Maestro, 2006. 08. 31., csütörtök #

Nagy szerencsém volt tegnap a jó idővel Verőcén. Itt Zebegényben tegnap is esett már az eső, ma pedig egész nap olyan hányadék kinézete volt mindennek, hogy élni sem volt kedvem. Délelőtt még esett az eső, és egész délután teljesen szürke és borús volt minden.

Végül azért találtam olyan elfoglaltságot, ami tökéletesen illett az időjárás vigasztalan voltához. A szennyvíztárolóba belógatott mérce ugyanis az alja felé már nem volt igazán látható, a számok kezdtek beleolvadni a nedves fába, és az aljához már fény sem nagyon jutott le. Ezt a deszkát egyetlen csavar rögzíti a lejárati akna falához, kivettem hát és a megfelelő magasságba behajtottam egy csavart, aminek a szárára egy kis darab nádat húztam. Ez ugyanis merőlegesen kiáll a deszkából, ezért a tükörképe segítségével jól látható, mennyivel van a víz színe felett, illetve hogy egyáltalán, felette van-e még. Amint elmerült a vízben, lehet hívni a szippantóst, mert akkor már biztosan el tud vinni egy teli kocsival úgy, hogy közben majdnem teljesen kiüríti a tárolót.

Ma sem éltem hát hiába. De azért ha átalszom az egész napot, az valószínűleg még jobb lett volna...

Maestro, 2006. 08. 30., szerda #

Ágicza bement Pestre, lakberendezési tanácsokat adni illetve asztalt venni magának. Viszonylag hamar végzett, de nem talált igazán jó kerti asztalt. Persze, már a szezon végén járunk, az egész Auchanban két darab volt, az sem a megfelelő méretű. Elhalasztotta hát a vásárlási projektet, és inkább vett négy darab akciós árú vörös díszjuhart, amit egyszerűen nem lehetett nem megvenni. Ezek még nem a tervezett kerítés menti fasor részei lesznek, hanem itt-ott elszórva díszítenek a kertben.

Körülnéztem a neten, hogy milyen lövészklubok vannak itt a környéken. A Vác Városi Lövész Egyletet már korábban megtaláltam, de most beszéltem is velük. A helyzetük jelenleg elég szomorú, az egyház visszavette tőlük a lőterüket, talán néhány hónap múlva lesz majd valami új helyük. Meséltem a hölgynek arról, hogy lőni végül is most is van hol, csináltam házi lőteret a tetőtérben, inkább edzőre lenne szükségem. Erre azt mondta, hogy egy-két hét múlva jár Zebegényben, be tudna ugrani fél órára, ha azzal tud segíteni valamit. És pénzt sem kér érte. Találtam még egy közeli egyesületet, Márianosztrán, a Börzsöny Lövész Sportklubot. Őket is felhívtam, de ők légfegyverekkel nem foglalkoznak, csak élessel. A nosztrai lőtéren már csak a fegyőrök gyakorlatoznak, viszont Verőce mellett, a katalinpusztai úton van egy lőterük, ahol szerda délután és szombaton egész nap lehet lőni. Mivel éppen szerda délután volt, felkaptam egy fülvédőt és rögtön útnak is indultam.

A lőtér kb. 20 km-re van tőlünk, elég hamar kiértem. Három részből áll, két völgykatlanban agyaggalambot lehet lőni illetve 25 méteres célokat, ez utóbbiakat fedett és nyitott lőállásokból. A harmadik pálya 50 méter hosszú, és vadászoknak van egy igazi magasles is, ahonnan 300 méterig el lehet lőni.

Nagyon kedvesen fogadtak, végigvezettek a lőtéren és utána sorban kipróbáltam minden fegyvert, ami kéznél volt. Úgy láttam, hogy akik itt lőnek, azok célja nem annyira az olimpiai felkészülés, mint inkább a jó hangulatú szabadidős sportlövészet. Azt hiszem, ezzel én is pont így vagyok, úgyhogy a lehető legjobb helyre jöttem :-) Úgy általában is, nagyon családias hangulatú volt az egész, jól éreztem magam. Ja, és eddig ahány lőtéren jártam, mindig főtt valami a bográcsban, ez ősi lövész-szokás lehet. A nevét sajnos elfelejtettem, de valami tészta alapú ősi pásztorétel volt és nagyon ízlett.

Amíg fegyverre vártam, az agyaggalamb-lövő pályánál nézelődtem. Itt emlékeztetnék mindenkit, hogy a vasbeton vasúti talpfák és beton tetőcserepek korát éljük. Nem csoda tehát, hogy az agyaggalamb is bakelitből készül. Nem tömör, hanem olyan, mint egy kis frizbi. És úgy törik, mint a ropi, puszta kézzel szétszedhető. És a természetben lebomlik, jól.

Ez az ügyes kis szerkezet repíti fel őket a levegőbe, és mindegyiket véletlenszerű irányba és magasságba indítja el. A lövész adja meg a jelt a dobásra, de puskát csak utána veheti a vállához és le kell lőnie a korongot, mielőtt eltűnik a fák között.

Elmeséltem a lövészetvezetőnek, hogy gyakorlatilag kezdő vagyok, élessel utoljára 20 éve lőttem, tehát kezdjük az alapoknál. Először egy .22-es kispuskát próbáltam ki (TOZ 8M), 25 méterre lőttem pisztoly lőlapra. Fogásra hasonló volt, mint a légpuskám, csak ezen nyílt irányzék volt. Rögtön kiderült, hogy miért jó a saját fegyver: azt az ember beállítja a saját szeméhez és kezéhez, és akkor nem hord alá vagy fölé, mint ahogy ez tette:

Utána egy egylövetű szabadpisztolyt próbáltam ki (Drulov 70). Nagyon jó volt vele lőni, rengeteget számít egy olyan markolat, ami tényleg tartja az ember kezét. Ez a változatosság kedvéért felfelé hordott, de végül is - ha az előbbi puskát is nézem - átlagban tökéletesen lőttem :-)

A következő egy öntöltő pisztoly volt (MCM). Ez valahogy jobban illett a kezembe, mert egyetlen kivétellel mindent a feketébe küldtem belőle, és annak is a nagyobb része 9-10 közötti volt. Viszont az nem igazán tetszett, hogy többször is elakadt, és hiányzott a minden lövés előtti ürítés-töltés, amit már úgy megszoktam a légfegyvereknél.

A 9 mm-es pisztolynál előre szóltak, hogy ezzel egészen más lesz lőni, és ne keseredjek el, ha nem lesz olyan szép az eredmény, mint az eddig kipróbált kiskaliberű példányokkal. Na, de aki az orosz IZS-53M légpisztollyal gyakorolt, annak nem lehetett gond ezt sem megfogni! Mindenki meglepetésére ezzel is ugyanúgy a feketébe lőttem szinte mindent, mint előtte a .22-es öntöltővel. Ami érdekes, hogy a vége felé fogást váltottam a markolaton, az után született a bal felső sarokban látható hat lyuk, amik eléggé elmásztak a középponttól, de egymáshoz legalább szép közel voltak. Az első harminc után nagy lelkesen ellőttem a maradék hetven lőszert is, bár ezekkel már nem találtam célba olyan pontosan. Érdekes volt végre olyan pisztollyal lőni, ami rendesen visszarúg. Mert hangja a gázpisztolynak is volt legalább ekkora, de azok alig rúgnak hátra.

A végére hagytam a koronglövészetet a sörétessel. Ilyet sem csináltam még életemben, de hamar beletanultam. Egy darabig csak egy irányba lőtték ki a korongokat és vállhoz tartott puskával várhattam rá. A harmadikat már el is találtam, és onnantól kb. fele-fele arányban lőttem szét őket. A fejlődés a feladat nehezítésében jelentkezett, ugyanis később már szabályosan, leengedett puskával kezdtem, aztán pedig engedték a gépet jobbra-balra is repíteni. Mit mondjak, szívet gyönyörködtető látvány látni, ahogy 30-40 méterre a levegőben darabokra hullik egy telibe talált agyaggalamb.

Természetesen felajánlották, hogy lépjek be az egyesületbe, aminek több előnye is lenne. Egyrészt akkor nem kell alkalmanként fizetnem a lőtér használatáért, másrészt fél év tagság, a fegyvervizsga és valami orvosi után lehetne saját fegyverem is. Nem is lenne rossz, mondjuk lehetne egy egylövetű .22-es pisztolyom (.32-es cserecsővel, az máris 2 az egyben) célba lőni, aztán egy nagykaliberű öntöltő önvédelmi gyakorlásra, meg egy 16-18 J energiájú légpuska a Field Targethez. Meg persze egy sörétes puska agyaggalambra vadászni. Élő állatra már inkább egy Nikon D200-as fényképezőgéppel vadásznék. Azzal éppen úgy be kell cserkészni, meg kell célozni és el kell találni, de mégsem kell megölni.

Érdekes párhuzamra kellett egyébként rádöbbennem. Annak idején, még az egyesületi újság szerkesztőjeként elég sok embert megismertem a Mensa HungarIQa tagjai közül személyesen és/vagy írásban. Mostanában pedig jó pár fegyverkedvelő és sportlövő emberrel kerültem kapcsolatba, szintén az interneten illetve személyes találkozókon. Na, vajon hol voltak feltűnően sokan a kiegyensúlyozott, barátságos és segítőkész emberek és hol a frusztrált, agresszív idegbetegek? :-)))

Maestro, 2006. 08. 29., kedd #

Délutánra sikerült elérnem az Interware illetékesét, és valószínűleg más üvegfestők is megtették, mert figyelmeztették a művésznőt a jogsértő tartalom eltávolítására. Amit az meg is tett, bár elég érdekes módon - saját maga szerint minden bizonnyal igen frappánsan, külső szemlélő számára pedig elég szánalmas módon. Délutánra már ezt írta a weboldalán (betűhíven idézve): "Az oldal bemutatása(csak a rossz indulatú "Művész" látogatóknak kiemelve!) Üvegfestés, homokfúvás, minták és saját képeim". A 'minták' pirossal kiemelve, mintha mindig is ott lett volna, csak nem tudtuk volna elolvasni a lila ködtől. Emlékeztetőül, eredetileg ezzel reklámozta a munkáinkat: "Oldalamon saját készítésű üvegre festett képeimet, és dísztárgyaimat szeretném a világ elé tárni.".

És persze minél hülyébb valaki, annál inkább hajlamos elfelejteni, hogy az interneten sem lehet elbújni. Délutánra már tudtuk, hogy hol lakik, mi a telefonszáma, stb. De valószínűleg még most sem érti, miért volt baj más képeit kitenni, és ha az alábbi MP3-ban hallhatónál csak kicsit is szofisztikáltabb módon magyaráznánk el neki, hát hiába fáradnánk.

Nagyon helyesen látta az egyik hozzászóló a vendégkönyvünkben: az ilyen alakok leginkább azért kártékonyak, mert csökkentik azok hitelét is, akik valóban a saját munkáikat teszik ki a webre reklámként. De ez a mai világ erről szól. És erről szól az egész internet is, a fórumok és lassan már az e-mailek is: hogy keresgéljük azt a néhány igazgyöngyöt a nagy szarkupacban.

