Maestro, 2006. 03. 31., péntek #

Végre sikerült elérnem a másik lakatost is, így már két ajánlatom van a lépcső szerkezetére. Ez még alacsonyabb, mint a másik volt, egészen baráti (persze ha azt nézem, mennyi munkát vittem már neki...), de érdekes módon a fokok alatti összekötő lemezekre fillérre pontosan ugyanakkora felárat mondtak. Az egyetlen gond velük csak az, hogy nekem kellene pontos gyártási tervet készítenem, illetve hogy egyik lakatosnak sem ez a fő profilja, hanem csak meg tudja csinálni ezt is, ha kell.

A mai nap is madárfogással telt, Ágicza egy rigóféle állatot talált a nyugati teraszon, kissé kábult állapotban:

Nem sokkal később megérkezett egy lépcsős cég árajánlata is. A teljesen fa szerkezetű lépcső több millió(!) forint lett volna, ezt a verziót tehát 'hosszas hezitálás' után elvetettük. A fém tartószerkezetű lépcsők ára már sokkal kedvezőbb volt, úgyhogy maradunk az olcsó acél szerkezetnél.

Újabb madarat is fogtunk, ezúttal egy kis cinke koppant az ablakon, és bár kicsit véres volt a csőre, nem volt olyan kábult mint az eddigi madarak, rendesen kapaszkodott Ági kezébe. hihetetlenül pici egy ilyen madárka, én meg sem merem fogni őket.

Kitettük az egyik kerítésoszlopra, és egy darabig ott állt a szélben, mint egy borzas tojás. Aztán jött egy nagyobb szélroham, ami majdnem lefújta a helyéről - ekkor döntöttünk úgy, hogy talán mégsem stabil még egészen, és inkább beraktuk pihenni a macskakosárba.

A kosár rácsain át bedugtunk egy nádszálat, szépen ráült és nézett ki a fejéből. A rácson át végignézett egy heves záport, ami éppen akkor tört ki, aztán Ágicza kiengedte, ő pedig elrepült. Utána Ági elkezdett keresni a neten valamiféle megoldást arra, hogy ne repüljenek neki az ablaküvegeknek a madarak. Sajnos, mindegyik valami üvegre ragasztható madársziluett lenne, nem igazán tetszenek. De valamit mégis csak kellene csinálnunk. Nekem mondjuk jobban tetszene valami növényzet, amit kaspókban lelógatnánk a pergoláról és az intené őket óvatosságra.

Visszahívtak a lépcsősöktől, és mondtak még pár érdekességet. A legfontosabb az, hogy a belül is ívesen csavarodó körlépcső modell esetén a külső ívet két helyen le kellene támasztani a padlóra, mert különben túlságosan mozogna, amikor járunk rajta. Ezt nem igazán akartam, mert éppen a könnyedsége miatt szerettük volna ezt a verziót. A középoszlopos változatnál is jó erős összekötést terveztek minden lépcsőfok alá, nem csak egy lapos lemezt, hanem a két szélén 5-5 centire le is hajlítanák. Szerintük így elsőre ennyi kell, de csalódottságomat (na meg talán tervezői mivoltomat is) figyelembe véve felajánlotta, hogy konkrét megrendelés nélkül is, saját kontójukra leellenőrizteti a statikusukkal mindkét változatot, hogy hová milyen merevítés kell. Hátha lehet kicsit könnyíteni a dolgon, vagy mégis 3-4 fokonként egy zárt szelvénnyel kötjük össze a két oldalt, az sokkal kevesebb acélt jelentene és talán még szellősebb is lenne. Mindenesetre azt vettem ki a szavaiból, hogy sokkal okosabb dolog lenne maradni a középoszlopos változatnál, statikailag legalább is mindenképpen.

Azt is említették, hogy ők rétegekből ragasztott fa korlátot csinálnak, ezért csak úgy érdeklődésképpen újra felhívtam az Ábrahám Műhelyt, hogy náluk hogy is történik a korlát hajlítása. Azt mondták, hogy van valami speciálisan kezelt fa, ami hidegen hajlítható, de nem igazán alaktartó. Az ő technikájuk az, hogy 2 mm vastag furnérlemezeket ragasztanak össze a helyszínen, és az így kialakult íves formát munkálják meg a végleges keresztmetszetre. Amikor elkezdtem mesélni neki, hogy milyen lépcsőnk lenne, mármint hogy félig csiga aztán kiszélesedik, rögtön rákérdezett, hogy nem Zebegényben lenne-e... Kiderült, hogy nemrég kért tőlük valaki erre árajánlatot, de azt nem tudta (vagy akarta) elárulni, hogy kicsoda. Mindenesetre úgy gondoltam, nem árt ha én is megtudom ezt az összeget. Pontosan kiszámítottam és elküldtem nekik a korlátok folyóméter hosszait, és Ági hamar eldöntötte, hogy egy enyhén ovális keresztmetszetű korlát lenne a legjobb. Mellékesen megkérdeztem tőle, hogy miért nincs több fotó a weboldalukon. Kiderült, hogy nem érnek rá és nem is tudnak igazán jól lépcsőt fotózni. Azt hiszem, érdemes lenne majd személyesen is találkoznom a cégtulajdonossal, mert én egészen véletlenül tudok lépcsőket fotózni, és éppen hajlított korlátra lenne szükségem. Vagyis remek bartert köthetnénk...

Már egészen elfeledkeztem a dologról, de most felhívtam a Pest Megyei Építész Kamarát, hogy mi újság az átjelentkezésemmel. Kiderült, hogy még nem kapták meg a budapestiektől, de azonnal odatelefonáltak és végre megindult a dolog. Éppen ideje is, mert április végéig meg kell újítani a tervezői névjegyzékbeli számomat, ha továbbra is tervezni akarok. Most mindenesetre elindult az ügyintézés, és még időben meglesz minden. Kérdezte őket, hogy mi kellene az É1-es (vezető tervezői) jogosultsághoz, de aztán belegondoltam, hogy amíg fel sem merül, hogy 2000 m²-t akár csak megközelítő méretű épületeket tervezzek, addig semmi értelme ezzel foglalkoznom.

Végezetül pedig, mai képregényünkben a sebesség relativitásáról olvashatunk:

Maestro, 2006. 03. 30., csütörtök #

Ma már igazi nyári idő volt, reggel a macskákkal együtt kint sétáltam a kertben a verőfényben. Nyafika felváltva napozott és mosakodott, ahányszor csak szóltam hozzá, átpördült a földön a másik oldalára és mutogatta a kis pocakját. Készült róla egy olyan videó is, amin egyértelműen egyik mancsát a könyökhajlatába téve, a másikat többször is meglengeti, vagyis fektében jól beint a kőfalnak. De maradjunk inkább a politikailag korrekt, pocakos fotónál:

A rózsák mind szépen átvészelték a telet, és egyre több a kis virág a fű között. Pár napja, amikor a nagy fekete fóliát szárogattuk a napsütésben, alatta a melegben másfél nap alatt kihajtott egy nagy csomó virág. Az igazi látványosság azonban Tappancs fotója lett. Éppen vakaródzott, de a képen csak annyi látszik, hogy ritka debil arckifejezésű macskánk van, hihetetlenül csálé fülekkel! :-)

A kis tónak teljesen le lehet látni az aljáig, és már találtam benne egy békapárt is. A nagy tó pedig igazán tele van élettel, párszor már hittük azt, hogy az eső szemerkél, annyi helyen fodrozódik egyszerre a vízfelszín. A vízben hatalmas, összefüggő telepeket alkot a békapete, rengeteg kis piros hal úszkál. És, ami a legfontosabb, nem fogy szemmel láthatóan a vize. Az is igaz, hogy a télen beletöltöttem majdnem 300 köbmétert a tóba, és szerintem telítődött a talaj vízzel a lyuk környékén, és most már nem megy ki annyi víz. Azért feltöltöttem, de pár óra elég volt neki. Majd a kifolyását kell megnéznünk, mert Ágicza az ősszel orvul addig töltögette ott az árkot, hogy már nem is megy el a víz a tótól, hanem a kifolyás után egy méteres átmérőjű kis tó képződött. Amint lesz egy kis pénzünk, Ágicza minden beteges félelme ellenére megcsináltatom rendesen az egész árkot, kővel kirakva és pontos lejtésben. Egy 'V'-alakú keresztmetszetet gondoltam kirakni, az nem túl nehéz és a gyomok sem tudnák úgy benőni, ha kő a fala. Ami mégis kihajtana, annak meg elég évente kétszer egy precíz permetezés a gyomirtóval és kész.

Megpróbáltam polárszűrővel kiküszöbölni az ég tükröződését és lefotózni a kis tó alját. Egész jó lett, a tetőtéri ablakból készült fotón jól láthatóak a víz alatti teraszok és valamennyire a fenék is:

Ma aludt a lépcső-projekt, nem jött senkitől semmi újabb hír. Szegény Tappancsról viszont, ha már volt képem egy ilyen előnytelen fotót berakni, kárpótlásul közzé teszem azt a videót is, amin sikerült megörökítenem a kijutását a csak befelé átjárható macskaajtón. Ráadásul a technikája is fejlődött, már két manccsal nyitja ki az ajtót:

Maestro, 2006. 03. 29., szerda #

Beérkezett az első lakatos árajánlat a lépcsőnkre. Elsőre meglepően jónak tűnt, de aztán hozzáadtam a korlátot és minden egyebet, és máris ott volt, ahová magamban saccoltam. Viszont meg tudja csinálni a belső spirált is. Némileg megnyugtatott, hogy szerinte is legokosabb a helyszínen beszabni a lépcsőfokokat. Ilyesmiben többre becsülöm a realizmust az optimizmusnál :-) A másik lakatost viszont egyszerűen nem tudom elérni, hétfő óta nem sikerült megtudnom tőle, hogy mennyiért is vállalná.

Egész szépen indult a nap. Reggel felkerekedtem és elindultam Budapest felé. Gödön megálltam egy önkormányzati egyeztetésre, aztán benéztem végre úgy a Bricóba, hogy volt is elég időm válogatni. A nagyobb adag macskakaja mellett bepakoltam polcrendszert is a nagy tároló egy-egy falára, összeválogattam hozzá a megfelelő dübeleket és csavarokat, stb. Már éppen pakoltam volna ki a pénztár gumiszalagjára, mikor döbbenten állapítottam meg, hogy nincs nálam a tárcám, Ágicza tegnap este Verőcén járt pizzáért, és nem rakta vissza a tárcámat. A telepakolt kocsit sorsára hagytam az áruház egy sarkában (milyen szerencse, hogy nem kellett ott hagynom a százast sem, mert elég hosszú volt hozzá a lánc, hogy önnön farkába harapó kígyó módjára zárjam a kört és visszanyerjem a befektetett összeget, de ennyit a kocsiról).

Felhívtam inkább Ágiczát, ecsetelve mélységes csalódásomat és egyúttal megkérve, hogy üljön vonatra és hozza be az irodába a tárcámat. Mert odáig muszáj elmennem valahogy, de a visszautat nem kockáztatnám meg így, hogy se pénzem, se igazolványaim, se fegyvertartási, csak a forgalmi - de még azt sem tudom igazolni, hogy én vagyok az, aki bele van írva tulajdonosként. Mivel pillanatnyilag eléggé illegális zóna lett szegény Cliókából, hát behúztam fülem-farkam és mentem tovább, arcomra erőltetett magabiztos nézéssel és szigorúan csak a megengedett sebességgel.

Azt már tudtam, hogy az M3 bevezetőn bejutni szinte lehetetlen, mert felújítják. De hogy a Váci út egyik felét is éppen most zárják le, az nem volt tisztességes húzás. Egy-egy sávon ment a forgalom, 40 perc késéssel értem be az irodába és akkor még a jobban járható utakon mentem, mert a Hungáriát egyszerűen lezárták. Beteg ez a város, meneküljön onnan, aki csak teheti!

Újabb építészeti CAD programot ismertem meg, a Nemetschek Allplan és a múlt héten megszemlélt Autodesk Revit után most az ArchLine 2006-ot mutatta meg pár órában a cég képviselője. Mindegyik programnak más a logikája, ez például a 2D szerkesztésben jó igazán, illetve arra vezet vissza mindent, amit csak lehet. A Revit adatbázis-alapú és minden mindennel összefügg benne, ami néha nagyon praktikus tud lenni. Ráadásul töredék áron adják annak, aki más CAD-szoftverről tér át. A Nemetschek németesen precíz, de nekem kicsit száraz. Az igazi az lenne, ha ezekből összegyúrnának egyetlen igazán profi programot... De ennek persze esélye sincs, és ahogy látom, minden fejlesztést patikamérlegen adagolnak, mert különben ki a fene venné meg az évente kijövő újabb verziókat. Mindegyikből kaptam demót, a DataCAD és az Arcad demóját pedig a netről töltöttem le. Most szépen feltelepítem őket, aztán összeszedem magamban, hogy mi tetszik és mi bosszant az ArchiCAD-ben, aztán megnézem, hogy másoknak sikerült-e jobban megoldaniuk, és utána döntök a folytatásról.