Hülyepicsa-különkiadás, 2006. 08. 29., kedd #

A pofám leszakad. Egy bizonyos 'üvegfestő' a saját munkájaként reklámozza a weboldalán Ágicza ill. néhány más üvegfestő ismerősünk képeit. Tehát nem csak szimplán lelopja a mi képünket a weboldalunkról azzal, hogy ilyen képet is tud festeni megrendelésre. Hanem azt állítja, hogy azok a weboldalán a saját készítésű képei! Odáig ment arcátlanságban, hogy még a nevét is ráapplikálta a kép bal alsó sarkára (azért a bal alsóba, mert a jobb alsóban több esetben a képek eredeti szerzőjének szignója volt :-)

Ágicza e-mailben érdeklődött nála, hogy mégis mi a helyzet és kérte a lopott képek azonnali levételére. Válaszából kiderült, hogy a hölgy a gondolatszabadság híve és egyedi utakat jár a morális értékrend értelmezése terén is: "A lopás relatív dolog. A képeket az internetről töltöttem le a világ minden tájáról és magam festettem le újra." Hát persze. És miután saját magad újrafestetted, felakasztottad a hálószobánk egyedi festésű falára és lefényképezted, mi?!? Más üvegfestők is írtak már neki, hasonló eredménnyel. Ez a kis picsa szerintem fel sem fogja, hogy mit csinál. Talán még azt is elhiszi, hogy azokat a képeket tényleg ő festette...

Az 'üvegfestő' weboldala, azon belül a -> Választék -> Szegélyek menüpontról beszélünk.
http://www.uveg-festes.fw.hu/
A szóban forgó képünk az illető weboldalán, általa szignózva(!) szerepelt.

Maestro, 2006. 08. 28., hétfő #

Az új munkahelyeinkről egyelőre még nem csináltam nappali fotókat, ahhoz még túl nagy a rendetlenség. De a kilátás már most is tökéletes. Most jövök csak rá, mi is tetszik igazán a mostani látványban. Nem csak az, hogy jobban rálátok az élet történéseire, mint pl. az elmenő autókra vagy a falu házaira. Hanem, hogy ellenfényes és sötét erdők helyett napsütötte, élénk zöld fákat látok! Északon a Börzsöny látható és az erdészeti út, amint bekanyarog a fák közé.

Dél felé a falu házai láthatóak, és a környező hegyek. A házakból nem sokat látni, de talán nem is akkora baj, a hegyeket úgyis szívesebben nézem.

Nyugaton pedig a nagy tó egyik sarka, a kertünk és a patakot kísérő fák látszanak. Ehhez már hátra kell fordulnom, de ez is része a kilátásnak. Ez az egyetlen nézet, ami nem változott meg jelentősen a régebbi pozíciómhoz képest. A másik két irányban viszont most egészen mást látok, mint amit az elmúlt években láttam. A keleti oldalról nem csináltam képet, ott csak a hálószoba ajtaja látszik.

Délelőtt megint újabb munkáról tárgyaltam, de szerencsére csak 2008-ban kezdenék építeni a házat. Ami nagyon jó is, mert mostanában egyre inkább csak az ilyen, ún. 'ráérős' munkákat próbálom elvállalni. Egy-két 2007tavaszi építéskezdetű ház talán még belefér, de aztán már csak nyári/őszi házakat vállalok el, vagyis a hosszú távon gondolkodó emberek építésze leszek...

Egész nap fájt a fejem, nem tudtam semmi értelmeset csinálni, mármint amihez gondolkodni is kellett volna. Akkor kitaláltam, hogy tervezek egy acél állványt a légpisztoly teszteléséhez, de ehhez is gondolkodni kellett volna. Ezért inkább fogtam egy régi maradék gerendavéget, 20x30 centi keresztmetszetű fába betekertem három nagy csavart alulról lábnak, másik hármat pedig oldalról. Ez utóbbiakra fel tudtam ültetni a pisztolyt és a gerenda oldalának szorítva nagyon stabilan tudtam vele lőni.

Sajnos, azért nem volt tökéletes a rendszer, mert a fafödém rugalmas, meghajlik a lépteink alatt is. Meg ott volt a szőnyegpadló is, úgyhogy messze nem kaptam olyan szép szűk szórásképeket, mint ami ettől a pisztolytól elvárható lett volna. De relatíve azért megmutatta, hogy melyik fajta lövedék mennyire pontos, és végül is ez volt a célom. 20-20 lövést adtam le mindegyikkel, és azt vizsgáltam, mekkora átmérőjű körben szóródnak a lövések. Megnéztem azt is, hogy ha a legrosszabb lövést nem veszem figyelembe, akkor a többi 95% mekkora kört ad ki. A legpontosabban persze a legdrágább precíziós lövedékekkel lőtt (RWS R10 Match, Walther Finale Match), de például a harmadik helyezett egy teljesen kommersz, olcsó fajta lett (Gamo Match). Megjegyzem, eddig ösztönösen is favorizáltam ezt a fajtát, valahogy rokonszenves volt és ezek szerint nem is ok nélkül. A legrosszabb eredményt a Magnum Target adta, senki ne vegyen ilyet. Ez a lövedék annyira pontatlan, hogy a puskám nem is hajlandó mindet kilőni, a vastagabb példányok egyszerűen beszorulnak a csőbe...

Este hallottam az ezidáig legeredetibb meglátást a lépcsőnkkel kapcsolatban: miszerint azért jó ez a forma, mert amikor már éppen kezdene becsavarodni az ember a csigába, akkor a tetején az a kis ellentétes menet kijózanítja :-)

Ágicza, 2006. 08. 27., vasárnap #

Reggel lebotorkálva a lépcsőn mit látok:a jégmadár a kis tó túlpartján, mint egy balerina egyensúlyoz az egyik nagyra nőtt fűfélén, majd hirtelen lecsap a vízre és hangos visítással visszatér eredeti megfigyelőpontjára. Mivel még híján vagyunk a víz fölé hajló faágaknak, ez a kis bestia csinált egyet magának: az éppen kinyílni készülő termés szára elég ahhoz, hogy azt a néhány grammos pehelysúlyt megbírja, és ívben lehajlik annyira, hogy a madárral együtt éppen a víz fölé érjen... Vagy egy percig lélegzetvisszafojtva figyeltem a madárkával kecsesen hajladozó szárat és próbáltam nem a pom-pom meséire asszociálni belőle, majd 'egy esélyt azért adjunk neki' felkiáltással szétnéztem a földszinten, hátha legalább az egyik fényképezőgép lent maradt. De nem, mindkettő három méternyire a fejem fölött tanyázott, így pianóban elkezdtem kiabálni Andrásnak, hátha őt fel tudom ébreszteni úgy, hogy én nem mozdulok az ablak mögötti leshelyemről, viszont a madarat sem riasztom el a zajjal. Persze, amint ő is felébredt és cső(r)re töltött fotómasinával-telével megpróbált lefelé óvakodni a lépcsőn, a madár tévedhetetlen pontossággal észrevette, hogy őellene folyik a becserkésző hadművelet, és hangos visongással egy pillanat alatt távozott. Utána már teljesen hiába ült ki András a teraszra, egy grammnyi kobaltkék, pofátlan, hosszúcsőrű és fülrepesztően sivító jószággal sem találkozott. A jégmadárról meg csak annyit, hogy már előző nap is bepróbálkozott, csak akkor a stég legsarkára szállt le, míg én tőle két méternyire a nyugágyban Tappancsot pocakoltam. Hiába dermedtem kővé akkor egy pillanat alatt, a kis dög sajnos észrevett minket és azonnal elinalt... :-/ A fekete sapkás kis cinkék viszont mintha kárpótolni akartak volna az elszalasztott élményért, délután megismételték a jégmadár korábbi produkcióját a nagy tó partján, egy hasonlóan termetesre nőtt fűfélén. Itt pedig az egyikük kábé egy méterre tőlünk fosztogatja a már nagyrészt üres napraforgótányérokat:

Érdekes egyébként ezekkel a madarakkal, az ember azt gondolná, hogy csak télen kell nekik a kaja, de ezek, ha van mit enni, egész nyáron is rájárnak a potyaszotyira... Igaz, pont ezért hagytam meg azt a jó néhány kikelt napraforgót, hogy hátha lehet nyáron is közelről bámulni a kis tollas vackokat. :-)

Délután itt járt András egy régi évfolyamtársa, és míg ők beszélgettek, a gyerekek egyfolytában a két tó között ingáztak, halásztak, lógtak le a hídról meg a partról bele a vízbe, viszont megnyugtató módon valahogy mégsem potyogtak bele. A kisebbik a végén alig akart hazamenni, bár a beígért következő két, szülőmentesen eltöltendő hét aztán végül mégis jobb belátásra bírta... ;-)

A tegnapi kacatkidobálási és nagytakarítási hadművelet ma kiterjedt a gardróbra is: András végre nekiállt felszámolni az évek óta dobozokban porosodó limlomokat. Mivel a sokfióknyi ezmegazból tegnap végül egy kisebb cipősdobozba befért minden, amit megőrizni akartam az eddigi életemből, ezért a régebbi színes újságokból is kíméletlenül kidobásra ítéltetett minden, amit már fél éve elő sem vettem. Szerencsére az egyéb, személyes kacatokból a sok költözködés után nekem már nem maradt kidobni-leselejtezni való, most nagyrészt a régi alkatrészek és azok dobozai kerültek sorra. Így máris nagyságrendekkel kevesebb porfogó maradt a hálóban, így az is lehet, hogy végre szabadon fellélegezhetek, sőt, esetleges új ruhatárolók felaggatására is van már szabad hely. :-)

Maestro, 2006. 08. 26., szombat #

El sem hiszem! Szombat volt és mégsem jött senki tárgyalni. Elhatároztam, hogy akkor ma megcsináljuk a felköltözést, mert mikor máskor? Ma legalább ráérünk. Ágicza tiltakozott, hogy ő inkább a kertben ténykedne. De nem hagytam, mert utána már nem lett volna ereje semmihez, így pedig végre átnézte a fiókjait és kidobálta belőlük a rengeteg vackot. De ne szaladjunk az események elébe...

Az egész változtatásnak az volt az alapkoncepciója, hogy bevált az 'egy szint - egy munkahely' rendszerünk. Csak Ágicza egyszerűen elirigyelte tőlem a növények között, nagy teraszajtók mellett történő üldögélés lehetőségét és cserét indítványozott. Olyan átlátszó kifogásokkal, mint hogy az ő asztala fele akkora lenne és több hely lenne növényeknek. Meg hogy akkor az enyém lehetne a tetőtér és nyugodtan lövöldözhetnék bármikor. Meg hogy ő milyen közel lenne a konyhához (mert ő is tanul a ZeBlogból :-)... Annyiból nem bántam a dolgot, hogy valóban a tetőtér való inkább nekem, egyedül a téli hőmérsékletet kell átszabályozni. Ezért azt találtam ki, hogy befoltozom a lyukat, amit annak idején a kandalló felett vágtam a födémen. Akkor majd nem lesz olyan meleg itt fent és talán túl fogom élni a telet is.

Szerencsére még maradt egy széles deszkánk a ház mögött, amit fel tudtam használni. Az egyik fele le volt lazúrozva barnára, de az majd felülre kerül. A Másik oldala originál szőrös deszka volt. Ezt legyalultam, majd az élébe - jobb híján körfűrésszel - belemartam az átlapolást, amivel beleilleszkedhet a többi födémdeszka sorába. Nagyon jólesett ott üldögélni a deszkastégen, és fúrni-faragni a kellemes napsütésben.

Aztán méretre vágtam és Ágicza két rétegben lekente ugyanolyan fehér lazúrral, mint amivel a többi deszkát kezeltük annak idején. Kicsit aggódtam a színárnyalatok miatt, de alig lehet észrevenni a különbséget. Mindenesetre nem szegeltem, hanem csavarokkal rögzítettem a födémgerendákhoz, hogy könnyen fel tudjam szedni, ha mégis kellene. Még egy darab pozdorját kell vágatnunk fölé a nagymarosi lapszabászatban, és azzal, meg egy kis darab szőnyeggel nyom nélkül el fogom tüntetni az északi kerek ablak alatti lyukat. Alulról már most is tökéletes.

Amíg a deszka festése száradt, átpakoltuk az asztalainkat. Azt találtuk ki, hogy Ágicza kap majd egy kis négyszögletes kertibútor-jellegű asztalt, télikertbe úgyis az való. Addig, átmeneti jelleggel a kerek étkezőasztalra tettük a cuccait. Könnyű neki, minden nagy periféria az én számítógépemen van, az övé elfér egy fele akkora kis asztalon is. Köré képzelendő még egy nagy halom virág és növény, ami csak idő kérdése.

Fent pedig úgyis jobban mutat a két nagy rajzasztal, abban a nagy térben. Csak átköltözöm Ági régi asztalához, mert onnan jobb a kilátás. Na meg közelebb van a kémény, hogyha mégis megfagyni készülnék a felfelé szálló légáramlás hiányában. Ági régi asztalára került hát a számítógépem és monitorgyűjteményem, a szokásos elrendezésben.

A vele szemközti asztalon nyomtatótörténeti kiállítást nyitottam. Tényleg, nem akar venni valaki egy haldokló Canon BJC-5000 nyomtatót? Minden tekintetben tökéletlen: csak W2K drivere van, ami kékhalálosan lerohasztja pl. az ArchiCAD plotter modulját. A3-as lapot csak egyenként lehet belerakni hátulról, de minden második A4-es lap is elakad az automatikus lapadagolóban. Ezen kívül pigmentszegény utántöltött tinta van benne és a nyomtatófej minden visszahúzásakor diszkrét csíkokat ken a papírra. Bárhonnan nézzük, garantált szopás. Tökéletes ajándék undok kollégáknak, politikai ellenfeleknek, megunt házastársaknak... (x)

A nyomtatós asztalnak az lesz a másodlagos értelme, hogy ha (tegyük fel, hogy HA) sikerül megóvnom a több rétegben rárakódó mindenféle kacatoktól, akkor itt tudok tervlapokat szétválogatni nyomtatás után, lyukasztani, pecsételni és aláírni. Majd hazahozom a tárgyalóból az egyik forgószékünket, ilyen sürgő-forgó munkákhoz úgyis alkalmasabb, mint a térdelőszék.

A hifit is átraktam máshová, ahol rálátok az asztalomnál ülve is. Utólag mondta Ágicza, hogy valamikor ezt ide is terveztük, csak tett másfél év kitérőt a ház másik végében. Ha már így a figyelmünk középpontjába került ez a berendezés, végére jártam az URH-rádiók kérdésének is. Kiderült, hogy a Petőfi és a Bartók egészen jól bejön rajta. A Kossuth URH-ból még a régi OIRT sávban lévő volt beprogramozva, de megnéztem a rádió honlapján a frekvenciákat és egész elfogadható minőségben bejött a CCIR sávban is. Kellene valami rendes antenna, mert a mostaniban van ugyan valami kis erősítő, de mégis csak egy darab drót az egész a dizájnos burkolat mögött. Szerintem valami irányított antenna kellene, de építeni nem tudok, venni meg fogalmam sincs, hogy hol lehetne.

Elgondolkodtam azon is, hogy mi lenne, ha a hálószobából lőnék a tetőtér nagyobbik fele felé. Ugyanis akkor a golyófogót fixen felszerelhetném a nyugati ablak mellé a falra, nem kellene mindenféle deszkákat támasztani az ablaknak. Nem tudom még, hogy lenne jobb, mert lőni is itt a nagy térben kényelmesebb. Tele van az élet kemény dilemmákkal.

Építési napló, 2006. 08. 26., szombat #

24 fok, napos idő. Fafödém deszkázatának pótlása a kandalló felett .

Ágicza, 2006. 08. 25., péntek #

Amúgy is utálom a hétvége előtti napot, de ez a mai még viszonylag jól indult azt leszámítva, hogy fél nyolckor azért még nagyon korán van úgy, hogy nyolcra van húzva az óra, de Éva már csöngetett, szóval mese nem volt, elindult a nap. Szépen sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, gyülekeztek az esőfelhők az égen és a szürke macskák egy friss vakondtúrás körül kergették egymást, kifogjakihamarabb-at játszva. A meccs végül szürkék-vakondok: 0-1 végeredménnyel zárult, a szürkék kétszeres emberelőnyének dacára. Nyafika mindent elkövetett, könyékig kotorászott be a frissen túrt járatba, de eredménytelenül szaglászott körbe Tappancs is, hiába hajtotta el a kiscsajt többször is, csak nem sikerült neki sem a fekete prémes jószágot előkanalaznia.

Andrásnak volt egy tárgyalása, aztán az eső is rázendített és esett vigasztalanul egész nap, mint egy nyamvadt késő őszi, levéltelen, színtelen, tompa napon. Ehhez mérten zuhant nullára az értékelhető tevékenységünk is, a nap nagy részét átaludtuk, és ennél több említésre méltó dolog nem is történt.

Maestro, 2006. 08. 24., csütörtök #

Végre összejött az a konstelláció, hogy elég korán felkeltem és eszembe is jutott lepermetezni gyomirtóval a telek előtti gazos részt. Meguntuk, hogy örökké olyan dzsumbuj van arrafelé, és abban maradtunk, hogy akármit is tervezünk oda hosszú távon, most rövid távon bevetjük fűvel. Sokkal több munkát nem is akarunk bele fektetni, értékesebb növényeket sem ültetnénk az erdészet területére. Most tehát gyomirtás, aztán felkapáljuk valami kapálógéppel és bevetjük fűmaggal.

Néztem, hogy az utca felől már egészen összefüggő fasornak látszanak a szomszédunk kis fái, amiket a kerítés mellé ültetett. Nekünk is sürgősen meg kellene csinálnunk a magunk fasorát az északi oldalon. Ha még most ősszel elültetjük őket, akkor néhány év alatt már nyújtanának némi védelmet a telkünknek arról az oldalról is.

Ágicza megint irtott valamennyit a gyepből, és ezt mindig hangos 'ugye, megmondtam?' felkiáltásokkal szoktam kommentálni :-) Most az északi oldalon szélesítette meg kb. fél méterrel az évelőágyást. A kerítés mellett már egész komoly méretűek lettek a növények, előrébb kellett hát jönni, hogy legyen hely az újabb példányok számára is.

Amíg Ágicza az ágyás szegélyét alakítgatta, találtam a nádastóban egy vízicsigát. Ez is abból a hülye fajtából való, amelyik fejjel lefelé úszik a víz felszínén. Teljesen úgy néz ki, mintha egy üveglap alján mászna, és mi mindezt felülről szemlélnénk.

Tappancs azt már végképp nem bírta, hogy egyikünk sem vele foglalkozik. Eldőlt tehát a frissen kikapált földön és a pocakját mutogatta nekünk. Tudja, hogy annak nem tudunk ellenállni. De Nyafika is méltó a mesteréhez: ahogy a teraszon pihengettem az egész napos tervezés szünetében, halk nyikkantást hallottam két méterről. Nem szóltam neki, rá sem néztem - erre egyre közelebb óvakodott és aztán egy végső elhatározással eldobta magát mellettem a deszkán, mutogatta a selymes pocakját és elégedetten dorombolt, amíg simogattam. Krampuszka házon kívül nem barátkozik. Házon belül viszont hátra sem kell néznem, akkor is tudom, hogy ott ül mögöttem a széken és néz rám áhítattal. Egyszerűen nem tud néhány méternél jobban eltávolodni tőlem, Ági szerint sütkérezik a belőlem kisugárzó energiamezőben. Öreg Kövér már szuverénebb egyéniség, ő csak akkor telepedik oda az oldalamhoz, ha ledőlök aludni vagy olvasni. Akkor viszont jön, mint egy tank (dübörög alatta a fafödém), és hangos dorombolással nyúlik el rajtam. Macskát tartani remek móka.

A hajnalkával még mindig nem tudtam megbarátkozni. Nem elég, hogy elvette a fényt a vadszőlőmtől, de benő mindent, a rózsákat is. De Áginak tetszik, mert olyan szép a virága:

Szép csendben gyakorolgatok a légpuskával is. Ma egyszer csak eltaláltam rajta a helyes fogást, és egymás után négy lövést küldtem a lőlapba úgy, hogy egyetlen nagyobb lyukká folyt össze a nyomuk. Még nem lőttem próbákat állványról, de valami azt súgja, hogy nem lesz gond a pontosságával :-)

Találtam a fotók között egy szép színátmenetes rózsát is. A pergola melletti futórózsák is beindultak nagy hirtelen, már embermagas ágaik is vannak, amiket lassan elkezdhetünk felkötözni a pergola szerkezetére. Jövőre már egy igazi rózsalugasban reggelihetünk!

Lehet, hogy nem is házak tervezésével kellene foglalkoznom, hanem marketinges tanácsadással. Tegnap meséltem a lakást néző ismerőseinknek, hogyan adtam el gyorsan és jelentősebb alku nélkül a lakásunkat (árengedmény annak, aki egy héten belül dönteni tud és lefoglalózza). Ma kaptam egy SMS-t, hogy hihetetlenül bejött a dolog, az addigi bágyadt érdeklődés helyett egy nap alatt ketten is jelezték, hogy foglalóznának. Ami jó dolog, mert akkor meg tudják venni azt a másik lakást, Ágicza pedig meg tudja tervezni a belsejét :-)

A kerítésre futtatott vadszőlők kezdenek bepirosodni. A fenébe, mindjárt itt az ősz...

A nappalihoz Ágicza újabb sárga árnyalatokat kevert ki, már hét nagy lapot lobogtat a szél a kandalló melletti falon, de még mindig nem született végleges döntés. Készített néhány variációt a fürdőszobára is. Ezekkel szemben több fenntartásom van, alapvetően nem szeretem a jellegtelen, döglött színeket. Nekem éljen az a tér, amiben élek! A régi lakásunk irodája, a vibráló narancsos-sárgás színekkel, az volt nekem való. Persze, valami drapp árnyalat kell abba a fürdőbe, de túl sötét se legyen, sem túl jellegtelen. Egyelőre ott hagyjuk őket pár napra, addig szokom a gondolatot.