Ágiczának volt még egy kis ideje a vonat indulásáig, és nem is akármit fotózott abban a tíz percben! A nagy tóra leszállt egy récepár, ott úszkáltak a vízben, mintha otthon lennének. Nem merte őket elriasztani, csak az üveg mögül fotózott. Szerencsére volt benne annyi lélekjelenlét, hogy feltette a gépet az állványra, így a borús időben és teleobjektívvel is bemozdulásmentesek lettek a fotók. Én talán kilopóztam volna utánuk, mint tavaly a fekete gólya után, de Ági arra gondolt, hogy hátha itt maradnak nálunk és milyen idilli lenne a tó kacsákkal.

Az irodában találkoztunk, bár Ágiczát a rendkívüli madárfotózás sem tudta igazán felvidítani, még mindig a tárcán és a tönkretett délutánján bosszankodott. Este volt még két tárgyalásunk, amiket szép csendben szundikálva végigült velem, és éjjelre már itthon is voltunk. Ja, és Zebegényben, a vasútállomásnál igazoltattak a rendőrök, szóval nem ártott, hogy nálam voltak az irataim...

Éppen mentem befelé a házba, csak még visszafordultam a tárolóhoz macskát almozni, mikor befutott még egy kései telefon. Nem akartam közben bemenni a házba, nehogy kihulljon belőle a térerő, hát még fél órát sétálgattam a kertben a nagy éjszakában. Az összes macska kisereglett körém, és Krampuszka egyenesen méltatlankodott is, hogy miért nem vele foglalkozom. Éjjel aztán végképp nagyon nyugodt itt minden, csak a patak zúgása hallatszik a telek vége felől, illetve lassan már kezdik majd a békák is. Még jó, hogy már van ajtaja a hálószobának, nyáron majd jobban ki tudjuk zárni a kuruttyolást.

Maestro, 2006. 03. 28., kedd #

Ma folytattam az időzítős fotózást, csak most telekonverter nélkül. Ha egyszer úgysem félnek a fényképezőgéptől, akkor nyugodtan tehetem hozzájuk közelebb is, a képkivágás ugyanaz marad, csak nagyobb lesz a mélységélesség és az egész etető területén éles lesz a kép (még mindig bosszantott, hogy az agresszív kismalac cinkét Photoshoppal tudtam csak valamennyire élessé varázsolni, és az is csak a ZeBlog 360 pixeles felbontásában mutat valahogy.

Az új módszer bevált, és a tegnapi sztárunk, a meggyvágó és családja ismét látványos fényképeket produkált:

Délután pedig azzal tettem tökéletessé a művet, hogy kicsit oldalról odatettem egy vakut is, manuális módban adott egy kis derítő villantást a madarak árnyékosabb oldalára. Nem tudom, mennyire látszik a fotón, a fényképezőgép 40 centire volt az etető közepétől, a vaku talán egy méterre. A bejárati macskaajtó elé pedig odatettem a szerszámos ládát, így teljes volt kint a nyugalom.

Ez a madár határozottan sztárallűröket dédelgethet magában, mert szinte azonnal oda is repült és egy ilyen képet sikerült összehoznia:

Idén először most láttunk fakopáncsokat, a kerítés környékén mászkáltak a fákon. Az etetőbe csak egyszer repült be az egyik, de éppen akkor jött a következő a két percenként bekövetkező expozíciókból, és róla is szép kép készült:

Egy ideig néztem még a házból a nagy sürgés-forgást, de hamar beláttam, hogy nem nekem való ez az idegi megterhelés. Felváltva drukkolni, hogy maradjanak még az etetőben a következő vakuvillanásig, vagy pedig hogy még ne villanjon, mert még nincs ott a madár... Tényleg be kell szereznem egy USB-hosszabbítót, csak előbb ki kellene derítenem, hogy valami spéci Nikon-szabvány-e, vagy csak az USB számos alfajának az egyike. A kis fényképező persze ott volt nálam, és amikor már harmadszor láttam egy cinkét leszállni a kinti fotómasinára, az üvegen át lefényképeztem:

Még nem kaptam árajánlatot egyik lakatostól sem, de napokon belül ígérik. Beszéltem viszont az asztalosunkkal, hogy mi a fenétől kerül annyiba a lépcsőfokok beszerelése, mert fokonként három csavart éppen én is be tudok hajtani egy-két óra alatt, ha nagyon muszáj. Kiderült, hogy több annál, a fokok végső leszabása és pontos bepasszítása ez a munkafolyamat. A műhelyben legyalulják az előszárított tölgyfát, tömbösítik és durván kiszabják a fokokat. Aztán a helyszínen, az acél szerkezet esetleges apró eltéréseihez is igazodva történik a végleges megmunkálás és a felületkezelés. Elméletileg lehetne úgy is csinálni, hogy 1:1-es sablont nyomtatok nekik az egyes lépcsőfokokról, és annak alapján készre gyártják mindet, de ha csak egy kicsit is eltér a fém szerkezet a tervezettől, akkor éppúgy lehet a helyszínen igazítgatni.

Megmodelleztem a tegnap felvetődött mini körlépcsős megoldást. Tényleg jól néz ki, sokkal több benne az íves csavarodás és olyan könnyed az egész:

VR-panoráma, új ablakban nyílik meg:

Itt a tavasz, a tóban békák szerelmeskednek, mi pedig amikor csaktehetjük, megyünk ki a szabadba. Legutóbb a nagy tó hídján olvasgattam, a víz közelében különösen szeretek üldögélni. Már tényleg csak egy akármilyen öreg notebook kellene, hogy a levél- és blogírást is a szabadban csinálhassam...

Maestro, 2006. 03. 27., hétfő #

Ma ellátogatott hozzánk a lépcsősök képviselője. Azt hittem, hogy csak egy szimpla tervismertetést tartok és kész, de mondott egy érdekeset: lemezből hajlítva 80 cm a minimális átmérő, amit vállalnak, de van más megoldás is. Egy 50 cm átmérőjű csőből plazmavágóval ki tudnak szabadítani egy megfelelő emelkedésű spirális pofalemezt, vagyis a középső oszlop helyett akár lehetne egy íves lemez a belső felén is. Tulajdonképpen az alsó rész csigalépcső helyett olyan lenne, mint egy kisebb körlépcső, ami egyébként szerintem a legszebb lépcsőforma. Az alakja alapvetően maradna olyan, mint amilyennek eddig elképzeltem, csak az oszlop helyett is egy meredekebb emelkedésű spirál lenne a közepében. Nem nézne ki rosszul...

Felmerült még az a megoldás is, hogy az egész szerkezetet fából csinálnánk, de mivel ez a sokszorosába kerülne, erről nem túl sokat tárgyaltunk. Azért árajánlatot adnak erre a verzióra is. Szerintem fából is szép lenne a lépcső, de a fém filigránabb és mozgalmasabb látvány is, szóval nem érzem úgy, hogy ekkora többletköltséget megérné bevállalni érte.

Ma reggel újra egy zöldike koppant az üvegen, de viszonylag hamar magához tért. Ágicza egyre rutinosabb lesz, már kezd odafigyelni arra is, hogy kellően homogén háttér elé tartsa a madarat, mert úgy szebb lesz a portré:

Gondoltam egy nagyot és állványra állítottam a fényképezőgépet. Odatoltam az asztalt az etető alá, a gépet rádugtam a hálózati adapterre és a távirányító egyik funkcióját kihasználva időzített felvételsorozatra állítottam a gépet és ott hagytam egész délután, amíg én terveztem. Nem tudom, milyen megfontolásból, de nem enged 2 percnél sűrűbb exponálást a szerkezet, az óránkénti 30 fotó két harmadában üres volt az etető.

Viszont az ember nélküli fényképezőgéptől nem féltek a madarak, és nagy meglepetésemre (először azt hittem, tukánt fotóztam) Ágicza agresszív meggyvágója is megjelent az etetőben. A cinkék után igen nagynak tűnt ez a madár, és teljes szépségében sikerült lekapni, több alkalommal is.

Érdekes a cinegék lelkivilága, mintha éreznék a rájuk irányuló figyelmet és vadászós hangulatot. Ha nézem őket, óvatosan távol maradnak. De ha a fényképezőt állítom be tőlük egy méterre, akkor nyugodtan repkednek. Persze az IQ-juk nem verdesi az egeket, ha elbújok az oszlop mögé és nem látok rá az etetőre, hanem csak a fényképezőgép keresőjére, akkor megint beindul a repülés. Vagyis nem az aurám feléjük nyújtott csápjait érzik meg, hanem egyszerűen nem szeretik, ha valaki nézi őket. Amúgy szépen elvannak, az etető közepébe beülő nagy madarakra méltatlankodva cserregnek, és a széléről kapnak ki egy-egy magot. De akadt egy agresszív kismalac is, amelyik a békésen üldögélő kollégáját próbálta meg elkergetni (csak sajnos az nem törődött vele).

Volt másik jó fej cinke is, ez először leszállt egy távolabbi gerendavégre a pergolán, és nézett rám félrefordított fejjel, hogy vajon reggeliztem-e már. Aztán átugrott az eggyel közelebbi gerendára, onnan is megnézett magának. Aztán a még közelebbire, egy utolsó szemle és belevetette magát a magok tengerébe és hosszasan válogatott. Más cinke kikap egy darabot és elrepül vele, de ez határozottan egyéniség volt. A fenti fotó már nem időzített kioldással készült, hanem az oszlop mögé bújós technikával. Megpróbálok beszerezni valami hosszabbítót a távkioldóhoz, mert ha 80 centi helyett 4-5 méter lenne a kábel hossza, akkor már a házból is tudnék exponálni, miközben a fényképezőgép ott lenne a madarak orra előtt.

Egyre inkább tavasz van, a jég már teljesen elolvadt a tavakról. A kertünkben is kezdenek nyílni a krókuszok, de még nagyon picik. Van egy vakondunk is, mert a patakhoz közeli, árnyékos részeken tele van a fú vakondtúrásokkal. Annyira nem baj, mert ott is évelőágyás lesz majd, de a gyep mindenesetre elég érdekesen néz ki így. Ágicza másfél órát volt futni, mert közben mindenféle frissen nyíló virágot fotózott. Ez itt a képen egy hunyor, de volt hóvirág is, meg más kis virágok.

Ágicza ma panaszkodott, hogy hiába van kint egyre melegebb, esténként ugyanannyi fát kell raknia a tűzre, mint télen. Pár perc kacagás után tudtam csak elmondani neki, hogy ez valószínűleg attól lehet, hogy szerintem már elég meleg van így is, és gyakorlatilag két hete már csak ő fűt, én felé sem nézek a kandallónak :-)))

Maestro, 2006. 03. 26., vasárnap #

Délelőtt volt egy tárgyalásom, aztán jött a hétvégi szabadidős program, a tavak tisztítása. A jég egész érdekes módon olvadt meg a kis tavon, a felszíne követte a fólia gyűrődéseit: ahol rásimult, ott mélyebben elolvadt, ahol hajtásnyom volt benne, ott megmaradt szinte érintetlen vastagságban.

Átnéztük a kis tavat, 8-10 döglött halat szedtünk össze belőle. Érdekes, hogy csak kisebb részük lebegett a jég alatt, a többi a fenéken hevert. Viszont leláttunk egészen az aljáig, gyönyörű tiszta a víz. A nagy piros halak mind megúszták, inkább a kisebbfajta és fehér halak estek ki a téli selejtezőn. Délután már csapatostul úszkáltak a piros példányok, és mindegyik dagadt, mint egy disznó. A nagy tóban pedig egész sereg kis piros hal is van, valószínűleg az őszi utolsó ívásból, Érdekes, hogy ott alig találtunk döglött halakat (vagy csak nem láttuk a hínároktól).

A kertben újabb virágok nyílnak, és ez alkalomból megtudtam azt is Ágiczától, hogy a krókusz és a sáfrány ugyanaz, pontosabban a krókusz sötétsárga ivarszerveit használják ilyen néven, természetes ételszínezék gyanánt.

A tegnapi fotózás emlékére egy képregény. Tanulsága, hogy miként a horgászok sem szeretik a parton beszélgető és halakat elriasztó kibiceket, úgy a fotósok körében sem arat osztatlan sikert a túlságosan is lelkesedő macskaállat:

Maestro, 2006. 03. 25., szombat #

Mindig megvisel, ha hiába dolgozom valamivel. Úgyis hétvége van, nem akartam ma már házakat és terveket látni sehol, kikapcsoltam hát a telefonokat és kimentem a kertbe madarakat fotózni.