Hihetetlen, hogy mik vannak! Egy ismerős házaspár, mivel az építészük nem igazán törődik a házzal, tőlem kért tanácsot valami fűtéscsövekkel kapcsolatban. Egy elejtett megjegyzésükből feltűnt nekem, hogy milyen vastag a födém, aztán a kérdéseimre szép lassan kibontakozott egy sajátosan megépített szerkezet képe: a vasbeton gerendák és béléstestek közé egyáltalán nem öntöttek betont, hanem csak úgy rárakták a lépéshanggátlást és arra az aljzatot, dilatáció nélkül. Ha véletlenül nem is esik a fejükre az egész, repedezni biztosan fog alul-felül. Távgyógyításként csak annyit tudtam nekik javasolni, hogy egyelőre ne menjenek se rá, se alá, holnap reggel pedig kimegy megnézni a statikusom és amit mond, azt tegyék meg ellenvetés nélkül, mert ez egyáltalán nem vicces. Mondjuk, az a kivitelező is megéri a pénzét, aki kispórolja a betont egy födémből. Oké, nem szerepelt a terven a kibetonozás szó, de a falazatnál sem írják oda, hogy habarcs is kell a téglák közé. De hogy a tervező építész-statikus kollegina ezt a födémet többször is látta és mégsem vett észre rajta semmi különöset. Holott még telefonon elmesélve is rögtön gyanús volt...

Maestro, 2006. 08. 23., szerda #

Húbazmeg, micsoda patkány társasággal tárgyaltunk ma! Nagyjából úgy jellemezhetném, hogy a velük való beszélgetéshez képest egy vödör takonyban történő turkálás a lényegmegragadás nonpluszultrája. Ezeknek tutira tanítják valahol a sóherséget, olyan egyforma érvekkel jönnek mindig. Ahogy sejtettem is, fő motívumuk a munkánk fikázása. Annyi vér persze nincs a pucájában, hogy a szemembe mondja: egyszerűen nem akar fizetni. Nem, a girnyóknak igen fejlett önérzetük van, ezért kényszeresen megindokolják saját maguk számára a girnyó tetteik jogosságát. Ezért például az alábbi képek szerintük 12,5%-os készültségűek. És az a vicc, hogy ezt komolyan is gondolják:

Nézze meg jól mindenki, a weboldalunkra úgysem fognak kikerülni. 12%, mi?. Nagyjából annyi hiányzott róluk, hogy a kerámia színét véglegesítsük.

Be kellett látnunk, hogy nem a minél rafináltabb szerződések írása a megoldás. Azzal csak az ügyvédeket hízlaljuk, és aki nem akar fizetni, az úgyis a képembe röhög, mert az Intrum és társai csak legális eszközökkel lépnek fel vele szemben. Akik valóban be tudják hajtani, azok túl nagy részt kérnek ezért (meg esetleg belehal a delikvens, ami azért kínos fényt vetne ránk is). A probléma gyökere az, hogy nem jogállamban élünk, hanem egy kibaszott banánköztársaságban, ahol a törvények a bűnözőket védik és akinél a pénz, az nagy ívben leszarhatja a jogot, a tisztességet már meg sem említve... Az egyetlen megoldás a minél tisztességesebb, normális megbízók előzetes kiválasztása.

Ágiczát kitettem a Nyugatinál, sietett haza pátyolgatni a kedvenc növényeit. Nekem még volt egy tárgyalásom az irodában. Ezután - furcsamód - még világosban mentem hazafelé. Ilyen sem túl sűrűn történik, mindig késő estig maradunk a városban, ha már egyszer bemegyünk.

A kis tó partján is egyre nagyobbak a növények. És a szomszédunk fái is már elég magasak, lassan nem is látjuk a házát. Az évelőágyások pedig egyre csak terjeszkednek, holnap az északi oldalon, a kis tó és a kerti pergola között folytatjuk a gyep irtását.

Maestro, 2006. 08. 22., kedd #

Nem éreztem túl jól magam. Valami betegség is bújkál bennem, de az a kisebb gond. Viszont az évi egy problémás megrendelőnk is éppen most aktuális. Régi megfigyelésünk, hogy ott szoktak nehézségek akadni a fizetéssel, ahol nem az fizeti a munkát, akivel megállapodtunk és akivel menet közben tárgyalunk, hanem az anyuka, férj, stb. Ezek a vége felé kezdik úgy érezni, hogy voltaképpen nem kellene annyi pénzt kifizetni, nekik amúgy sem tetszenek annyira a tervek. Meg hát a nagy részük már úgyis náluk van, mint 95%-os készültségű kép. Külön súlyosbítja a helyzetet, ha közben már felveszik a kapcsolatot a kivitelezőkkel. Bizonyos kivitelezőnek elemi érdekük rontani a tervezők hitelét, hogy ne legyen, aki kontrollálhatná a hibáikat. Persze, az egész nem lenne probléma, ha meglenne az építtetőben a szükséges szintű bizalom. De itt jön be az a képbe, hogy nem az adja a pénzt, aki megbízott a tervezéssel...

Holnap megyünk megtárgyalni velük a dolgokat, és annyira azért nem tartok tőle, mert szerencsére a fizetési szándék megvan, meg hát egy majdnem kész munkánál elég nehéz lenne letagadni a szemmel látható készültségi fokot...

Mindenesetre elgondolkodtunk a dolgon, mert amennyi idegeskedéssel az ilyen ügyek járnak, rohadtul nem tesz jót az alkotókedvünknek. Az építész tervekkel ritkábban van ilyen gond, mert ott biztosan nem kezdenek addig építeni, amíg nincs készen az engedélyezési terv, és ha más építész használná fel a terveimet az engedélyem nélkül, azzal szemben is el lehet járni. De a lakásátalakításoknál, belső tervezéseknél nincs semmilyen hatósági közreműködés, ezért itt csak a bizalom és korrektség lehet a munka alapja - és ha ez hiányzik...

Még éjjelről maradt a fürdőszobánkban egy lepke, gyönyörű fésűs csápokkal. Szokás szerint nyugodtan megült Ágicza kezén, amíg fotóztam. Egyetlen helyen láttam némi folytonossági hiányt a fésűkben, talán Nyafika közreműködése következtében?

Ágicza bement Pestre tárgyalni, én pedig részben rajzoltam, részben próbáltam kialudni a kezdődő betegségemet. Azért egy-két érdekes fotót ma is készítettem. Például Öreg Kövér egy ideje a tárolóban ütött tanyát, a nagy kartondobozra terített rongyszőnyegeken szundikál, itt senki nem zavarja.

Ágicza rendületlenül irtja a füvet, most a déli kerítés mentén szedett le pár centit a talajból a fűvel együtt, és ennyivel fognak majd szélesedni az évelőágyások. Majd csak arra kell vigyáznunk, hogy közlekedni azért még lehessen a sok növény között. Érdemes lenne még most, a mulcs leterítése előtt elszórni néhány nagy lapos követ a földön. Látványnak is jók lennének és biztosan nem taposnék le semmilyen apró hajtást, ha valamiért be kellene mennem a növények közé. És persze az árkot majd idővel jó lenne kirakni kővel, mert ha kicsit nem figyelek oda, Ágicza orvul feltölti és beülteti hortenziával...

Alapvetően egy agresszív gyomnak tartom a hajnalkát, mióta benőtte a kedvenc szőlőmet. De azért vannak aranyos húzásai is, például mikor bekukkantott a fürdőszoba nyitott ablakán:

Ágicza, 2006. 08. 21., hétfő #

A múltkori, tűzoltás jellegű fűnyírás persze most ütött vissza: a gyep újra túlnőtt minden határon, ami még megkülönbözteti a fűtengertől, úgyhogy délután nekiestem, szerencsére a tegnapi vihar egy kicsit hűvösebb, kifejezetten kellemes szeles-napsütéses időt hozott a völgybe, néhány kósza felhővel. Az előkert és az oldalkert nyírásával elkészültem, és mivel most már újra segítenek a nehezebb kerti munkákban, a maradékkal én is boldogulok, így ültetgettem is meg gazolgattam sötétedésig. A nagy tó túlpartjának rendezése új dimenziókat nyitott meg előttem, végre megcsinálhatom a díszfű-tengert a túlparton, mert mostanra már az alapanyag is megvan hozzá. Úgy tűnik, a fűfélék kifejezetten szeretik ezt a hűvös klímát, ugyanis egy év alatt mindegyik fajta olyannyira bebokrosodott a kis tó partján, hogy vidáman szét lehet őket ültetni, így legalább ki is lehet majd látni a parton túlra, úgyis András már azt pedzegette, hogy hogyan lehetne emberi méretűre redukálni a két és fél méteres díszfű-halmot, hogy a nagy tó hídjára ráláthasson a teraszról. Az a megoldás valahogy fel sem tűnt neki, hogy a nagy tó partjára esetleg le is lehet sétálni... Az egyetlen kivétel, amikor szólok, hogy most ott lehet teknőst etetni. :-P

Érdekes egyébként, hogy még a kánikula és a tűző napsütés sem tudott nagyon ártani a hűvösebb, esetleg félárnyékot kedvelő növényeknek, úgyhogy itt egyre inkább úgy fest, hogy minden eddigi kertészeti tudományomat sutba vághatom a könyvekkel együtt, mivel inkább az angliai klímán élő, ám hidegtűrő növényekkel simán benépesíthetem az egész kertet anélkül, hogy különösebben agyalnom kelljen azon, hogy mi való 'általában' a napra és mi az árnyékba. Egyetlen bánatom az, hogy a napmániás növényeket, amiknek kell a meleg, laza szerkezetű talaj, egy az egyben elfelejthetem, mert itt nem mennek semmire.

Amíg én kertészkedtem, folytatódott a tetőtérben a légpisztoly tesztelése, még szerencse, hogy ezt csak azokban az időközökben hallottam, amikor be-beszaladtam a házba. Elsősorban a lövedékek tudományos alapokon történő összehasonlítása volt a cél. A tetőtér most már tényleg kezd egy lőtérre hasonlítani, a háló tele lőlap-kupacokkal, céltáblával és egyéb köcöllékkel. Pont, mint a boldog békeidőkben, amikor a fotóscuccok hevertek így szanaszét és rendszeresen idegbajt kaptam, hogy takarítani sem tudok tőlük.

Komolyan, kezdem azt érezni, hogy ez a ház az összes belső tereivel nem normális otthon céljára lett kialakítva, hanem mindenféle eszement tevékenységekre, úgymint alkotóház, műhely, lőtér, iroda, télikert, fotós műterem, szerverterem, macskatenyészet, ami éppen jön. Hogy egyáltalán miért erőlködöm, hogy normális otthont lehessen ezek között a falak között kialakítani, rejtély, mert úgy látszik, ez a ház nem erre rendeltetett, vagy csak mi nem vagyunk hozzá eléggé normálisak. Legalább a macskák, mint az otthon szimbólumai ezt nem bánják, vagy csak még Tappancsnak nem akadt alkalma reklamálni... Ha már macskák: Nyafika a jókor reggel behozott egérrel egész napi elfoglaltságot talált: bekergette a nappaliban felhalmozott farakás mögé, aztán egész nap lesben állt, sőt, aludt a gyújtósok tetején, majd a megfeszített őrködés eredményeképpen éjfél előtt néhány perccel végre elkapta a kifárasztott áldozatot, amint az előmerészkedett a biztonságot nyújtó farakás mögül.

Ágicza, 2006. 08. 20., vasárnap #

A vadiúj nyomtató valódi tesztelése mára maradt, András a színes és a fekete-fehér módokat próbálgatta, igen érdekes eredménnyel. Ha az adott oldalon csak fekete és fehér színek vannak, akkor evidens még a nyomtatónak is, hogy az csak fekete tintát igényel. Ha már viszont akár egy vékonyka csík is színes, akkor átvált színes üzemmódba és még a fekete szöveget is három színből rakja össze, ami enyhén szólva hülyeség, amellett, hogy a tinta is drágább így.

A másik próbanyomtatási sorozat a nyomtatás minőségét volt hivatott összehasonlítani. A legjobb minőségű nyomtatás persze időigényes is, tehát fine módban abszolút nem éri meg a gépet kínozni, mert kétszer annyi idő nem ad kétszer jobb nyomtatási képet, pontosabban szólva nekünk nem éri meg kivárni, ha csak szöveget nyomtatunk. Lehet, hogy egy fotó minőségű, színes képnél más lenne a helyzet, de ilyet meg előreláthatólag a nyomtatónak nem kell majd produkálnia. Így aztán maradunk a normál üzemmódnál, a legjobb idő/minőség arányt ugyanis az adja, mert draft beállítással még szabad szemmel is láthatóan csúnyább, mint amilyennek egy nyomtatott oldalnak lennie illene.

A színminták szépen száradnak a nappali falán, de még mindig nem érzem teljesen eltaláltnak egyik árnyalatot sem, úgyhogy amint lehet, beszerzek még néhány színezőt, és szivacsolok még pár lapot. A sárgák alapvetően jók, és a narancsos tónus még borongós időben is napsütést varázsol odalentre, de valahogy egyúttal ezek a mostani árnyalatok rá is telepszenek a térre, tehát még nem az igazi egyik sem... Fehér viszont fal nem marad, ezt eldöntöttem, azt már néztük eleget. Most meg, hogy le akarok költözni a földszintre, különösen időszerűnek érzem a nappali kipingálását. Ma ugyan nem kerítettünk rá sort, hogy lecuccoljuk a dolgaimat, Andrásét meg fel, ahhoz még gyűjteni kell a lelki erőt, hogy én esténként a viszonylag hűvös nappaliban fogok ücsörögni a jó meleg tetőtér helyett, de mindent egy tisztességesen berendezett nappaliért!

Az esti vihar itt heves szélrohamokkal, majd később egy sima záporral jelentkezett, de konkrét károkat nem okozott úgy, mint a fővárosban. Szegény pestiek, az utóbbi időben nagyon rájuk jár a rúd. Idén is kijutott nekik a monszunszerű esőzésekből és a szélsőséges időjárásból, amiből érdekes módon ide egyszer sem ért el semmi... Ma is, mielőtt rázendített volna az eső, még gyorsan kimentünk megnézni a patakpart közelébe ültetett juhart, hogy rendesen ki van-e támasztva, hogy a vihar még véletlenül se törhesse ketté a már szépen nekiindult fácskát, de szerencsére igazítani sem kellett rajta, a támasztékok rendesen megfogták a még mindig vékony törzset, így szerencsére a széltől sem kellett félteni. Még szerencse, hogy Andrásnak nem jutott eszébe rakétázni, na de majd szilveszterkor - akkor valószínűleg nem fogom megúszni a durrogtatást.

Vicces, hogy csak ma vettük észre, hogy a lépcső korlátjában egy helyen eltévesztették a pálcák sorrendjét. Három csavart van egymás után, pedig a középsőnek olyan bumszliforma nagyobbnak kellene lennie. András megírta ezt is a lépcsősöknek, hogy majd hozzanak magukkal cseredarabot és hegesztőapparátot is. Átnéztük a lépcsőt még egyszer alaposan, de más hibát nem találtunk.

Maestro, 2006. 08. 19., szombat #

A nyomtató hihetetlenül nagy, nem is volt megfelelő bútorunk, amire rátehettük volna. Egyelőre a dobozának tetején pihen, bár a kihúzott lapadagolóval majdnem lelóg arról is. Már a súlyából is sejthető volt, hogy masszív szerkezet és nem egy kategória az otthoni használatra szánt, csupa műanyag kis printerekkel. Ahogy várható is volt, gyorsan és szépen nyomtat. Már csak azt kell kitalálnom, hogy vegyünk-e alá drága pénzért második lapadagolót A3/A4 váltogatás céljából, vagy pedig az legyen a tervrajznyomtató, és a nemrég vett kis gagyi Epson lesz az A4-es nyomtatónk, legalább is, amíg ki nem fogy belőle a festék.

Ágicza tényleg itt szeretne lenni a földszinten a kert közelében, és ezt láthatóan komolyan is gondolja. Kérdeztem tőle, hogy mi lesz majd télen, két pulóverben fog ülni a kandallóhoz simulva, mert nekem a tetőtérben egy szál pólóban is melegem lesz? De majd megoldja valahogy, legalább is elég elszántnak tűnik. És kitalálta, hogy itt az ideje színesre festeni a falakat, ezért vett néhány tubus színezőt és egy-egy nagy papírdarabot befestett az általa elképzelt színvariációkkal:

A kész mintákat kiragasztotta a falra, hogy megnézhessük nappali és éjszakai megvilágításban is. Most pár napig csak szemléljük őket, és kellő megfontolás után választjuk ki a legmegfelelőbb színt. Azt is kitaláltuk, hogy neki csak egy kisebb asztal kellene itt lent, mert lapos monitorjai vannak és nincs nyomtató, szkenner stb. a gépéhez kötve. Annyival is több növényt tud maga köré gyűjteni. Viszont fent nem lenne baj, ha megmaradna az asztala és visszatenném vele szemben az enyémet, mert akkor lenne hely az új nyomtatónak, esetleg tudnék valahol írni és pecsételni is. És úgy általában, abban a nagy térben kell a két asztal, sokkal jobb úgy.

Őszintén szólva, én már egészen megszoktam a ház belsejét fehér falakkal is, de valószínűleg a lépcső miatt Ágicza úgy érzi, hogy itt az idő lakberendezni a saját házunkban is. Persze, ha elkészül, biztosan tök jó lesz úgy is, de most még elég nehéz elképzelnem. Bár ennek nincs sok jelentősége: iszonyú nehezen tudok elképzelni bármi változást a megszokott dolgaimban - de ha valaki van elég elszánt és végigviszi, akkor már másnap otthon érzem magam úgy is.

Maestro, 2006. 08. 18., péntek #

Ezt imádom a ZeBlogban. Kis látogatottságú blog, nem egészen 300 olvasója van csak naponta, de ha valami felhő jelenik meg amúgy békés és elégedett kis életünk egén, mindig akad valaki, aki tud segíteni. Nem tudom a fakukac latin nevét? Részletes tájékoztatót kapok a hozzáértőktől. Új nyomtató kellene? Valaki érdeklődik egy telekkel kapcsolatban, és mellesleg megemlíti, hogy A3-as nyomtató ügyében is tud segíteni. Méghozzá nem is akárhogyan, rögtön el is tudja hozni és fizethetjük utólag. Egy HP Business Inkjet 2800-ról lenne szó, ami éppen meg is felelne nekünk. Nos, ezt holnap délben házhoz szállítják! :-)

Nézegettem a lépcsőnket és az tűnt fel, hogy szinte már bútor jellegű. A háznak szinte minden helyiségét több mindenre is használjuk (ez az alapterület megnövelésének legolcsóbb eszköze), a lépcső sem lesz kivétel. A szintek közötti közlekedés mellett ülőbútor-funkciót is be fog tölteni. Remekül lehet macskákkal játszani a lépcsőn ülve, vagy a fordulóból figyelemmel kísérni a konyhai munkálatokat. Fontolgattam, hogy kímélési célzattal ne járjunk-e inkább mezítláb a lépcsőn, a papucsot lent hagyva az aljában. De aztán azt mondtam, hogy nem mi vagyunk a lépcsőért, hanem az miérettünk: ha nagyon megkopik, akkor majd újra lelakkozzuk, de elsősorban mégis csak használni akarjuk, mégpedig kényelmesen. Sáros, földes cipővel nem megyünk rá, de egyébként rendesen használjuk, hiszen azért van.

Ahogy a vacsorámat burkoltam be a teraszon ülve, felfigyeltem valami változásra: Ágicza a futórózsák szárait ráterelte a pergola andráskeresztjére, növényeink tehát megtették az első lépést a több méteres, összefüggő rózsalugas kialakítása felé. Még mindig nem tudtam megbékélni a vadszőlőmet elcsúfító hajnalkával, ezért nekiálltam és lefejtettem róla. Nem volt könnyű, a hajnalka nem növeszt kacsokat, hanem szoros spirálban rátekeredik áldozatára és így mászik egyre feljebb. A vége felé már három-négy méteres darabokat fűztem át a vadszőlő indái között, de a végén ott hevert a lábaim előtt az egész növény. És viszonylag jól megúszta, három-négy letépett levél volt minden vesztesége, pedig tényleg jó sokat bogoztam.

Ágicza kedvéért meghagytam a növényt és azt tettem vele, amit eleve is tenni kellett volna, rátekerni a pergolára, hogy arrafelé fusson és azt nője be. A vadszőlő pedig csak hadd növekedjen minél jobban. A déli oromfal sarkában már szépen megindult, de hamarosan előbukkan a nyugati homlokzaton is. Vagyis, ahonnan a házat a legtöbbet nézem, ott mindenütt láthatom majd a nevelésem eredményét. Ági mindig élcelődik az egyetlen növényemen, de mit tegyek, az én kertészet ambícióim csak eddig terjednek.

Tappancs este behozott egy egeret. De csak kicsit megcsócsálta, és aztán jött oda hozzám nyivákolni, éppen csak nem böködött a válla felett a hüvelykujjával az üres kajás tálak felé. Adtam nekik ropit, mire nekilátott annak, az egeret pedig Nyafika vette kezelésbe. Egy ideig vadászott rá, aztán végül elkapta, legalább is az lehetett az a nagy visongás. De ha nem ma, akkor holnap. Nincs sok esélye itt egy egérnek.

Maestro, 2006. 08. 17., csütörtök #

Jöttek is a lépcsősök, de csak a lépcsőfokokat hozták magukkal, a karfa még készül a műhelyben. Ezen kicsit csodálkoztam, mert eddig egy szóval sem említették és úgy is ígérték, hogy augusztus második hetében már mindenképpen meglesz a lépcsőnk. Nem is értem, miért kell egy ilyen jól indult üzletet ilyen piti dolgokkal elrontani, mint a többszöri késések és az ajánlatban nem szereplő mázolás. Még egy esélyük van, ha a mázolás dolgát sikerül korrektül rendeznünk, egyébként mennek a 'futottak még' kategóriába,mert jó szívvel csak olyan céget ajánlunk másoknak, akikkel minden tekintetben elégedettek voltunk.

A lépcsőfokaink tömör tölgyfából készültek, színtelen lakkozással. Ágicza kicsit világosnak is találta őket, de aztán megmagyaráztam neki, miért így csináltuk. Ha le is pácolják, egy későbbi újracsiszolás-lakkozás után foltosak lennének, míg így bármikor nyom nélkül javíthatóak.

Főleg azért sajnálom az apróbb malőröket, mert alapvetően tényleg profikról van szó. Például ilyen apróságokkal, hogy mindegyik fok élébe szépen beütötték a sorszámát. Vagy hogy nem simán tömbösítették a tölgy lapokat, hanem fogazott toldást használtak. Ez egyrészt azért jó, mert nagyobb felületek köti össze őket a ragasztó, másrészt ha esetleg elengedne valahol, akkor sem tudnak elmozdulni egymáshoz képest az egyes darabok. De nem is úgy néztek ki a lépcsőfokok, mintha bármerre is mozdulni akarnának. Masszív, tömör és szép fadarabok hevertek a nappali közepén, várva a beépítést.