Egyre tökéletesedik a technikám, aminek lényege a madarak minél jobb megközelítése. Elegem lett abból, hogy a jégmadár és az egerészölyv egy-egy elmosódott folt a nagy kékség közepén. A kisebbik Nikon a kétszerező előtéttel 300 mm-es gyújtótávolságúnak felel meg, ez egy nem túl extra teleobjektív. Tehát közelebb kell menni a madarakhoz. Mivel a fejem fölé tartva a fényképezőgépet elég kényelmetlen volt fotózni, inkább fogtam a kis létrát és felállítottam a teraszon. Egyből volt hová támasztani a fényképezőgépet, és az itt látható fotók születtek. A fenti képen éppen megérkezett a cinke az etetőre, lent pedig egy másik már megragadta a magot és indulni készül.

Szemből is egész jól néznek ki. Ami azt illeti, soha nem kedveltem annyira a madarakat. Enyhe lenézésem fő oka az volt, hogy nincs se mancsuk, se puha bundájuk. És úgy általában, semmi macskaszerű nincs bennük... Erre persze mondhatjuk, hogy nem akkora hiányosság, de az én számomra a macska az állatok etalonja.

Ja, és az egyik etalon a mindeközben sértett képpel dörömbölt a teraszajtó üvegén, mert - saját, mértékadó véleménye szerint - neki is kint lett volna a helye:

De azt el kell ismernem, hogy ha rendesen sikerül lefényképezni, akkor nagyon szép tud lenni egy ilyen kis tollas jószág. Ez a példány éppen kezd ráfordulni a felszállópályára, és teljesen gombóc formájú, amivel persze még nem lopta be magát teljesen a szívembe, de az első lépést megtette. Próbáltam elkapni az éppen felröppenő madarakat is, de a leggyorsabb felvételi módban is nagyon hamar kiszálltak a képből. Aztán gondoltam még arra is, hogy egy vakuval finoman lehetne deríteni a madarak terasz felőli oldalát, de talán így sem rosszak ezek a képek.

Délután hasogattam egy kis gyújtóst, és közben élőben láthattam Tappancs tachnikáját, ahogy kinyitja a csak befelé engedő macskaajtót. Csak az egyik mancsát használja és a fejével emeli fel az ajtót, a kétkezes technikára még nem jött rá. Csak azt nem értette, hogy a sikeres kijutás után azonnal miért rakom vissza az előszobába és hívom aztán ki még egyszer, immár fényképezőgéppel a kezemben.

Gyarapodik a lista, amire a majdani gazdagságunk idején beszerzendő műszaki cikkeket gyűjtöm. A kertben netezgetős öreg notebook mellett kellene majd egy tükörreflexes digitális fényképezőgép, valami ütős teleobjektívvel, hogy teljes képkockát betöltő jégmadarat fotózhassak. Addig is maradnak a napraforgóval lekenyerezett fotómodellek. Ami azt illeti, 10 kiló napraforgó nem volt ezer forint sem, míg egy jobb teleobjektív százezerekbe kerül. Nem kétséges, hogy Ágicza melyik technikát támogatná inkább...

Maestro, 2006. 03. 24., péntek #

Egészen érdekes, ha korán reggel felébredek valamiért és nem alszom vissza, akkor mintha megduplázódna az idő, és például nem megy le néhány óra alatt a nap a hegyek mögött. Ágicza tegnap szinte csak egész nap aludt, de ennek is megvolt az előnye: reggel velem együtt fel tudott kelni, amikor pontban hajnali nyolc órakor kiugrasztott az ágyból a falépcsős vállalkozó telefonja. Ha jól értettem (mert hajnal volt még, mint mondottam volt), jövő héten majd ellátogat hozzánk az egyik embere, megbeszélni a lehetőségeket.

Más téren is megindult a lépcsőnk megvalósításáért kibontakozó népi összefogás. Az asztalosunk megküldte az ajánlatát a lépcsőfokokra, bár azt még tisztáznom kell vele, mi kerül annyiba a lépcsőfokok beépítésén. A lakatosunkkal is beszéltem, ő még nem számolt semmit, viszont az elmúlt héten megoldotta az acéllemez hajlítását. Nem talált senkit, aki alvállalkozóként meg tudná neki csinálni, hát inkább kitalált egy célszerszámot a probléma megoldására, és hétfő környékére meglesz az árajánlata is.

A fóliát áthúztuk a kis tóra, néhány nap és az is jégmentes lesz. Egy ideje már nem töltöm a nagy tavat vízzel, és eső sem esett, mégsem apadt túl vészesen. Lehet, hogy végre telítődött a luk körül a talaj és azért nem szivárog annyira. Vagy csak nem engedett még ki a megfagyott föld, és nem kellene elkiabálnom...

Nagyon jó megint a teraszon üldögélni, félig-meddig rendes helyiségnek érezzük a pergola oszlopai miatt, de mégis kint vagyunk a szabadban. Ezt a napot is szabadtéri üldögéléssel és rajzolással töltöttem, tényleg csak ez a szép idő hiányzott.

A madarak egyre kevésbé zavartatják magukat. Ott ültem egy-másfél méterre az etetőtől, és ugyanúgy szálldostak ide-oda a madarak, mintha ott sem lettem volna. A múltkori leshelyemről (csak egy oszlop mögé bújtam be félig-meddig, de ezeknek a tollas jószágoknak ez is megfelelt) pedig újabb közeli cinkefotót készítettem:

Most látom a vendégkönyvünkben, hogy írtak a ZeBlogról egy egyesületi weboldal, és egyetlen kifogásuk az volt a bloggal kapcsolatban, hogy nem lehet kommenteket írni hozzá. Nos, én nem tudom, mennyire össznépi igény a belekotyogás, de a fórum kezelése talán kicsit nehézkesebb, szóval lehessen-e kommentálni a bejegyzéseinket? Mivel a ZeBlog statikus html alapú, és nincs időm/kedvem átalakítani dinamikusra (meg egyébként is, egy építészeti blog milyen legyen, ha nem statikus jellegű), szóval elsősegélyként berakhatok egy 'szövegládát'. De csak akkor, ha a kommentálásra vágyó olvasók ajánlanak nekem valami olyan fajtát, ami könnyen kezelhető, van rendes archívuma, reklámmentes stb. Ha nem érkezik elég javaslat, akkor úgy tekintem, hogy a kommentálás nem össznépi igény és nagy megkönnyebbülésemre marad minden a régiben :-) Vagy nincs olyan szövegláda, ami a phpBB rendszerbe tudna beépülni, mint valami egyszerűsített hozzáférésű fórum vagy ilyesmi?

Krampuszka is kimerészkedik már néha a kertbe, és nemrég arra is rájött, mit vadásznak a szürkefélék a kertben. Ő is nagy lelkesen kúszik a madarak után, de persze nem sok sikerrel. De éppen olyan komolyan csinálja, mintha egy fekete párduc cserkészne be antilopcsordát, nem pedig egy kis plüssállatka gurulna a fűben:

Maestro, 2006. 03. 23., csütörtök #

Újabb hajlított lépcsős cég linkjével ajándékoztak meg az olvasóink. És jól is teszik, mert bár én is tudnék keresgélni, de az időm is kevés és a netünk is szörnyen lassú mobiltelefonon át, úgyhogy örömmel fogadjuk a szánkba repülő sült galambot :-)

Ez a cég fából is készít hajlított pofapallós lépcsőket, szóval akár a teljesen fa lépcső sem lenne lehetetlen. Bár, ami azt illeti, én jobban bízom egy acél szerkezetben, és könnyedebb kinézetű is lenne. Mindenesetre este elküldtem nekik a terveket, és várom a válaszukat. Érdeklődtem a fehérvári lakatosnál is, hogy mi a helyzet. Már látta a rajzokat, de még egy-két nap, míg kiszámolja az árát.

Mivel már a hét eleje óta süt a nap, hivatalosan is megkezdettnek nyilvánítottam a nyarat. Ez Ágicza számára annyit jelentett, hogy le kellett pakolnia a Tiffany-készítő felszerelését a nagy kerti asztalról, és az asztalt kivittük a teraszra. A székek egész télen kint voltak, csak a nyugati oldal fedett részén. Most utánahúztam az összes csavarjukat, és újra berendeztük a déli teraszon a reggeliző*-ebédelő-vacsoráló-tárgyaló-rajzoló környezetet:

A fekete fólia alatt szépen felolvadt a jég. Méghozzá érdekesen módon, ugyanis a felső 6-8 centi olvadt el, de alatta az alján maradt még jég. A fóliát áthúztuk a nagy tó másik oldalára, a vízréteg alatti jég már sokkal több napsütést be tud gyűjteni, az már boldogul magában is.

A nádastó jegéből már alig maradt. Ez a legsekélyebb tó, hamarabb felmelegszik a vize, mint a másik két, másfél méter mély tónak. A kis tó jegébe fagyva néhány döglött halat láttunk, ezekhez egy pallóval utat törtem a jégben, és kihalásztam őket. Fáradságos munkával kiszabadítottam a jégtakaró közepéből egy piros falevelet is - amiből az a tanulság, hogy tényleg meg kellene már csináltatnom a szemüvegemet.

Azért nem vagyok már teljesen szemüveg nélkül: a kocsiban tárolt tartalék szemüvegem (a három évvel korábbi normál szemüvegem) egyik üvege kiesett ugyan, de megtaláltam azt a kis csavart és most összeraktam megint. Az orromra felülő műanyag darabokra hullott már, de azért pár óra vezetésre még alkalmas a szemüveg, látni pedig jól látok vele. Érdekes egyébként, hogy csak a feliratok elolvasása jelentett problémát az elmúlt hónapokban, a szembe jövők sebességét és helyzetét szemüveg nélkül is jól fel tudtam mérni. Valószínűleg az agyam 'szoftveresen' korrigálja a látottakat, és a térlátás többet számít ilyenkor, mint a részletek pontos felismerése. Azért majd bemegyek egyszer Vácra egy szemvizsgálatra, csak nem találom az Ofotért telefonszámát, úgyhogy megint halasztódik a dolog.

*: igen, minden ellenkező híresztelés ellenére olyat is szoktam (már amennyiben nem a déli 12 óra előtt, hanem az ébredés után elsőként elfogyasztott étket nevezzük reggelinek).

Ágicza, 2006. 03. 22., szerda #

Újabb nap szinte zavartalan verőfény, és szerencsére itthon maradhattam, hogy élvezzem a jótékonyan melegítő napsugarakat, ugyanis csak Andrásnak akadt elintézni- és tárgyalni valója a városban. Így még délelőtt útra kelt, és az egész nap megmaradt nekem lábat lógatni és napozni a teraszon, miközben a tó jege ellen szőttem körmönfont haditerveket. Aztán persze a fekete fólia után előkerült a radikálisabb jégeltávolító eszköz, egy stafni képében, amivel elkezdtem megbontani a parthoz közeli jeget. A jégréteg még mindig tizenegynéhány centi, de a teteje már elkezdett kásásodni, és kétségem nincs afelől, hogy segítség nélkül is elolvadna az elkövetkező egy hónapban. Na de a türelmetlenség nagy úr, úgyhogy nekiestem a jégnek és még egy-két négyzetmétert feltörtem a kis tavon. Munkám nem maradt eredmény nélkül: a csillogó vízfelszín mellett végre megpillantottam néhány aranyhalat is, szemmel láthatóan hatalmasat nőttek a tél alatt, és a víz is kristálytiszta, méteren felüli a látótávolság, igaz, a víz is jéghideg még.

Egy-két fagyos képpel még szerencséltetném kedves olvasóinkat, hiszen előreláthatólag ilyet a következő fél évben úgysem fogok fotózni. :-D

Ágicza, 2006. 03. 21., kedd #

Végre megkaptuk a múlt hét végén elindított raiffeisenes átutalást, ami miatt ment a dühöngés a minap. Ettől persze nem fogjuk őket jobban szeretni, de legalább nem akarták megvárni a húsvéti ünnepeket, és azért ez is valami. Sajnos, nem tartott túl sokáig: egy-két köztartozás és részletfizetés, és már vége is...

Mire jó a blog: szeretnénk egyik kedves olvasónknak ezúton megköszönni az általa küldött linket (www.hajlitottfakorlat.hu ) fakorlát-ügyben. Ahogy elnéztük az oldalt, igen profi technikával tud az ajánlott cég íveket hajlítani szinte bármilyen fém fogadószerkezetre. A formára hajlított korlátot aztán elviszik a műhelyükbe, ott történik a végső megmunkálás és felületkezelés, majd az egészet a helyszínre szállítják készre szerelten, ahol csak be kell az egészet építeni.

Az asztalosunktól is rákérdeztünk a dologra, ő lépcsőfokokat tud csak csinálni, a korlátra ő is csak külsőst tudna ajánlani, de még körülnéz ez ügyben.