Eddig azt hittem, hogy csak dísznövények vannak a kertünkben, és az egyetlen kivétel ez alól az eper, amiből egy-két naponta hozott be Ágicza pár érett szemet. Most viszont kiderült, hogy a patak felé eső részen málnabokrok is vannak és málna is terem rajtuk. Bedőltem hát, mint maci a málnásba - és ez most nem csak üres szólam, hanem a kendőzetlen valóság.

A nagy lapuleveles növények pedig csodálatosan átalakultak, a leveleik egyre kisebbek és kimondottan bogáncsnak néznek ki, szúrós tüskebogyókkal vannak megrakodva. Még mindig nem tudom igazán, mi is Ági célja ezzel a patakparti területtel, most leginkább egy bogáncsültetvényre emlékeztet, bár a fák alatt megmaradt az aljnövényzet. Most, hogy hamarosan lesz notebookom, talán mégis érdemes lenne megcsinálni azt a kis kerti építményt, legfeljebb kiegészítenénk valami elhúzható szúnyoghálós oldalfalakkal is.

A lépcsővel közben akadt egy kis probléma... A legfelső fokot ugye félig be kellett vágni a födémbe. A bevágást meg is oldották szépen, de amint kiderült, a felméréskor nem ellenőrizték a födém vízszintjét, és a fafödémnek ezen a részén van egy kis lejtés. Az acél szerkezet szépen vízszintben állt, de a lépcsőfokot egyik végén meg kellett emelni egy centivel, hogy ne süllyedjen a majdani parketta szintje alá. Mást már nem nagyon tehettünk, így lesz megemelve és aláékelve. Majd kinyomják festhető szilikonnal és lefestik, úgyis kell javítani a festést, mert amikor a lyukakat fúrták a lépcsőfokok acél tartólemezeibe, a fúrógép nekiszorított teste szép szabályos mintában meghúzta a középoszlopot és az acél tartók élét is. Egy-két helyen kimaradt a festés, de akkor majd azt is pótolják. Az már érdekesebb, hogy az egyik felső korlát mintha meggörbült volna szállításkor, azt majd visszahajlítják legközelebb. Muszáj lesz valahogy, mert az egyenes karfát másként nehéz lesz felrakni rá.

Korlátot viszont nem hoztak magukkal, mert még szárad a ragasztás, és addig nem lehet megcsiszolni. Helyette az egyik cégtulajdonos jött el délután, hogy elkérjen egy részletet a lépcső árából. Mit mondjak, fordítva jobban tetszett volna a rendszer, ezért csak egy viszonylag kis összeget adtam át neki (ne csak én csalódjak a mai napon). Kérdeztem tőle, hogy akkor most mi lesz a festéssel, mert még mindig nem értem, hogy a bánatba nem értették bele a lépcső - egyébként elég húzós - árába. Az nem kérdés, hogy mikor másfél-két hét múlva hozzák a hajlított korlátot, akkor kijavítják az összes festési hibát és sérülést is. De ha mindent összeszámolok, július vége helyett kerek egy hónappal később, augusztus végén lesz teljesen készen a lépcsőnk. Hát annyi a minimum lenne B+, hogy ennyi késésért kárpótlásul eltekintenek a festésre utólag felszámított díjtól.

Jelenleg így néz ki a lépcső a nappaliból:

Kicsit tartottam tőle, hogy nem lesz-e túl vaskos az acél tartófokok és a rájuk ültetett vastag tölgy járólapok együttese. Furcsamód, inkább légiesebb lett. Azt hiszem, azért, mert a világos lapok vonzzák a tekintetet, és a fekete acél szerkezet csak olyan alattuk, mint valami árnyék. Pedig a lépcsőfokok végül is kétszer vastagabbak lettek. Érdemes összevetni a tegnapi képpel, mennyit számítanak a színek és a fények még egy ilyen egyszerű szerkezetnél is, mint ez a lépcső. Felülről nézve is szépen tekeredik, innen inkább csak a hangulatát javította a fa alkatrészek felkerülése, a formán nem változtatott:

Azóta is szorgalmasan gyakorlom a céllövést, ma kipróbáltam a célzást úgy, hogy egy kis lyukkal ellátott, fekete műanyag lapkát applikáltam a szemüvegemre. Nem igazán vált be, élesebben láttam ugyan a célt, de nem lőttem jobban. Igaza lesz Lacinak, hogy a túl sok technikai kütyü inkább csak zavaró.

Már régen raktam be fotót a kis vadszőlőmről, pedig már nem is olyan kicsi, három méter magasan van már a vége és szépen kezdi benőni a házat. Csak most felfutott rajta valami hajnalka mi-Ágicza szerint nem kell törődni vele, mert csak egy évig él, aztán elszárad. De engem zavar, a vadszőlőt fáradságos munkával igazgatom és terelgetem a falon, ez a sehonnai kúszóbab meg csak jön és felmászik rajta egy hét alatt.

Ma elültettük Ágiczával a maradék fákat is. Lécekből készítettem a fáknak egy-egy három lábú megtámasztást, mert vészesen hajladoztak a szélben. Még néhány év, és már árnyékot is adnak...

Építési napló, 2006. 08. 17., csütörtök #

31 fok, napos idő. Lépcsőfokok felszerelése, födémborítás kivágása a legfelső lépcsőfok számára .

Maestro, 2006. 08. 16., szerda #

Reggel jöttek a festők, hogy megadják a selyemfényű fekete csillogást a bánatos rozsdaszínű lépcsőnknek. Ahogy szavaiból kivettem, a festő srác alaposabban átnézte a weboldalunkat, mert ismerős volt neki a ház, de még a macskák is. Nekem be kellett mennem Pestre, a lövészverseny miatt elhalasztott tárgyalásomat ma délelőtt pótoltuk be. Az egész festésből csak annyit láttam, hogy elkezdik leteríteni a padlóra a védőpapírokat, meg hogy letakarják a számítógépemet és a konyhabútort is, a szállongó por ellen.

Azzal kezdték a munkát, hogy átcsiszolták az egész szerkezetet. Nem a tiszta fémig, hanem inkább csak felérdesítették a megfelelő tapadás érdekében. Illetve, ahol javítani való volt, mint pl. megfolyt festék, azt is simára csiszolták. Finom vörös por szállongott mindenhol a házban.

Azután két rétegben lemázolták a lépcsőt. A korláttal kezdték, szidva magukban a csavart kovácsoltvas mintát, ami minden második rácsrudat díszített és kisecsettel kellett egyenként lefesteni minden ágát.

A tartószerkezetet is kétszer kenték át, egyetlen kivétel a lépcsőfokok tartóinak felső felülete volt. Ezzel fejezték be a munkát, fentről lefelé haladva kapott egy réteget minden fok. De ennyi elég is volt nekik, úgyis rájuk kerülnek majd a járólapok, szinte még ez is felesleges volt. A macskák persze nem bírták kivárni a teljes megszáradást, ezért került néhány macskanyom is ezekre a felületekre, Öreg Kövérnek pedig fényesen fénylő fekete lett minden talppárnácskája.

Úgy néz ki, hogy hamarosan lesz notebookja is a cégünknek. Két jelölt is van, egy használt és jórészt ismeretlen konfigurációjú Toshiba és egy igen komoly tudású (gyorsabb, mint az asztali gépem!), de egy itt nem részletezhető szerencsés üzleti akció miatt egyharmad áron beszerezhető új HP, ez utóbbi 17"-os LCD-vel és belül is minden földi jóval. Még egyiknek sem tudni sem a pontos árát, sem a paramétereit, de valamelyikkel végre megoldhatjuk majd, hogy a kertben is tudjak leveleket nézni vagy blogot írni. Érdekes módon, Ágicza a komolyabb gép megvételére voksolt azzal az indokolással, hogy úgyis végül olyat akarnék, és akkor ne kelljen megvennünk a köztes fázisokat is. Bölcs előrelátás, visszagondolva a különféle fotós, számítógépes és sportlövő beszerzéseink történetére. Ez a helyes taktika, mert egy olcsó gagyit mindig van miért lecserélni jobbra, de egy kellően profi szerkezet esetében már nehéz megindokolnom, hogy miért is kellene egy még kicsit jobb.

Az egyetemen némi értetlenséggel hallottam az építészek és a gépészek között állítólagosan fennálló ellentétekről, hiszen a gépész hallgatókkal semmi bajom nem volt és utána is, az épületgépész társtervezőim is teljesen normálisak voltak. De ma olyan gépésszel (mellesleg egyetemi tanár) tárgyaltam egy ház alternatív fűtési rendszeréről, aki mindent megtett azért, hogy legalább utólag igazolja a régi szóbeszédeket. Vagy csak túl tanáros volt, mikor egyszerre próbált kioktatni és vizsgáztatni? Én elsőre jót feltételezek mindenkiről (ld. még 'tit-for-tat'), de a tanárokkal szemben vannak bizonyos előítéleteim. Nekik ezért előbb bizonyítaniuk kell, hogy az alárendelt és relatíve tudatlan diákok között eltöltött évtizedek ellenére sem hiszik magukat tévedhetetlennek és/vagy felsőbbrendűnek. A tanár úr sajnos megbukott, de helyzetfelismerésből is: mert amit megtehetett volna a nyitott indexem felett, tollával egyenes illetve íves vonalakat rajzolgatva a levegőbe eltűnődő arccal, azt oktalanság volt megpróbálni akkor, amikor éppen a tetves hőszivattyúját készülnék betervezni valahová.

Ágicza még tárgyalt közben otthon, ezért magamnak kellett megoldanom a vacsorámat. Beültem tehát egy McDonald's-ba és nagy lakomát rendeztem évekkel ezelőtti régi kedvenceimből, a kis csirke nuggetekből. Még amikor görkorcsolyával jártuk Budapestet, akkor eszegettem ilyet. Volt idő, mikor nem lehetett hozzá mustárszószt választani, és nagy nehezen csikartam csak ki egy-egy adagra valót a hamburgeres mustárból, mert a szabály az szabály...

Itthon már a szép feketére mázolt lépcső fogadott, a háttérben egy enyhén zöldülő arcú asszonykával, mert Ágicza nem bírta túl jól az olajfesték kipárolgásait. De a lépcső még mindig jól néz ki, így feketén sem lett túl robusztus vagy komor megjelenésű. És - nagy meglepetésemre - nem pénteken, hanem már holnap hozzák a fa részeket.

Építési napló, 2006. 08. 16., szerda #

28 fok, napos idő. Lépcső és korlát fém szerkezeteinek átcsiszolása és mázolása két rétegben .

Maestro, 2006. 08. 15., kedd #

Ágicza komolyan gondolta a forradalmi ötletét, miszerint cseréljünk helyet a házban. Szerinte jó lenne, ha az enyém lenne nap közben a tetőtér, ő pedig úgyis jobban szeretne lent lenni a növények között és közel a kerthez. Figyeljük meg: még véletlenül sem azt mondta, hogy közel a konyhához...

Alapvetően nincs is kifogásom a dolog ellen, mert a tetőtérben élni magasságos érzés. Jó kilátás mindenfelé, de mégsem süt a képembe és a monitorokra a nap. Ha lazítani vágynék, két lépés a házi lőtér vagy a tévézősarok. A mindennapi mozgás is megvan, ahogy le-fel mászkálok a lépcsőn. Ágicza szempontjából is hasonló a dolog, ott lenne az asztala mellett két lépésre a kert vagy a konyha, mikor melyikhez támad kedve. Azt hiszem, a dolog hátterében az lapul, hogy a nappali sarkában, nagy üvegek mögött és sok zöld növény között meghúzódó dolgozóasztal túlságosan kezd emlékeztetni az általa korábban megálmodott télikerthez, és erről nem tud lemondani. Elgondolkodtam a felvetésen, mert egyetlen komoly problémám csak a fenti melegebb klímával van. De ha lesznek árnyékolók a kerek ablakokon, és beüzemeljük a ventilátorokat, akkor ki fogom azért bírni. Télen pedig az lesz, hogy visszadeszkázom a födémen a kandalló feletti lyukat, akkor talán nem lesz olyan meleg fent. Persze, emiatt a hálószoba is hűvösebb lesz, de majd összebújunk, mint a szegény ember malacai. Csak Ágicza tudjon kellő önfegyelmet tanúsítani a tűz táplálásában. Mondjuk, kötelező lesz két vastag pulóvert viselnie, akkor talán nem csinál annál melegebbet a házban, mint amit én egy szál pólóban még éppen elviselek.

Aztán jött a következő ötletroham. Mer' a zasszonynak nappali kell. Hogy mi végre, azt nem tudhatni, hiszen 10 éve nincs klasszikus nappalink és mégis megvoltunk valahogy. Fel is vázolta rögtön, hogy az asztala ott lenne a kandalló és az előszoba között, a kanapé és fotelek a teraszajtók közötti sarokban, az étkezőasztal pedig valahol az út közepén, mert máshol nem jutott neki hely. Hosszas, lényegre törő faggatózás után kiderült, hogy nem is olyan klasszikus kanapés-foteles-dohányzóasztalos nappali kell neki, meg ugye olyan úgyis lesz a tetőtérben a tévé körül. Hanem egyetlen kanapét szeretne elhelyezni, ahova bekucorodhat télen és onnan nézheti kandalló tüzét. Megnyitottam a házunk tervét és végül is megmondtam Áginak a tuti megoldást. Az asztala ott lenne, ahol most az enyém, csak a déli teraszajtó felé fordítva, körülötte a sok növény. Az étkező közte és a kandalló között félúton, a kanapé pedig az északi falon, a kandalló mellett. A trükk az az egészben, hogy ez a berendezés nyári állása. Mert a fűtési szezon kezdetével odébb cibáljuk a bútorokat a helyiségben és a téli üzemmódban a kanapé lesz a kandallóval szemben, és az étkezőasztal a kandalló mellett. Mindebben az a ráció, hogy az étkezőasztalnak mindegy, hogy hol van (úgyis ágyban fekve vagy tévézés közben vagy a teraszon eszünk) - a kanapé pedig télen a kandalló előtt van ideális helyen, nyáron viszont az árnyékos és hűvös északnyugati falsarokban.

A tetőteret pedig könnyű lesz berendeznem, mert ott nagy helyen kell elférni kevés cuccal. Amit fontolgatok, hogy a munkahelyem átköltözne a nyugati oldalra és az északi oldalon lenne a 'nappali'. Ez a tér nagyobb és ide érkezik a lépcső is, minden szempontból jobb lenne. Csak akkor mindenképpen kell valami külső árnyékoló a nyugati kerek ablakra. Lehet, hogy mégis összeütök valami deszkaszerkezetet.

Néha olyan dicsérő sorokat írnak nekünk a megbízóink, hogy csak pirulok lányos zavaromban. Komolyan, érdemes lenne egy külön szekciót csinálni a weboldalunkon az ilyenfajta idézeteknek. Csak azt nem tudom, hogy lenne-e elég építtető, aki a nevét is adná hozzá. Első lépésként megkérdezem, hogy a szóban forgó pár sort beidézhetem-e itt a blogban, mert erre igazán büszke vagyok.

Egy fórumon olvastam, hogy a Komlósi Sándor, a Káli Lövész Sportklub vezetője írt jó kis tankönyveket a pisztolyos és puskás lövészetről. Fel is hívtam a megadott telefonszámon (36/487-809), és megrendeltem mindkettőt. Az árát (teljesen baráti, 1000 Ft/db) postán elküldöm majd, ők pedig postázzák még a héten. Kérdeztem, mennyit tegyek rá a csomagolás és postázás költségeire, de nem értették a kérdést. Ennyibe kerül, ennyiért el is küldik, ne problémázzak ezen :-)

Maestro, 2006. 08. 14., hétfő #

Felhívott a lépcsősök festő alvállalkozója, szerda reggel jönne lefesteni a lépcső fémszerkezetét. Eredetileg úgy volt, hogy ma vagy holnap jön, de nekem az a lényeg, hogy a festés után még e héten felszereljék a lépcsőfokokat és a korlátot is. Gyorsan egyeztetett az anyacéggel és máris hívott megint. Ő tehát szerdán jön, és csütörtökön vagy pénteken (azaz pénteken) befejezik a lépcsőt. Aztán ünnepélyes átadás következik, lépcsőavató beszédek, ökörsütés, miegymás.

Van a Mensában egy hasznos szolgáltatás, mégpedig hogy mindenki megadhatja az adatai mellett azt a szakterületet, amiben tanácsot tud adni más tagtársaknak. Így kérdezhettem meg egy világítástechnikustól, hogy hány wattos izzóval lehet produkálni a versenyszabályzatban előírt 1000 lux megvilágítást a céltáblára és 300 luxot az általános megvilágításra. Nagy örömömre kiderült, hogy nem csak úgy általában foglalkozik világítástechnikával, hanem jó pár lőtér világítását is ők csinálták. Átküldtem neki a tetőterünk terveit és pár fotót, ő pedig megpróbál olyan megoldást találni nekünk, ami nem túl drága és mégis megfelel az előírásoknak.

Ágicza már nagyon szeretne itthon pizzát sütni, ehhez egy sütő kellene. Aztán persze nappali bútorzat, de az már jobban ráér. Én még mindig keresem az ideális fekete-fehér A3 tervrajznyomtatót, aztán jöhetne az a notebook, hogy ne kelljen egész nap a számítógép előtt ülnöm. Addig is, amíg nem sütünk házi pizzát, az újonnan megnyílt rétesházba járunk minden másnap, nagyon finom réteseket készítenek, és egy ideje van Ágicza kedvence, a meggyes-mákos is. Ma újabb újdonság debütált, a szilvás rétes. Végül is a gusztustalan káposztás rétestől eltekintve csupa sikersztori a kínálatuk.

Este felhívott a kőművesünk, hogy átjöhet-e egy hölggyel, akinek át kellene alakítani a házát Esztergomban. El is jöttek, és amíg Ágicza a kőművessel a kis teknősbe tömte a sonkát, mi megbeszéltük a ház dolgát. Majd valamikor kimegyek megnézni, aztán hátha ebből is lesz valami. Épp jókor állították fel a lépcsőt, azért csak látványosabb így a házunk belső tere, mint eddig a létrával volt.

Eltűnődtem, hogy ha be akarom zárni a födémen a kandalló feletti lyukat, akkor jó lenne megtalálni valahol az onnan kivágott deszkát. Egyszerűbb lenne azt visszarakni, mint venni egy méter deszkát a tüzépen, legyalulni és megpróbálni pontosan olyanra lefesteni, mint két évvel ezelőtt a többit. Lehet, hogy inkább majd valami szellőzőrácsot építek be oda, amivel kedvem szerint engedem vagy nem engedem áramlani a lentről jövő meleg levegőt. Bár Ágicza még nem mondott azóta semmit, hogy akkor most mennyire komoly ez az egész nappali-elképzelése. Nekem tetszene, ha kvázi az én területem lenne a tetőtér és Ágiczának szívesen átengedném az alsó szintet, legalább két egérkattintás között meg tudja kavarni a tűzön a levest...

Maestro, 2006. 08. 13., vasárnap #

Ma nem történt semmi különös. Kicsit nehezen ébredtem, elég mozgalmas volt a tegnapi napom. A nap nagy részében tárgyaltam, délután pizzát ettem és filmet néztünk majd blogot írtam. Ez így elég röviden hangzik, de ha nem történt más érdekes, csak holmi apróságok...

Például, ha érdekel valakit, utánajártam a GPS koordinátáinknak:
A házikónk pozíciója a térben N 47 48,704 - E 18 55,126,
a budapesti iroda pedig N 47 47,823 - E 19 01,881.

Ágicza rendkívül érdekes kukacot talált a kertben. Még egészen közelről is olyan volt, mint egy rügyező ágdarab. Csak azért bukott le, mert egy levél közepéből 'nőtt ki' :-)

A kis teknősnek ma szép nagy darab sonkát adtunk, de meg is kellett dolgoznia érte: úgy taposta maga alatt a vizet, szinte már a vízen járt egy-egy magasabban kitartott falatért. De a nap fénypontja az volt, mikor a sonka kicsit keményebb széle került sorra, ezt ugyanis nem engedtem el, amikor beleharapott, hanem a sonkánál fogva nyolcasokat rajzoltam a vízre a kis teknőccel :-)

Ágiczának egyre jobban tetszik a lépcső (a fene sem érti, hiszen én terveztem és a terveim szerint is készült el), és most az az ötlete támadt, hogy neki kell egy igazi nappali. Ennek érdekében pedig komoly áldozatokra is hajlandó lenne. Azt vetette fel az én kis asszonykám, hogy neki megfelelne az előszobaajtó melletti sarok is, Tiffany-üvegeket is szeretett ott készíteni. És akkor ő költözne le ide a földszintre, és az én helyemen csinálna egy rendes nappalit, fülesfotelekkel meg mindennel. Ettől még persze megmaradna a mostani tévénézős-üldögélős rész a tetőtérben, de akkor a tetőteret teljes egészében nekem adná, kilátnék mindenfelé a környékre, ott lenne a házi lőterem és az irodám is.

Tulajdonképpen nekem ez így tökéletes is lenne, csak egyetlen probléma van, mégpedig a téli fűtés és a hőmérséklet eloszlása. De talán ha elzárom a kandalló felett a födémbe vágott lyukat, akkor nem lesz olyan meleg fent és akkor Ágicza lehetne a földszinten. Nem gond, csak a kandallót majd muszáj lesz lelakatolnom, különben Ágicza örökké rakna rá és nem lehetne megmaradni fent a tetőtérben a melegtől. Most persze azt mondja, hogy inkább vesz egy pulóvert, de így is két pulóverben ül, mikor én még egy szál pólóban, szóval a mesének ezt a részét még kicsit finomítani kellene...

Maestro, 2006. 08. 12., szombat #

Kicsit durva volt hatkor felkelni, főleg hogy tegnap hajnalig képeket rendereltem. Becsomagoltam a légpisztolyt és egy doboz lövedéket, hogy Laci is meg tudja nézni, miként lövök vele és mit lehetne javítani rajta. Vittem persze lőlapokat és szendvicseket, aztán bedobtam még a puskát is a kocsiba, hátha lesz alkalmam azzal is lőni.