Az egész napot egyébként kint töltöttem a kertben, gyönyörű napsütésben takarítottam ki az évelőágyást, az elszáradt növényi részeket gyűjtöttem vödrökbe és gyomlálgattam is egy kicsit, ahol már valamelyest kiengedett a föld. Úgy látszik, a krizantémok nagy része megmaradt, hiába, itt takarni kell a töveket, másképp nem mindegyik marad meg. Egyre több növényke hajt már, a tulipánok is nekiindultak végre, meg láttam néhány krókusz levélkéjét is, bár azt kétlem, hogy hozzák a tavalyi virágzási időt, ugyanis tíz nap múlva ebből még nem lesz virágszőnyeg. A kerti pergola mögötti rész pedig még mindig teljesen fagyos a mulcs alatt, és a patakparti részt pedig még mindig hó takarja és ez szerintem még idő, amíg felolvad, elvégre sokkal kevesebb napsütéses órát kap, mint a ház környéke. Estére persze aztán éreztem, hogy enyhén szólva elszoktam a hajolgatástól, de hát előbb-utóbb csak vissza kell rázódni a kerti munkákba is...

Maestro, 2006. 03. 20., hétfő #

Tegnap éjjel átküldtem a statikusomnak a lépcsőnk terveit, hogy vessen rá egy pillantást. Ma délelőtt 11 nem fogadott hívásom volt (mert amíg alszunk, néma csörgésre van állítva a mobil). Ezek túlnyomó része ő volt, és amikor visszahívtam, azzal a jó hírrel fogadott, hogy a szerkezeti méretek jók lesznek (ezt mondjuk sejtettem), és hogy van egy lakatosa, akinek nem gond ilyesmiket meghajlítani. Ez nagyon jó hír, mert a múlt héten megkérdezett lakatos azóta sem válaszolt, és tartok tőle, hogy azért, mert nem sikerült alkalmas alvállalkozó műhelyt találnia a pofapalló hajlításához.

Beszéltem is telefonon ezzel az új lakatossal, nem látja akadályát a tervezett szerkezetek elkészítésének. Átküldtem neki néhány rajzot a főbb méretekkel és egy-két képet a látványtervből is. Azt ígérte, hogy pár napon belül ad rá árajánlatot. Kíváncsian várom. Az asztalos még nem jelentkezett, de minden adat nála van, reményeim szerint szorgos számolgatással tölti az időt.

Itt van a napsütéses idő, és megint kiültem a teraszra alkotni. Azt hiszem, egyértelmű az összefüggés a napsütés és a tervezés között. Az elmúlt héten a borongós időben csak rajzfeldolgozást és egyéb mechanikus munkákat csináltam, a fennmaradó időben pedig aludtam. Most meg, hogy süt a nap, azonnal felvázoltam egy újabb ház első skicceit. A vázlattervi szakaszra soha nem szoktam fix határidőt vállalni, éppen a munka kreatív és ihletfüggő jellege miatt. De voltaképpen adhatnék egzakt határidőt is, csak naptári napok helyett a reggel 11 utáni napsütéses órák számában kellene megadni :-)

A napsütést más is szereti, a következő kép magáért beszél. Nyafika, az élet császára:

Ágicza, 2006. 03. 19., vasárnap #

Vasárnap ide vagy oda, nem volt kedvem kimozdulni, miközben itt végre csodálatosan süt a nap és közben a stégen lógathatom a lábamat, így aztán a kérdés eldöntetett: András egyedül megy telket nézni és az építtetőkkel beszélgetni. Még indulás előtt kihajtogattuk a nagy fekete fóliát, amiről még optimistán azt hittem, hogy lazán beteríti a nagy tavat, de aztán ráhúztuk a jégre, és kiderült, hogy korántsem. Na de ez is legalább valamit olvaszt rajta, csak most már a következő néhány napban is ilyen verőfény legyen, hogy minél hamarabb láthassak végre egy kis vízfelületet, mert most még vígan mászkáltam a jég tetején. Aztán majd ha ez valamelyest kiolvadt, jön a kis tó, és ha a hátsó kertből is végre elolvad a hó és két hóvirágnál többet látok a kertben, akkor majd talán azt is el fogom hinni, hogy végre tavasz van. :-)

Annyi biztos, hogy egész nap kint bóklásztam és napoztam, és mindkettő nagyon jót tett. A macskák közül a két perzsa is vette a bátorságot, hogy kijöjjenek utánam, igaz, a szürkéket nem lehet überelni ebből a szempontból, mert ők vagy utánam ügetnek, vagy a közelben egerésznek, de mindig látótávolságban. A perzsák viszont vagy szorosan a nyomomban vannak, vagy megrémülve a legkisebb nesztől, iszkolnak be a házba és csak jó tíz perccel később tolják ki újra a képüket. Persze a kinti levegő jótékony hatása, hogy átmelegített és egy kicsit meg is fogott a nap, meg végre nem csak az egyen-fehér tájat kell bámulnom bentről, a zárt ablakok mögül, hanem lehet figyelni, ahogy a növénykék egymás után mutatják meg magukat. A gyep még ugyan nagyon kopottas és tele van elszáradt, összefilcesedett fűszálakkal, ráadásul még abszolút vizes is, így annak rendbetétele valószínűleg csak a jövő hét végén lesz csak esedékes.

Maestro, 2006. 03. 18., szombat #

Már csak a lépcsőkorlát volt hátra. Ágiczának természetesen ebből is a legrafináltabb megoldás kell, vagyis a lakatos elkészítheti a szerkezet egyik felét, aztán találnunk kell egy asztalost is, aki képes erre egy - a fokokkal azonos anyagú és színű - karfát gyártani, a maga íves görbületeivel együtt. Ez persze nem lehetetlen, ilyen lépcsőkorlátok készültek szerte a világban, de a kérdés az, hogy a mi asztalosunk boldogul-e vele, vagy még egy embert kell keresni erre a részfeladatra. Valami ilyen korlátról lenne szó:

A felületes szemlélő persze most azt hiheti, hogy egyedi és íves dolgokat betervezni valahová, az csak a gond és a baj hatványozott megjelenését jelenti. Ez természetesen igaz, a lépcsőnket nem fogja tudni legyártani akármelyik lakatos és csak a gond lesz vele, amíg készül - nade ha készen lesz! Senkit sem fog érdekelni, hogy mennyi vesződség volt vele, hanem csak az ámulat marad, hogy 'B+, hát ilyen is lehet egy lépcső?'. Ez az a kis különbség, amiért érdemes igazán szívünk szerint valót alkotni, és még szebb a dolog, ha egy egész házat sikerül így megcsinálni.

Legalább is nekem még egy-másfél év után is élmény hazaérkezni. Amikor befordulok a vasúti híd alatt és meglátom a kivilágított főteret a templommal, akkor csak arra gondolok, hogy igen, hát hazaértem. De az Almáskert Fogadó után mindig lelassítok, felkapcsolok minden reflektort és ködfényt, aztán hagyom Cliókát alapjáraton gurulni. És csak nézem a házunkat, hogy milyen kis kedves és szép, és hogy ezért érdemes volt annyit dolgozni.

Több, mint egy éve folyik csendes állóháborúként kis vitánk a gépész tervezőmmel arról, hogy érdemes volt-e 25 centi üveggyapotot tenni a tetőszerkezetünkbe. Szerinte nem, mert soha nem térül meg. És tulajdonképpen igaza is van, de nem csak ez számít. Legalább is, amíg nem egy gázkazán fűti a házat, egész nap és automatikusan vezérelve. Mert jelenleg nagyon nem mindegy, hogy a tél közepén 10 vagy 18 fok van a házban másnap 10-11 felé, mikor felkelünk. Lehet, hogy csak évi fél köbméter fát spórolunk meg az extra hőszigetelés miatt - de nekem megér évi 6-7 ezer forintot, hogy reggelente nem lógnak jégcsapok az orrunkról.

Ma kétszer is elmentem a falu másik végébe ostyáért. Már megálltam a ház előtt, amikor rájöttem, hogy nem hoztam magammal a hozzá való kartondobozt, pedig külön kérte a néni, mert éppen nincs raktáron másik dobozuk. Másodszorra viszont már minden nálam volt, és egy kiló házi sütésű, köménymagos ostyával a hónom alatt beszélgettem tovább. Megkérdeztem, nem sütnek-e véletlenül másféle süteményt is eladásra, mert mi vevők lennénk rá. Először azt mondta a néni, hogy nem, de aztán meggondolta magát, mikor kellő plasztikussággal lefestettem előtte sanyarú sorsunkat az egy szál villanyrezsóval, sütő és sütemény nélkül tengetett életünkről. Olyanokat tud csinálni, hogy mézeskalács, gyümölcsös lepények, rácsos linzer és hasonlók. A legközelebbi ostyaszállításhoz magammal viszem majd Ágiczát is, ő úgyis jobban tudja, miket szeretek.

Tappancsot el kellene vinnünk valami IQ-tesztre! A bejárati ajtónkon olyan macskaajtó van, ami állítható, hogy merrefelé engedje a macskákat. Most olyan állásban van, hogy befelé jövet be tudják nyomni, de kifelé nem engedi egy kis műanyag pöcök. Ez nagyon praktikus, mert csak mi tudjuk kiengedni őket, de nem kell egyenként beeresztenünk utána. Meg ha elmegyünk itthonról, akkor sem reked kint egyik sem. Meg ha kergeti valami kutya, biztosan haza tud menekülni. Igen ám, de az elmúlt hetekben Tappancs nem tudott belenyugodni, hogy nem mehet ki akármikor madarat fogni. Nem tudom, mennyit dolgozott a probléma megoldásán, de megtalálta a megoldást. A többiek is kimennének, de ők csak böködik a fejükkel az ajtót, az meg nem enged. Tappancs viszont azt csinálja, hogy a karmát beakasztja a kis műanyag ajtó aljába, befelé húzva félig kilendíti a helyéből az ajtót, aztán már csak alá kell dugnia a fejét és kint is van. Mostantól tehát mindkét irányban be kell reteszelnünk ezt az ajtót, ha elmegyünk itthonról. Vagy pedig el kell fogadnunk, hogy Tappancs azzal a rengeteg eszével kiérdemelte a szabad ki- és bejárás jogát.

Ágicza, 2006. 03. 17., péntek #

Délelőtt András felhívta az asztalosunkat, hogy bővebb infót tudjon meg a lépcsőnk fa alkotóelemeiről, és miután sikeresen átáramlott a neten a rajzos információ, az asztalos meg is tudta nézni a rajzokat és néhány paramétert azonnal mondani is tudott. Teljes árkalkuláció valószínűleg csak jövő hét elejére lesz meg, de addig is megtudtuk, hogy elvileg a 4 cm-es fokok, amikkel számoltunk, teljesen megfelelők a lépcsőhöz, 2"-os pallókból meg tudják csinálni, sőt, ha a lépcsőfokok eleje nem íves (márpedig ez az egy nem az), akkor még egy csúszásgátló, keskeny gumiprofilt is bele tudnak marni a fellépő felületébe.

A mai nap főként madarazással ment el, mivel hiába vannak már plusz fokok, a kis tollas gombócok ugyanolyan éhesek lehetnek, mert két naponta töltjük újra a szinte kiürült etetőt és a lüke cinkék azt is megcsinálják, hogy a kőfal tetejéről és a terasz kövéről is felcsipegetik a kiszóródott szotyit, ha éppen a macskák nem garázdálkodnak kint. A szürkéket viszont, amióta így megnőtt a madárforgalom, önös érdekekből bent tartom a lakásban, amennyire csak lehet, mert én is szeretem bámulni a nagy sürgés-forgást az etető körül, bár az még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy le kellene a madarakat vadászni.... :-) Illetve megfogni őket azt szeretném, és ma az egyik tengelic sajnos le is fejelte az ablakot, a szokásos koppanásra rohantam le. Először úgy tűnt, nagyobb vele a gond, mint a múltkori zöldikével, mert megállni sem nagyon tudott a lábán, csípni meg végképp nem akart, úgyhogy egy jó darabig csak ült a kezemben kábán, meg bőszen vakargatta a nyakát mindkét lábával. Legalább annyi bizonyos volt, hogy megmarad, így leraktam a seprű tetejére, hogy ha sokáig ücsörög, akkor se a hideg kőfal tetején tegye. Szerencsére egy kis idő múlva már egészen madárforma ábrázattal és rendezett tollakkal üldögélt ott, mintha csak pihenni szállt volna le, majd hirtelen szárnyra kapott, és szépen elrepült.

A macskák természetesen feszült figyelemmel követtek minden mozdulatot az üvegajtók mögött, de hiába, nem engedtem ki őket, helyette András vadászott. Először körbefotózta a gombóccá borzolódott madarat, majd megpróbált elvegyülni a pergola oszlopai között, kezében a teleobjektívvel. 4-5 perc türelmes várakozás után a cinkék vissza is jöttek, a többieket viszont nem láttam, amíg András kint volt fotózni. Egyébként nagyon nagy a forgalom az etetőnél, a madarak néha csépelik egymást és veszekszenek, pedig igazán van miből válogatniuk, néha 5-6 madár is van egyszerre az etetőben. A kékcinkék egyébként a legbátrabbak, egy-egy példány szokott őrszemet játszani, amikor valami mozgás van a teraszon, először ők térnek vissza a jegenyék ágaira, majd követik a széncinkék és ha tiszta a terep és egy jó ideig semmi mozgás nem érzékelhető, megjelennek a többiek is, mint ez a még azonosítatlan madárka:

Madarászás után egy kis farakosgatás következett, mivel a benti farakás délelőttre már teljesen elfogyott. András a nyugati terasz belső felében felhalmozott tüzelőt válogatta át és lehántotta a kérgét a behozni való fáknak, mert valószínűleg ez a stóc fog megmaradni nyáron is, mint belső dekoráció, az elégetni valókat viszont csak felhalmozta a műgonddal egymásra rakott halom előtt, a következő egy hétre ez ki is fog tartani.

És mivel a famunkák miatt a teraszajtó is nyitva maradt, a macskák is kisereglettek, vadászni. Madarat szerencsére nem tudtak zsákmányolni, a szomszédos telken előforduló egérféle állatokból viszont minden alkalommal találnak a fogukra valót. Itt éppen Nyafka hozza haza a napi betevő falatot:

Maestro, 2006. 03. 16., csütörtök #

A mai napot gyakorlatilag Aszódon töltöttük, új családi tervezéséhez néztem meg a telket és gyűjtögettem az infókat a megbízóimtól. Ágicza közben benézett Budapestre is, elintézni ezt-azt. Délután sietett vissza, hogy ne üljek csak azért a háziak nyakán, mert rá várok. De akkor jártunk még a megbeszélések elején, mert mindig szóba került egy 's más, én meg szeretem alaposan megvitatni a dolgokat.

Eleve jól indult a tárgyalás, mert a háziasszony pizzát sütött nekünk. Amíg az készült, inkább csak úgy általában beszélgettünk a tervezésről. Mellékesen arra is rájöttem, hogy semmi értelme annak a korábbi ötletemnek, hogy közvéleményt kutassak az építtetőink körében, miért pont minket választottak a tervezésre. Kár lenne őket ezzel zaklatni, mert ahogy visszagondoltam, a válasz lényegében mindig ugyanaz: úgy érezték, hogy mi jó kis házat/lakást fogunk tervezni nekik. Ennyi, vagyis egy szóval: a bizalom. Néhány éve valaki azzal bízta ránk a lakása átalakítását, hogy ugyan egyik korábbi munkánk sem tetszett neki teljes mértékben, de a lakóiknak biztosan az a legjobb - és szerinte neki is tudunk majd olyat tervezni, ami meg neki lesz a legjobb.

Mivel kis házat tervezek, a helyiséglistán hamar túljutottunk. Viszont estig beszélgettünk még mindenféléről, és ez legalább olyan hasznos volt, mint az objektív igények felsorolása. Ilyenkor kezd leszűrődni bennem, hogy milyen embereknek is tervezek, és hogy milyen ház lenne nekik az ideális. A konkrét formáról persze még fogalmam sincs, de már tudom, milyen hangulatú ház illene arra a telekre és azoknak az embereknek. És ez a fontos, mert ha erre sikerül ráéreznem, akkor fogják majd igazán az otthonuknak érezni.

Még egy-két további újdonsággal is gazdagodtunk ma. Láttam például egy olyan kutyát, ami kívülről elég félelmetes kinézetű, de lélekben teljesen egy Tappancs macska. Valamint most először ültem szék helyett egy 70-80 centi átmérőjű műanyag labdán, jó lehet alternatívának, ha már túl sokat ültem a térdelőszékben. Ágiczának sajnos nem ér le róla a lába, neki gyerek méretűt kell keresni...

Végül pedig Nyafika mutatja meg, hogy miként lehet a lehető legtöbb sikerélményt kihozni egy egérből:

Maestro, 2006. 03. 15., szerda #

Nem hagyott nyugodni valami a lépcsővel kapcsolatban. Ez a térben görbítgetett szalag forma nagyon látványos, de inkább a konyha felől nézve, a nappali irányából már nem a legszebb nézetét mutatja. A másik probléma az, hogy bár a lépcső nem lóg be a konyhapult fölé, de a magasabban fekvő fokok ott mennek el közvetlenül a szigetpult mellett, és talán több minden hullana oda, mint ahogy szeretnénk.

A lépcső alapvető formáján már nem kívántam változtatni, másfél év alatt sem találtunk rá jobbat. Viszont utolsó próbálkozásként még megnéztem, hogy milyen lenne megtükrözve. És egészen jó lett, két szempontból is. Egyrészt így a földközeli lépcsőfokok kerültek a konyhapult mellé, nem hullik oda a por és tágasabbnak tűnik az étkezőasztal felőli tér. Másrészt, a nappali irányából így a látványosabb görbületű nézeteket csodálhatjuk. Erről is készítettem egy QuickTime panorámát, hogy össze tudjuk hasonlítani a korábbi verziókkal (magunknak a döntéshez természetesen kb. kétszer ekkora movie-kat készítettem, de a webre való tekintettel megcsináltam ezeket a kisebb változatokat is:

VR-panoráma, új ablakban nyílik meg:

Most, hogy jobban belegondoltam, nagy hagyományai vannak nálunk az utolsó pillanatban történő megtükrözésnek. A hálószobában is már építették volna a falat, amikor átraktuk mégis a másik oldalra. Aztán elgondolkodtam a jelenség lehetséges okain. Talán mert Ágicza balkezes, én meg jobb (illetve nagyobb szerszámokkal mindkettő), ezért aztán nem tudunk egyértelműen egy változatot preferálni valami és annak a tükörképe közül.

Úgyhogy a lépcső-projekt a tervezési fázisból átlépett az ajánlatkérési részbe. Elküldtem néhány rajzot a lakatosunknak, holnapra ígérte, hogy mond valamit a megvalósíthatóságról. Pontosabban, ilyen vastag lemezből hajlított pofapalló biztosan létezik, csak nem mindegy, hogy mennyiért készítik el. A lépcsőfokokra is kértem árajánlatot, de visszapattant az asztalosunk e-mail címéről. Nincs más megoldás, holnap majd felhívom telefonon. Bár ez nem olyan sürgős, mert szükség esetén két tábla pozdorjából én is kivágok valami átmeneti fokokat. Inkább csak az érdekel, hogy mennyibe is fog kerülni ez a lépcső és a korlátok, mert jelenleg csak nagyon ködös elképzeléseim vannak róla.

Ágicza, 2006. 03. 15., szerda #

Az ünnepnapra való tekintettel extra mennyiségű turista sétálgatott ma errefelé, én meg cseppet sem kaján vigyorral figyeltem a nem gumicsizmában átvonulókat, ahogy nyakig sárosan próbálnak átevickélni az úton... ;-P Előhalásztam a tárolóból egy halom cserepet, mivel már éppen ideje elvetni néhány tasak virágmagot, hogy valahogy nézzen is ki a kert, ha már nagyméretű fák és bokroknak igencsak híján vagyunk, legalább valami színes is legyen benne. Ahogy elnézegettem az olvadó hó közül kikandikáló elszáradt növényi maradványokat, felfedeztem egy-egy zöld foltot is, tehát nem reménytelen, hogy itt-ott ki is fog hajtani valami a következő egy-két hónapban... A keleti és a déli oldalon, a ház tövébe elültetett hagymások mindenesetre biztatóan néznek ki, ám a kert többi részében a múltkor fotózott egyetlen hóvirág mutatkozott csak, a kert hátsó negyede pedig teljesen hó alatt van még.

Addig is, amíg kint még a hó és a sár között lehet válogatni, itt bent kinyíltak a mini-nárciszok, és természetesen a szinte heti rendszerességgel virágzó hibiszkusz is, amiről most érdeklődés hiányában nem közlünk képet :-P

Maestro, 2006. 03. 14., kedd #

Hosszas töprengések, vizsgálódások és elemzések után elkészült a lépcsőnk másik változata, amiről utólag szomorúan állapítottam meg, hogy az elmúlt három napban gyakorlatilag levettem a pofapalló vastagságát 6 centiről 8 mm-re... Illetve, annyira azért nem rossz a helyzet, mert az az első lépcsőtervünk egy hirtelen fellángolás volt, ezt a végső formát pedig úgy alakítottuk ki, hogy minden más, szóba jöhető lehetőséget is megnéztünk, átgondoltunk majd elvetettünk.

Beszéltem a lakatosunkkal, hogy mit szólna egy ilyen szerkezethez, meg tudná-e csinálni. A 8 mm-es lemez spirális meghajlításában ő nem igazán hisz, de körülnéz a nagyobb gépekkel rendelkező kollégáinál, mert két 4 mm-est talán már meg lehet szépen is hajlítani, és utólag összegyógyítani egymással. Most várunk pár napig, és akkor dől el, hogy meg tudja-e csinálni ilyen formában a lépcsőt. A vasárnapi változat ennyiből problémamentes, lemezekből és csövekből összehegeszti gond nélkül, csak az nem annyira tetszik. Látványra elég mozgalmas és légies ez is (1. kép), talán még légiesebb is a másiknál, viszont a pofapallós verzió (2. kép) sokkal jobban mutatja az íveket és nem áll bele annyi éles fadarab a nappali légterébe:

Nem tudom, mi van a levegőben, vagy front jön vagy mittudomén, de mindketten csak ténferegtünk a házban, felváltva szundítottunk, a macskákkal karöltve. Már tegnap este sem éreztem túl jól magam, inkább lefeküdtem aludni, hátha sikerül megelőznöm a komolyabb betegséget. Ma kicsit jobban voltam ugyan, de még mindig elég álmosan néztünk a világba, alkotó munkáról szó sem lehetett. Helyette terveket nyomtattam és kisebb módosításokat csináltam egy kiviteli terven, azt ihlet nélkül is lehet csinálni.

A mai képregényben Öreg Kövér macskánk mutatja be a békés konfliktuskezelés technikáját:

Maestro, 2006. 03. 13., hétfő #

Ma megvolt az első szoftverbemutatónk, a Nemetschek cég Allplan nevű programját és a hozzá társuló Cinema 4D-t nézhettem meg működés közben. Mindkettőből kaptam demo CD-t is, amivel egy hónapig még tesztelgethetem a programot. Első benyomásra az Allplan közelebb áll az AutoCAD logikájához, mint az ArchiCAD-hez. Nekem kicsit nehézkesebbnek tűnik, és nem csak azért, mert az ArchiCAD-et már régóta használom. A bemutatón nem hagytam, hogy szögletes kockaházat rajzoljanak nekem, mert azok bármilyen CAD-programmal látványosan és gyorsan elkészíthetőek, hanem íves falat csináltunk a rá való tetővel, meg a trombitacsiga-formájú lépcsőnket is megmodelleztettem, stb.

Apró közjáték: nagyot csattant a macskaajtó, majd éles egérvisítást hallottunk. Tappancs felsétált a tetőtérbe, szájában egy egérrel. Megmutatta nekünk, majd miután mondtam neki, hogy inkább lent szerelje szét - megfordult és lement vele a fürdőszobába. Egy másik egeret pedig valamelyik szürke elengedett, és az bemenekült a farakás mögé. Ez aztán egész napos programot adott Nyafikának, ott állt lesben a fahasábok előtt és várta az egér kijövetelét. Hamarosan elfogy a farakás, akkor majd kiderül, hogy sikerrel járt-e vagy pedig én kapok majd el egy csonttá soványodott egeret...

Ahogy láttam, alap dolgokban (poligon rajzolása, kijelölések, információ-megjelenítés) az ArchiCAD sokkal felhasználóbarátabb, és nagy előnye a paraméterezhető objektumok programozása GDL-ben, ez az Allplanból teljesen hiányzik. Viszont az Allplan kényelmesebb grafikus modellezést enged, a tetőkezelése sokkal intelligensebb, és a lépcsők szerkesztésénél olyan beállítási lehetőségeket is felsorakoztat, amikről eddig csak álmodtam. Az ArchiCAD-től egyszerűen szégyen, hogy egy építészeknek kifejlesztett tervezőprogram 8-as verziója sem kezeli natív elemként a lépcsőt! Helyette egy külső programocskával gyárthatom le ill. módosíthatom, aztán egy az egyben lerakhatom az alaprajzra, nem lehet csak úgy megfogni bármelyik pontját és odaigazítani valamihez, mint más programoknál (Allplan, ArchLine). A részletesebb összehasonlítást még csak ezután fogom megcsinálni, de ez a lépcsős dolog elszomorított. Persze, nyilván én vagyok a rendszeridegen az egyedi formájú lépcsőimmel, térnék inkább át a szögletesre, azokat elfogadhatóan kezeli az ArchiCAD is.

Úgy látom, minden nagyobb CAD-gyártó keres magának egy-egy renderelő szoftvert, és azt ajánlják a saját programjukhoz. Ez az ArchiCAD-nél az Art*Lantis, az Allplan esetében pedig a Cinema 4D. Ez nem igazán egy kategória az Art*Lantis-szal, mert azt kimondottan épületek látványterveihez találták ki, míg a Cinema 4D animációk gyártásához készült. Ebben a programban utólag is lehet módosítani az objektumokon, behelyezni újakat stb. Egy komplett animációs filmet megcsinálhatnék vele, kicsit az ágyúval verébre lövés esete, ha valaki csak egy helyben álló házakról akar képeket. Azt hiszem, az Art*Lantis legújabb verziója, amiben végre megcsinálták mindazt, amit tesztelőként annak idején kértem, az optimális megoldás a látványtervre, bár ott sem ártana, ha valami minimális elemszerkesztést is engednének...

Utána átmentem Szobra és vettem a madaraknak tíz kiló napraforgómagot. Csak amikor már kimérték, akkor tudatosult bennem, hogy Ágicza legutóbb csak feleannyit hozott. De nem baj, amíg tél van, addig legalább lesz mit enni adnunk a madaraknak. Nézegettem a tavalyi blogot, akkor március 17-18 körül tűnt el a hó a környékről. Most lehet, hogy kicsit tovább fog tartani a tél, ma délután is esett a hó. Jó ideig csak hullott és aztán elolvadt, de aztán hűvösebb lett és estére már fehér volt a táj.

Nyafika ma alvási és tévémacisági rekordot döntött: már eleve a nagy papasan heverőn aludt, amikor én is odafeküdtem és aludtam pár órát, Nyafit kispárnának használva. Azután felkeltem, és megnéztem egy filmet egy Torrente nevű disznó alakról (kár volt), miközben Nyafika tovább aludt és dorombolt, de ezúttal már a nyakamban. A film végeztével visszahelyeztem a párnákra, és mondanom sem kell, hogy aludt tovább. Ezek a macskák tudnak valamit az élet értelméről!

Maestro, 2006. 03. 12., vasárnap #

Ezt a napot kivételesen a saját házunkra szántam, abból is a lépcsőnk kitalálására. Bemelegítésképpen már reggel kint ültem a teraszon, mert - ahogy megfigyeltem - a terasz jó táptalaj a kreatív gondolatok számára. Még hideg volt az idő, a nap is csak néha sütött, de ez engem nem igazán zavart. Viszont annyiból nagyon jó ez az átmeneti idő, hogy ilyenkor látszik a különbség a könnyűszerkezetes és a masszív kőházak között: a mi házunk még őrzi a tegnapi meleget, és ilyen borús időben is csak délután kell begyújtanunk. Ha pedig a nap is süt, akkor csak estefelé.

Ági megtalálta a kertben az első hóvirágot. Máshol már nem újdonság, de itt a völgyben minden növény kicsit lassabban kerül sorra, mert hidegebb a klíma.

A nyomtatónkból kezdett már elegem lenni, mert az automata adagolója nem húzta be rendesen a lapokat, és valami szöszmő mindig meghúzta a friss tintát a papíron. Most szétkaptam az egészet, kifújtam belőle az elmúlt öt év porát, alkohollal lemostam a gumigörgőket, stb. És végre megtudtam, hogy mi történik a fejtisztítások során kiköpködött tintával. A fejek alatt van egy nagy darab szivacs a készülékház aljában, ott gyűlik szépen össze, és idővel beszárad. Ahogy elnéztem, komoly mennyiséget nyom oda is a nyomtató.

A lépcsőt nagyjából megmodelleztem, az eredmény az alábbi képen látható. A fokokat olyan acél konzolok támasztják alá, amik végtelenül kecsesek, de sajnos alaprajzilag és oldalnézetben is íves vonalúak, vagyis nem lesz könnyű dolga a lakatosunknak. Még fontolgatom, hogy ne legyen-e mégis inkább pofapallóval megoldva. A csigás részen minden nagyszerű, csak ugye utána még folytatódik a lépcső, egy jóval nagyobb sugarú ívben kanyarodik be a tetőtér közepe felé. Ez igen látványos, de még dolgozom a megtámasztásán. Pontosabban, atomstabilan alá tudnám támasztani így hirtelenjében is, csak az nem lenne olyan légies kinézetű, mint amit én elképzeltem. Ráadásul, a csigalépcsős résszel egy egészet kellene alkotnia. Úgyhogy megy még mindig a tépelődés, mert amíg nem érzem, hogy tökéletes megoldást sikerült találnom, addig nem kérek rá ajánlatot sem.

Mára ennyiben is hagytam a dolgot. Azután - lazításképpen - csak úgy végiggondoltam, hogy Krampuszka milyen volt pici korában, és hogy változott azóta:

Maestro, 2006. 03. 11., szombat #

Mivel lassan esedékessé válik a megépítése, elkezdtünk újra a lépcsővel foglalkozni. Nagyon jópofa kis lépcsőt találtam ki a házba, de eddig még nem gondolhattunk a megvalósítására. Ideiglenesen egy nagy létra van helyette, de Ágicza egyre nehezebben viseli, pedig szerintem az idő múltával csak nő a rutinja. Most végre rászánta magát, hogy előkeres nekem néhány képet, hogy mégis milyen szerkezettel képzelte el azt a lépcsőt. Fontolgatta a teljesen fából készülő verziót is, de végül egy légiesebb, fém vázas megoldás mellett döntöttünk. A lépcső alaprajza nem változna, de annyit módosítanánk rajta, hogy nem lesz körbe futó pofapalló a lépcsőfokok szélén, hanem minél légiesebb szerkezetet építünk, filigrán korláttal és a fokok vége felé szinte elfogyó tartókonzolokkal.

A madáretető jól működik, minden szempontból: a macskák lelkesen bámulják, de a madarakat nem tudják elkapni. Tappancs is inkább elballagott a határba, és egy nagy egérrel vigasztalódott, ha már madarat nem tudott fogni. Amúgy is itt a tavasz, kezdenek előbújni az egerek. A képregényből az is kiderül, hogy macskáink tudományos megalapozottsággal elemzik az előállott új helyzetet:

Ágicza, 2006. 03. 10., péntek #

A ma délelőtt is tárgyalással indult, mint tegnap, ám ezúttal a nap végre kisütött és így egy kis időt a teraszon ücsörögve tölthettünk, igaz, én nagykabátban, hiába melegített már egy kicsit a nap. A szokásos ismerkedő beszélgetés mindig jóval tovább tart, így aztán kora délután lett, mire mindent átbeszéltünk a lakással kapcsolatban, de addigra András már el is kezdett fúrni-faragni-fűrészelni a nappaliban, hogy végre kiengedhessük a macskákat.

Amint a vendégeink elmentek, a hirtelen összerakott macskaellenes madáretető is felkerült az őt megillető helyre, a pergola felső gerendájára akasztva. Igaz, ez egy ideiglenes alkotmány, mert András lelkesedése és a normálisan kinéző faanyag a tetejénél el is fogyott, de arra kiválóan alkalmas, hogy a macskák nehezített terepen vadászhassanak tovább. Most még a mellékelt kép szerint a szokásos lesállásokat foglalják el a szürkék, de egyre kevesebb cinke kockáztatja meg, hogy a kövekre kiszóródott szotyiból csemegézzen. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy a következő néhány nap azzal fog eltelni, hogy a macskák kitalálják, hogy a madáretető a pergola tetejéről sokkal jobban szemmel tarthatóak és könnyebben levadászhatóak a tollas jószágok. Nade ott fent azért a macskák is jobban látszanak, úgyhogy egy madárnak igen hülyének kell lennie, ha a nyilvánvaló macskaveszély ellenére odarepül az etetőhöz, amikor a macskák a pergola tetején várják a terítékre kerülő finom, repülő falatokat...

A cinkék egyébként hajlanak az átállásra, a bátrabbak gond nélkül vették birtokba az új etetőt, a többieket még nem láttam, majd holnap meglátjuk, mennyire fogadja el a többi madárka az új etetőhelyet. Itt éppen Nyafka szemléli a régi etető hűlt helyét:

A tegnapi ostyából mára már alig maradt, elvégre két évvel ezelőtt ettünk ilyet utoljára. Szerencsére nem nekem kellett elmennem érte, így az a veszély sem fenyegetett, mint az első napon, amikor Clio kormánya mögé ültem, hogy én is beragadok abba meredek utcácskába, ahol az ostyás néniék laknak... A mai nap egyébként ügyintézős is volt: András Archicad-összehasonlító projektjének köszönhetően a következő hetekben egymás után fognak minket meglátogatni a különböző tervezőszoftvereket gyártó cégek munkatársai, a programjaikat bemutatandó. Persze majd kapnak egy íves-trükkös alaprajzot, ha azt problémamentesen be tudják vinni a gépbe, akkor lehet tovább tárgyalni - kockaházakkal ugyanis nem érdemes nekünk demózni. Este újra szóba került, hogy milyen jó lenne majd valami egyszerű és olcsó, régi vágású notebook, hogy a szép idő beköszöntével a teraszon is lehessen netezni vagy leveleket írni, ugyanis egyikhez sem kell a két képernyő, és azt lábat lógatva is lehet csinálni. Na meg persze minden alkalommal, amikor András lemerészkedik a konyhába, miközben éppen mosogatok, azonnal felmerül a mosogatógép kérdése is, mert hogy sokkal kevesebb vizet fogyasztana és melegítene, mint amennyit én használok el minden egyes alkalommal...

Ma András trükkös képregényt készített, a következő kockákon Öreg Kövér és a virtuális valóság kapcsolatát mutatja be:

Ágicza, 2006. 03. 09., csütörtök #

Azért határozottan jó ez a tavaszi idő: ma megint hóesésre ébredtem, méghozzá nem is akármilyenre. A hócipőm tele már a téllel, a tavalyi is ilyen hosszú volt és a végén ugyanennyire utáltam már, viszont visszalapozva a tavaly ilyenkori képekhez, megnyugvással láttam, hogy még maximum egy hét, és beköszönt az olvadás. És ha nem, hát kinevezem a völgyet tiszteletbeli Északi Sarkká, és kiakasztom a táblát a nemzeti parkos mellé!

A macskákat a madarak miatt most egy ideje nem engedjük ki, amit a perzsák abszolút nem vesznek zokon, annál inkább a két szürke. Nyafka még hagyján, mert 'csak' megszáll minket, amint látja, hogy két percig nem foglalkozunk valamivel, nade Tappancs határozottan tombol. A kandúrka a fölös energiáját a többiek véletlenszerű kergetésével és a székek huzatának amortizációjával vezeti le, ugyanis azok mobil dolgok lévén jól rátámadnak, a megkötő madzagok őt piszkálják és a támla és az ülés között valami mindig lesben áll rá, tehát amint tud, lecsap, és nagyokat harcol. Persze a ma délelőtti tárgyalás alatt is folyamatosan produkálta magát, nem lehetett nem vele foglalkozni... :-)

A madarak, a macskák bezártságának okai viszont egyre többen vannak. Fürtökben ücsörögnek az etetővel szemközti jegenyéken és egy kis színt csempésznek a kinti fehérségbe. Most már a cinkék mellett megjelentek a többiek is, talán amiatt, hogy mostanában tiszta a terep. Az egyik nagyobbacska, tökéletlen madár hatalmas koppanással nekiment az ablaküvegnek, de nem tudom, mi üthetett belé, mert amióta kint van a madárkaja, ilyen még nem történt. Kimentem, megnéztem, felvettem, és miután éktelen vészvisítás után kedélyesen belém harapott, úgy tűnt, hogy nagyobb baja nem esett, úgyhogy kiszabadítottam magam a csőre közül és szépen elhajítottam a téli ég felé. Néztem, amint gond nélkül szárnyra kap, majd csendesen átkozódva bementem a fürdőszobába az egyébként rémesen hideg kútvíz alá tartani a kezemet, míg gyors érzéstelenítés helyett valamelyest lejegelem. Szóval ezek után azt hiszem, egy kicsit jobban fogok vigyázni az eddig egyébként veszélytelen sportnak tűnő kábultmadár-fogászattal...

Délután a tetőtérben álltam (hasaltam) lesben, és a telével lőttem néhány képet a teraszon levő csúcsforgalomról. Persze András a végén elirigyelte tőlem, és kézbe vette a madárfotózást, hogy a fotók színhűek és elég élesek is legyenek, na meg jóval érdekesebb az eddigi egyöntetű cinkesereg után másféléket is fotózni.

Maestro, 2006. 03. 08., szerda #

Délelőtt Gödre utaztunk, egy kis házikót mértünk fel, átalakítás és bővítés céljából. Látva a jó példát, megint felvetettem Ágiczának, hogy igazán lehetne kutyánk nekünk is (a jó példa fehér volt és lelkesen hurcolta utánunk a játékait). De Ági szerint hiába aranyos és hasznos egy kutya, akkor is büdös kutyaszaga van, és ő azt nem szereti. Az igaz, hogy a macskáink kimondottan jó illatúak. Persze, könnyű nekik, egész nap csak alszanak és mosakodnak, és nem fekszenek bele a latyakba. Fordítva viszont működik a dolog: Tappancsunk bedobta magát, és két-három találkozás alatt elérte, hogy egy alapvetően kutyás megbízónk olyat szóljon, hogy neki bizony macskaajtót is tervezzek a beltéri ajtókra, mert neki macska is kell a házba. Csak helyeselni tudtam, hiszen nem is igazi otthon az, ahol nem dorombol elégedetten néhány macskaféle!

Közeledik a tavasz, Gödön például már barkát fotóztam (nálunk itt a völgyben még ugyanúgy áll a hó, és növényi életnek semmi nyoma).

Kérdeztem Ágiczát, hogy nem kellene-e kihasználnia az időt, amíg nem lehet a kertben tenni-venni, mert esetleg kifesthetné a tetőteret. Elsőre azt mondta, hogy már egészen megszokta így fehéren. Pedig ő tiltakozott eddig a fehér falak ellen... De végül abban maradtunk, hogy most egyelőre a földszinti falak alját festi csak le fehérrel, mert a színes antikolt festést egy lendülettel szeretné megcsinálni az egész házban. A színekben nagyjából már megegyeztünk: a fürdőben valami randa drapp, a hálóban buja bordó, a nagy terekben pedig vidám napsárga.

Lassan aztán majd beszerezhetnénk a lámpatesteket is. Ennek a hadjáratnak is kezdenek kibontakozni a körvonalai: a nappaliba komoly kinézetű, technós reflektorok kerülnek, a hálóba még kettő a jól bevált ikeás lámpákból, a fürdőbe és az előszobába pedig valami szolid dizájnlámpák mennek, illetve amit találunk. Mivel nem a lámpa lesz a fürdő egyetlen ékessége, talán egy alig feltűnő, egyszerű modell jobb választás lesz, mint valami túl látványos szerkezet.

De a legfontosabb a lépcső, itt is sikerült végre kihúzni Ágiczából némi újabb infót (két év alatt immár a második alkalommal!). Ő vagy teljesen fából szeretné csinálni, vagy kovácsolt vasból. Holnap majd keres nekem képeket, hogy mégis mifélére gondol. Annyit azért tisztáztunk, hogy a fa túl masszív lenne oda, meg ha lehet, csak a középső oszlopot kellene a padlóra támasztani, mert annak van csak kialakított helye, amit elkerül a padlófűtés is. És a kovácsolt vas sem feltétlenül igazi iparművészeti remeket jelent, hanem az a lényeg, hogy ne látsszon igénytelen, zárt szelvényekből és laposvasakból összehegesztett valaminek. Úgyhogy holnap megnézem Ágicza képeit (Art & Décoration, mi más?), aztán megtervezem a lépcső végleges alaprajzi vezetését, és ehhez keresünk olyan kivitelezőt, aki megfelelő szerkezetet tud kreálni hozzá. A trombita forma viszont végleges, annak idején elég alaposan kiveséztem a témát, és azóta sem tudtam jobbat kitalálni. A végső arányokon, és a felső, ellentétesen húzott fokok pontos kialakításán még esetleg finomítok, de az elven nem változtatunk, mert ez egyszerűen így jó. És most már tényleg itt lesz az ideje annak, hogy rendes lépcsőn közlekedjünk.

Nőnapi különszámunk megint csak arra világít rá, hogy a női lélek összetett és érzékeny - és eme érzékenységet okosabb tiszteletben tartani:

Maestro, 2006. 03. 07., kedd #

Az az utóbbi időben már igazán megszokottá vált, hogy minden napra jut egy-egy tárgyalás, ma sem volt ez másképp. Viszont idén először történt meg az, hogy kint a teraszon ülve beszélgettünk. Még nem rakodtuk vissza a nagy asztalt és a székeket a déli teraszra, hanem a nyugatin rögtönöztünk ideiglenes tárgyalót néhány székből és a zsúrkocsiból (ez utóbbi volt az asztal). Aztán ha kicsit melegebb lesz az idő, megint a szabadban fogunk reggelizni és beszélgetni. Már csak egy notebook kellene... Valami primitív régi modell, amit hozzánk vágnak olcsóért, de leveleket írni és böngészni lehetne rajta. Kapna egy drót nélküli hálózati kártyát és akkor ha nem kimondottan az ArchiCAD-del kellene dolgoznom, akkor üldögélhetnék kint a szabadban is.

Csak úgy kíváncsiságból belenéztem ma a porszívóba, és érdemes is volt, mert ilyet nem minden nap lát az ember. Ágicza nem érezte, hogy kicsit gyengébben muzsikál az utóbbi időben a porszívó, ezért nem is kutatta az okát, csak használta tovább szorgosan. A porzsák pedig már úgy megtelt a sok macskaszőrrel, morzsával és porral, hogy alig tudtam kiszedni a helyéről, és külön művészet volt kiszedni a benne összeállt masszív térhálós szövetet.

A háztetőn még megvan a tegnapi felgyűrődött hóréteg, csak egyre kisebb és gyűröttebb lesz. Ez a keletre néző tetősíkon van, azért nem olvadt még el. A déli tetők már csontszárazak, az északi oldalon pedig még összefüggő a hótakaró. Megint elzártam a nagy tavat töltögető csövet, most kap elég vizet az olvadásból is, meg aztán érdekelne, hogy fél év töltés után nem telítődött-e végre valamennyire a lyuk körüli talaj, hátha nem is csökken már annyira a vízszint.

Ahogy kint fotózgattam, Nyafika mellém szegődött, mint egy hűséges kiskutya. Megfigyeltem, hogy ez a kicsi macska is egészen nagy nyomokat hagy a hóban. Ugyanis szétterpeszti az ujjait a nagyobb felület érdekében, és ahogy mozdul előre, megnyomja a környező havat is. Az eredmény egy akkora lábnyom lesz, hogy így szemre egy kisebb kutyának is becsületére válna. Amíg fotóztam, Nyafi ott sündörgött mellettem és ha arrább álltam, rögtön ügetett utánam. Azt hiszem, sokkal többet lennének kint ezek a macskák, ha én is kint lennék a kertben (tehát tényleg vennünk kell egy olcsó notebookot). Azért fix fókusszal és sokadik próbálkozásra sikerült elkapni egy jobb képet is. Félelmetesek ezek a szürkefélék, ahogy közelednek:

Gratulálok a Graphisoftnak. Kerek egy hónap alatt sikerült megállapítaniuk, hogy az általam jelzett hibák valóban hibák, de sajnos nem tudnak rá használható megoldást mondani. Ennyi idő alatt elkészülhetett volna akár egy webről letölthető hibajavítás is, de nem: egy havi szorgos munkával azt derítették ki, hogy nem én képzelődtem, hanem igazi hibát jeleztem. Hát B+. Úgyhogy megköszöntem a segítséget és este összeírtam magamnak a többi építészeti CAD-program forgalmazóit. Első körben valami demo verziót vagy más kipróbálási lehetőséget kérek, vagyis kicsit körülnézek a piacon (mivel vásárolni úgyis csak majd pár év múlva fogunk tudni). Mindenképpen megéri, mert vagy találok jobbat, vagy legalább kiderül, hogy csak én várok el túl sokat egy programtól és még ennek is örülnöm kell, ami van.

Maestro, 2006. 03. 06., hétfő #

A tegnapi hóesés eredménye látványos volt ugyan, de máris olvadni kezdett. Derült volt az ég, gyönyörűen sütött a nap, csak éppen szép lassan fogyott a hó a fákról. Délelőtt még fontolgattam, hogy elmenjek-e egy kis erdei fotózásra, de mire rászántam magam, már nem igazán lett volna értelme.

A házat viszont még reggel körbefotóztam. Nem csak a szép havas táj miatt, hanem mert a keleti oldalt valamiért meglehetősen ritkán látom napsütötte állapotban :-) Most ilyennek látják a házunkat az erre járók, bár mostanában nem sok turistát láttam elmenni az erdészeti úton.

A fotózás után ellapátoltam a havat, már egészen rutinosan megy ez is. Utána a teraszon pihengettem. Csak utólag jutott eszembe, hogy hasonló beállítású fotót már máskor is készítettem, csak ott mezítláb ültem a nyugágyon, nem havas gumicsizmában...

Három óra alatt már a hó is megindult a tetőn. Valahogy olyan trükkösen melegedett fel, hogy nem a helyén olvadt el szép lassan, hanem lecsúszott és felgyűrődött a tetőn. A déli tetősíkokon megint másként olvadt, ott minden cserép közepén ott ült egy fél-harmad felületet befedő, kerek kis hócsomó. Mint a raszterrel nyomott fotókon a napilapokban, az egész tetőnek voltak világosabb és sötétebb részei, szép átmenetekkel.

Átugrottam Szobra, némi banki ügyintézésre. Vittem magammal fényképezőgépet is, és megálltam Zebegényben néhány helyen, mert a falut még nem nagyon fotóztam, és nem tudom, lesz-e mostanában még lehetőség ilyen havas fotókat készíteni. Közben is egyre olvadt, de azért volt valami téli hangulata a képeknek. Az első fotó a Szőnyi utcából a temető felé menő kis utcácskát mutatja, erre akkor jártam néha, amikor autó híján gyalog mentem haza a Szőnyi utcai albérletünkbe.

A Duna partjára is lementem, de nem volt olyan látványosan felhős az ég, hogy érdemes lett volna túl sokat fotóznom. Viszont találtam egy nagy halom csónakot, fából ácsolt tetők alatt felpakolva, talán valamennyire a fotó is visszaadja ennek az egésznek a hangulatát. A kiírás szerint lehet csónakot bérelni is, bár ez feltehetőleg csak a nyárra vonatkozik. Ha ez tényleg működik, majd lehet, hogy érdemes lenne egyszer áteveznünk a szemközti kis szigetre, és onnan is készíteni Zebegény-fotókat.

A mai nap sem volt eredménytelen: a nemrég egy hirtelen jött tárolóval kipótolt házzal nem voltam még mindig megelégedve, és próbálgattam rajta ezt-azt. A végeredmény egész jó lett, és megint csak megerősített abban, hogy soha nem szabad megelégedni félmegoldásokkal. Mert hogy a világnak megvan a maga rendje, és az a nagy nehezen kiötlött megoldás, ami lehetővé teszi egy-két ablak szimmetrikus elhelyezését, az 'mellékhatásként' megold pár másik, jóval nagyobb problémát is.

Elég későn végeztem már ezzel is, de aztán sajnos megpróbáltam interneten átutalni. Mondanom sem kell, hogy az a kurva GPRS éppen ma éjjel lett valami lehetetlenül csiga, és az OTP oldala, ami egyébként is jó lassú, időtúllépésre hivatkozva mindig kidobott, mielőtt befejezhettem volna a tranzakciót. Amikor a cégeket átvittük a Raiffeisenhez, akkor volt egy olyan titkos gondolatom, hogy ha nagyon beválnak, akkor lehetnének ott a magán számláink is. A bankkal nincs is semmi bajom, vállalati ügyfélként - akármilyen kicsi a számlaforgalmunk - külön referens pátyolgat minket és lesik a kívánságainkat. De a webes felületük olyan lassú, hogy itthonról nem is igen lehet használni, csak az irodából a szélessávon. Persze, minden megoldódna, ha lenne valami rendesebb kapcsolatunk, de a Dunaweb hónapok óta nem bír kijönni térerőt mérni. Bár, ilyen hozzáállással inkább már ne is jöjjenek. Más meg nincs, úgyhogy marad a mobiltelefonos kapcsolat.

Hajnali kettő felé egyszer csak megtáltosodott az internet, és sikerült utalnom. De hogy mit anyáztam addig...

Ágicza, 2006. 03. 05., vasárnap #

Már tegnap késő este is gyanús volt a szokatlanul világos ég, de nem vettem a fáradságot, hogy kinézzek, így aztán igazi meglepetéssel szolgált az időjárás: reggelre kelve jó néhány centis fehér lepelbe burkolózott a táj. Az első anyázáson túlesve próbáltam a vidámabbik oldalát nézni a dolgoknak: ha már a tavaszra úgy látszik, hiába várok, használjuk ki a tél utolsó próbálkozásait. Az óév utolsó napján készített erdei fotósorozatomból néhány darab az akku lemerülése miatt hiányzott, így hát most adódott a kiváló alkalom, hogy bepótoljam a kimaradást és kimenjek fotózni. Addig is, András lefényképezte a háló ablakából a szokásos kilátást, csak hogy ez is meglegyen. Mivel délelőtt jöttek hozzá tárgyalni, ő itthon maradt, én viszont jó alaposan felöltöztem és útnak indultam.

Egyszerűen megunhatatlan az erdő és a patakpart, pedig annyiszor láttam már ezt a vidéket, mégis ugyanarra indultam el, amerre a kocogás visz, és nem véletlenül: az ütött-kopott esőbeálló az egyik kedvencem, az utolsó nyaraló utáni kanyarban áll sok-sok éve, és éppen most vágják ki a szemben levő erdőből az öreg fákat, a nagy rönk-kupac is szinte állandó látvány körülötte, igaz, minden alkalommal más-más helyen és hasábméretekben.

A következő kép pár száz méterrel odébb készült, ahol egy időszakos vízfolyás vágott magának kettős utat a hegyoldalban. Innen kezdődik a félig ligetes, félig erdős terep, itt lehet felmenni az alternatív gyalogútra, ami néhány méterrel a patakpart fölött visz és áradáskor különösen hasznos tud lenni.

A kedvenc fám, ami éppen félúton áll a gázló és az esőbeálló között, és már a legelső túránk alkalmával megcsodáltam. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tulajdonképpen nem egy fáról van szó, hanem két, egybefonódó törzs alkotja ezt a tekintélyes monstrumot. Igaz, hogy már sok élet sajnos nincs bennük, de valahogy még eddig senkit nem vitt rá a lélek, hogy kivágja őket, és ez jó is így.

Ez a fotó a gázló után, az erdészeti út első felén készült, ahol a turistaút már a patak túlpartján kanyarog tovább, és csak a helyiek járnak erre, meg a fakitermelők. A patak fölé hajló öreg fűzfa-törzsek ilyen kis fiatal vesszőket hoznak, talán ezeket kosárfonásra is lehetne használni...

Az utolsó kép a patakról szól, most éppen a tavaszi áradás előszeleként sáros-törmelékes, átlátszatlan a vize, ezért először nem is nagyon akartam fotózni, de volt egy-két olyan forduló, amit a múltkor kihagytam és a látvány még így is megörökítendőnek találtatott. :-)

Mire hazaértem, már jócskán fogyni kezdtek a fények, elhasználtam két teljes akkut, kétszer elhagytam a kesztyűmet, de szerencsére megkerült mindkét alkalommal, és rájöttem, hogy gumicsizmában jó kis szórakozás a jéghideg patakban gázolni, főként, ha a meleg szoknya alját az ember lánya viszonylag nem áztatja el jó alaposan... ;-)

Maestro, 2006. 03. 04., szombat #

Tappancs reggel még egy cinkét megfogott. Mint a villám, lecsapta és már hozta is befelé. Nem is engedtük ki őket többet az udvarra, holnap összeeszkábálok valami madáretetőt, amit fel tudunk akasztani a pergolára vagy még inkább az ereszre. A pergolára ugyanis lazán felmásznak. Érdekes, hogy csak az egyik oszlopot kedvelik, ez tele van hosszanti karomnyomokkal, az összes többi pedig érintetlen.

Egész nap szemerkélt valami eső, a hó rohamosan fogy, már a gyep van túlsúlyban. Holnap előszedjük a fekete fóliát és elkezdjük felolvasztani a nagy tó jegét (Ágicza szeretné siettetni a tavaszt :-). Szerinte már tavasz-illat van, én még nem érzem, de attól még lehet. A patak nagyon hangosan zúg a telek végében, az olvadás itt is érezteti a hatását.

Mai képregényemben a két cicalány szerepel, akik megmutatják, hogy a szeretet és a rajongás milyen fontos dolog, de önérzet is van a világon:

Felmerült bennem a gondolat, hogy végzek valamiféle privát közvélemény-kutatást a megbízóink körében, hogy miért éppen minket kértek fel végül a tervezésre. Most még a kérdéseket fogalmazom és nem is kapkodok vele túlságosan, mert nem szeretnék semmilyen választ sugallni. Tanulságos lenne kicsit többet megtudni a döntések hátteréről. És talán megismerek pár új szempontot is, amire én nem is gondoltam... Ugyanilyen tanulságos lenne azokat is végigkérdezni, akiknek végül nem én terveztem, de szerintem hasznosabb a pozitív esetekre koncentrálni.

A nap poénja: mivel egész nap nem engedtük ki, Tappancs érthetően frusztrált volt. Nyafikát már lepofozta párszor, de ez sem könnyített igazán a lelkén. Este aztán megtalálta a megoldást: bár máskor csak piszkálgatja a virslit, most elcsent egyet a tányéromról és hatalmas vadászatot mutatott be vele. Végigkergette a házon, csak úgy dübörgött alattuk a padló.

Maestro, 2006. 03. 03., péntek #

Ma tehát nem vittünk be semmilyen kerítéstervet a főépítészünkhöz, helyette ott volt viszont a tegnapelőtt véglegesített terv egyeztetése az ottani főépítésszel. Felkeltem tehát, bekapcsoltam a számítógépet, hogy tudjak válaszolni bármilyen kérdésre, és vártam a megbeszélt telefonhívást. A rajzokat még szerdán elvitte magával az építtető és ma délelőtt beadta az önkormányzathoz. A főépítésznek nem volt semmi kifogása, pár mondatban megtárgyaltunk mindent, de nem is ez volt az érdekes. Hanem, hogy felhívtam utána a ház tulajdonosát és ő elmesélte, hogy az építési előadó hölgyek lelkesen gratuláltak neki a tervezőjéhez és a házához, mikor megtudták, hogy ő azt a házat építi. Vigyorogtam is egész nap! :-)

Ahogy ez az egyeztetés megvolt, már indultunk volna a mai nagy útra, de előtte még jött egy telefonhívásom, pozitív válasszal egy korábbi ajánlatomra. Ez pici ház lenne, nagyjából akkora, mint a miénk. Örültem a hírnek is, de leginkább annak a megindoklása esett jól, hogy miért pont rám bízták a tervezést. Végül is csupa olyasmit mondtak, amit én is mindig mondogatok, de jó volt mástól is hallani: hogy éppen azért, mert kis házat építenek hosszú távra, és abból a lehető legjobbat akarják kihozni. Azt hiszem, amíg vannak ilyen emberek, addig nem kell aggódnom a jövőnk miatt. És ráadásul ez is ráérős munka, vagyis legfőképpen nem átvirrasztott éjszakákat jelent majd, hanem nyugis munkát és a biztos megélhetést a következő hosszabb időszakban.

A mai programunk egy telek megnézése volt Abonyban, mert hogy a tevékenységünk kezd országossá válni... Budapestet - Ágicza csütörtöki keserű tapasztalataiból okulva - inkább elkerültük, Kistarcsa-Vecsés felé mentünk. Így esett, hogy valahol a 4-es út mentén, Budapest határában katartikus élményként megláthattuk, hogy milyen az, ha valaki valóban komolyan veszi az 'én házam az én váram' mondást:

Abonyban megnéztük a leendő ház helyét, körbefotóztam, aztán végigtárgyaltuk a tennivalókat. Még mindig meglep, hogy viszonylag egyszerű házakról is mennyit el lehet beszélgetni. A dolgomat nehezítették a háziak macskái is, mert ahogy például az egyik elnyúlt a monitoron, azt muszáj volt megcsodálni és megpocakolni.

Hazafelé is a kertek alatt mentünk. Mit mondjak, tudtunk volna mit kezdeni egy körgyűrűvel... Vácon beugrottunk egy pizzáért, és este már egy jó film előtt ülve majszoltam az aznapra rendeltetett pizzaadagomat.

Lefekvés előtt hatalmas anyázásra riadtam fel: valamelyik macska az éjszaka közepén fogott valahol egy cinkét. A fele ott hevert a fürdőszoba közepén, és körülötte minden csupa toll. Nagyobb horror volt ezt összeszedni, mint az előtte látott Más világ c. film (ami viszont valóban jó film volt). Csak azt tudnám, hol talált egy madarat az éjszaka közepén, nem alszanak ezek ilyenkor?

Maestro, 2006. 03. 02., csütörtök #

Egész délelőtt önkormányzatok építési osztályait hívogattam, hogy a hétvégi tárgyalásokra már pontosan tudjam, hová és milyen feltételekkel lehet majd házat építeni. Ezzel jól el is telt a nap egyik fele, a másikban pedig élveztem a nyugodt, békés otthon minden előnyét.

A macskák továbbra sem nyugszanak. Most már nyugodtan kiengedem őket, mert továbbra sem fognak madarat, csak nézik őket. Tiszta aranyosak, ahogy egyszerre fordul jobbra-balra a fejük aszerint, hogy éppen hol szállt le egy madár a kőfal tetején. Képregényünk is természetesen erről a közös madárszemlélésről szól:

Ágiczát hiába noszogattam, addig szöszmötölt az indulással, hogy végül lekéste az előre egyeztetett budapesti orvosi vizsgálatot, mehet be megint valamikor máskor. Én már régen rájöttem, hogy a reggeli és a délutáni csúcsforgalomban nem 10 perc átérni a városon, hanem egy óra... De legalább a nagy leveleket letöltötte az irodából. Bár, ennek az útnak az árából leszedtem volna a GPRS-en is.

Nézegettem, mit lehetne kezdeni a kerítésünk tervével. Holnap még nem tudom a főépítésznek megmutatni, inkább elhalasztom két héttel az egész akciót. Végül is rövidítettem az ív mellett elnyúló alacsony részeken, kb. a fele hosszúságban maradtak csak meg mindkét oldalon. Volt egy olyan változat is, ahol a kerítés egy szabályos félkör forma lett volna, a közepében a nagy kerek behajtó lyukkal, de ez már teljesen más volt, mint amit eredetileg elképzeltem. Utána jött ez a lerövidített változat, valamikor majd erről is lesz látványterv. Próbáltam elképzelni másféle kapukat is, de mindhiába: ehhez a házhoz ez illik.

Maestro, 2006. 03. 01., szerda #

Ma reggel olyat láttam, amit elsőre alig akartam elhinni: Nyafika ott ült a szokásos helyén, a madáretetős kőfalnál - és a cinkék ott repkedtek az orra előtt, de ő csak nézte őket. Nem tudom, talán csak túl gyorsak voltak neki, vagy itt nem tudta őket sarokba szorítani, mint a Szőnyi utcai albérletünkben, mindenesetre egész nyugodtan repdestek előtte, Nyafi meg csak a fejét forgatta utánuk, mert ugye ugrani nem volt érdemes, túl gyorsan tovaszálltak:

Aztán persze elképzeltem, mi lenne, ha igazán pacifista lenne a mi kis Nyafi cicánk. Mivel ezt csak fotótechnikai trükkel tudtam megoldani, állványról lefényképeztem a tálat Nyafikával (éppen beledugta az orrát, hogy nem macskatáp-e), majd az odaszálló madarakkal. Végül szépen összemontíroztam őket egy képre, és a végeredmény egy igazán idilli fotó lett:

Vannak kellemes meglepetések is: felhívtam a HBW Expresszt, hogy a tavalyi év végén megszüntetett számláinkról kellene még november-decemberi kivonat. És nem kell sem bemenni, sem könyörögni érte, kiküldik arra a címre, amire a megszüntetésről szóló papírokat is kaptuk.

A délután aztán szépen eltelt rajzolgatással, illetve a Tüskevár és a Téli berek c. könyvek gyorsított, csemegéző jellegű újraolvasásával. Kellett is a pihenés, mert estétől éjjelig újabb maratoni tárgyaláson véglegesítettük a múltkori ház terveit. Az önkormányzati előadó csak úgy mellékesen megemlített a telefonban egy eddig elhallgatott körülményt, aminek következtében fél óra helyett megint öt órán át tartott a megbeszélés, és a lehetőségekhez mérten egész jó megoldást hoztunk ki egy tárolóra.

Azért a házunkkal is foglalkoztam közben, bár ez most csak előkészítő munka volt, lemértem pontosan a tárolóhelyiséget és a hálószobai gardróbot, mert kellene majd valami polcokat berakni. Valami egyszerű szerkezetre gondoltam, variálható acél fali tartók és méretre vágatott rétegelt lemez, esetleg a maradék lazúrokkal lekezelve. A gardróbba pedig deszkából csinálnék egy-egy felső polcot, ahova mindenféle dobozokat lehet majd felrakni.