Mivel komppal többet már nem megyek sehová, Esztergom felé indultam el, onnan pedig a hegyeken át mentem tovább Pomázra. A letkési határátkelőnél érdekes dolgot mondott a határőr: ahogy lekanyarodunk a falu főutcájáról a határátkelő felé, nagyon kell vigyázni a sebességgel, mert beépített sebességmérőjük van. Feltehetőleg valamiféle biztonsági megfontolásból, hogy időben észrevegyék, ha valaki nekifutásból akarna áttörni a határon. De olykor a rendőrök is ott lebzselnek és büntetnek. Végül is, ha már a csomagtartót és a valutakészletet nem ellenőrzik, akkor legalább a sebességem legyen szigorú kontroll alatt.

A rendezvény, ahol Lacival a találkozót megbeszéltük, a Magyar Field Target Szövetség által rendezett FT Országos Bajnokság volt, és Pomáz mellett, a Csikóvári Turistaház mögött rendezték meg, az erdő szélén. Amikor odaértem, már javában folyt a fegyverek belövése, különféle távolságokban elhelyezett papír célokra lőttek olyan légpuskákkal, hogy csak néztem.

Ami leginkább feltűnt, hogy mindegyiken baszott nagy távcsövek voltak, 40-60 mm átmérővel és nagy oldalsó állítótárcsákkal. Ezen kívül az egyszerűbb kinézetű légpuskák is profibbak és masszívabbak voltak az enyémnél, a fél milliós olimpiai bajnoki szintű csodákról nem is beszélve.

Lacival is találkoztam, de hamar kiderült, versenyzőként és szervezőként duplán elfoglalt, nem lesz ideje velem meg a pisztolyommal foglalkozni. De ha már itt voltam, gondoltam egyet, és beneveztem a versenyre. Végül is puska volt nálam, lőni meg szeretek... A 'Piston Standard' (lövés közben sűrítő rugós légpuska, 7,5J alatt) kategóriában indulhattam. Felszereltségem és felkészültségem jellemzését holtversenyben nyerték meg a 'szánalmas' és az 'alkalmatlan' szavak: Walther LG55 légpuska (10 méterre való pontlövő fegyver, nem túl erős rugóval), Waldläufer 4x28 távcső (kis nagyítású, kis fényerejű, segédbeosztások nélküli 'vadász' kereszttel), Gamo Pro Match lövedék (középkategóriás lapos fejű, miközben otthon hegyekben állnak a kipróbálásra vett versenylövedékek). Mindehhez a nem egészen három hete vásárolt puska és a pontosan vele egy idős légpuskás lövészeti rutinom. Az is főként szabvány lőlapra lövéssel, egész eddigi praxisomból még a fémkacsa-vadászatnak volt valami távoli köze a Field Targethez. Még lövőpárnám sem volt, Clióka egyik hátsó üléspárnáját szedtem ki, többek csendes derültségére. Nyilvánvaló volt tehát, hogy semmi esélyem sincs. Ezért aztán nem is izgultam egy percig sem, gyorsan belőttem a puskát és amikor 10 méter körüli célokat ülő helyzetből nagyszerűen eltaláltam vele, nyugodt lélekkel mentem meghallgatni a megnyitó beszédet, hiszen én már megtettem minden tőlem telhetőt.

Aztán megnéztem a célokat. Először nem tűntek olyan vészesnek, de aztán (hoppá, B+) kiderült, hogy nagyon ravaszul vannak megcsinálva: az egy-két tenyérnyi fekete állatfigurák csak akkor dőlnek el a lövéstől, ha a középső 15-40 mm átmérőjű fehér részt találom el rajtuk. Összesen 18 pálya volt, 4-4 állatfigurával, 7-50 méter távolságban. A szabályok elég egyszerűek voltak, a legközelebbitől kezdve sorban távolodva kellett ledönteni a célokat. Egy cél - egy lövés, feldőlés 1 pont, nem dőlés nulla. Próbáltam lobbizni a bíróknál, hogy a megkondulásra is adjanak valami töredékpontot, de hajthatatlanok voltak.

Az nyilvánvaló volt, hogy a távolságtól függően kell alá ill. fölé tartani a 10 méterre belőtt fegyvert. Megtudtam azt is, mi végett vannak a nagy kerekek a többiek távcsövein: a távcső parallaxis-hibáját korrigálják a segítségével, és mellesleg megtudják a céltárgy távolságát. A távcsőben pedig rendes szálkereszt van, és rajta kis osztások. Ezeknek az a haszna, hogy ha megvan a távolság, egy táblázatból vagy grafikonról mindenki kinézi magának az ehhez tartozó, az otthoni gyakorlás során kitapasztalt alá/fölétartás értékét és máris tudja, hogy mondjuk 27 méteren másfél pöttyel kell fölé célozni ahhoz, hogy eltalálja a célt.

A célokat lankás domboldalakon helyezték el, de volt belőlük fák tetején is. Mindegyiktől madzagok vezettek a lőálláshoz, azokkal lehetett őket felállítani a találat után. Némelyiket csak állva vagy térdelve volt szabad meglőni, másikakat pedig elméletileg lehetett volna bárhogy, de úgy berakták egy fűcsomó mögé, hogy csak állva láttunk rá. A 7,5 J alatti puskásoknak a két közelebbi cél volt általában a reális, de lőhettünk a távolabbiakra is, még ha nem is sok eséllyel.

Az első néhány pályán a leginkább csak egy találatom volt, a közelebbi célok közül. Aztán egy kolléga megszánt és felvilágosított, hogy okosabb lenne 20 méterre belőni a puskát és adott egy ballisztikai táblázatot is, hogy ez esetben milyen távolságnál mennyi alá/fölétartás szükséges. Volt lehetőség a verseny közben is belőni, ezért kitettem egy lőlapot 20 méterre, és beállítottam erre a távolságra a távcsövet. A következő pályán sorban lelőttem a 2-3-4-es célokat, de ez volt pályám csúcsa, innen már csak lefelé vezetett az út... Bár, érdekes módon ha eltaláltam valamit, az inkább a távolabbiak közül volt. A rekordom egy 35 méter körüli kis cél volt, ahol csak úgy érzésre fölé céloztam vagy 25 centivel és eltaláltam!

Idővel azt is kitapasztaltam, hogy mennyivel kell alá tartani a közeli céloknál, de közben elfogytak a pályák. Mindegy, számomra már az is egyértelmű siker volt, hogy egyáltalán eltaláltam bármit is ilyen változó távokon. Valamit persze biztosan segített az, hogy évek óta távolságokat mérek a különféle épületfelméréseknél, tehát mindenféle trükkös távcső nélkül is nagyjából tudtam, mi milyen messze van. Végül is 10 találatom volt a 71-ből (egy célt diszkvalifikáltak, mert leesett a fáról). Ezzel hoztam a papírformát és kategóriámban a tizedik lettem, ami egyáltalán nem rossz helyezés egy országos bajnokságon - még ha kicsit be is árnyékolja e diadalt az a tény, hogy összesen tízen indultunk a PS kategóriában :-)))

A nevezési díjban benne foglaltatott egy adag pörkölt is, amit percek alatt bekebeleztem. Utána, amíg az eredményhirdetésre vártunk, egymás puskáit nézegettük és próbálgattuk, illetve szakmai vitákat hallgattam érdeklődve. A verseny alatt - érthető óvatosságból - senki nem adta ki a kezéből a fegyverét, de utána már szabad volt a vásár. Lőttem például hátrarúgásmentes Feinwerkbau 300 puskával, ahol az egész cső és a dugattyúház hátrasiklik lövéskor. És volt a kezemben Walther LG300 versenylégpuska is, ami nem csak nagyon precíz, de abszolút kényelmes fogású és minden ízében testre szabottan beállítható. Ebből feltétlenül veszek egyet, ha lesz felesleges fél millió forintom (meg 150 ezer a rá való távcsőre)... Láttam saját kezűleg gyártott egyedi puskát is, motorizált parallaxis-állítással. Utólag döbbentem rá, hogy készítőjével találkoztam már évekkel ezelőtt, amikor az üvegfestők topiktalálkozója volt anno a pesti lakásunkban. Kicsi a világ, na.

Végig fotóztam a díjátadást, végül is fényképezőgép volt nálam, fotózni meg szeretek... A végén készítettem néhány csoportképet is, ami közben jót derültem. Szakmai ártalom lehet, hogy a sok puskás ember szerint az elsütést mindig pukkanásnak kell követnie: már a negyedik képet exponáltam a csoportról, mikor érdeklődni kezdtek, hogy mikor csinálom már a fotót? :-) A képeimet rögtön át is töltötték egy notebookra, és nagyon elégedettek voltak velük. Pár nap, és kint lesznek a versenyről szóló weboldalon is.

Összességében tetszett az egész Field Target téma, sokkal életszerűbb, mint szigorúan állandó körülmények között lőlapra lőni. Mielőtt önálló sportág lett volna belőle, eredetileg vadászok használták ezeket a különféle távolságra lerakott fémállatokat, edzés gyanánt. De azt is látnom kellett, hogy ehhez kicsit gyenge a puskám, a távcsövem meg egy vicc. Egy Feinwerkbau 300 vagy egy Walther LGR kellene, de hiába elemeztem hosszasan Ágiczának a helyzetet... Ezért azt találtam ki, hogy csak azért sem veszek semmit, hanem már csak brahiból is megnézem inkább azt, hogy mit tudok kihozni a meglévő, alapvetően alkalmatlan felszerelésemből.

Az a minimum, hogy valami masszív megtámasztásból lőve megtalálom a puskámhoz leginkább illő lövedéktípust, amivel a legkisebb szórást produkálja. Aztán jön a távcső kérdése. Mivel távolságot nem lehet mérni vele, szemre fogom megbecsülni a távolságokat, ezt a távmérővel gyakorolhatom is. Mivel pedig a szálkeresztjén nincsenek segédbeosztások, a függőleges beállítócsavart fogom használni. Kirakok lapokat 5-10-15 stb. méter távolságokra és mindig úgy tekerem a csavart, hogy pont oda hordjon a puska, ahová célzok. Szerencsére elég precíz beosztás van a csavar körül, fel tudom írni vagy pedig eszkábálhatok rá egy beállítótárcsát. Utána már csak gyakorolni kell... Jó mókának ígérkezik, és mivel havonta van valahol az országban valamilyen FT verseny, lenne is alkalmam tesztelni a fejlődésemet.

Maestro, 2006. 08. 11., péntek #

Ágicza már mesélt a tegnapi napról, én csak a lépcső építéséről írok még egy kicsit részletesebben, ha már egyszer végig ott ültem a nappali sarkában a számítógép előtt, amíg a munka folyt. A fejemen ipari fülvédő, mert elég hangosan ment ott a kalapálás, csiszolás és egyéb munkák. Mi persze nem mostanában csináltatunk újabb lépcsőt, de attól még érdekes lehet másoknak is, hogyan állítanak össze egy ilyen szerkezetet. Na meg most végre igazi építési munkáról írhatok, már hónapok óta csak a szürke hétköznapok jelentéktelen kis eseményeivel untatjuk itt a nagyérdeműt. De ennek most vége, végre lépcsőt építünk.

Alig, hogy reggel hétkor felkeltem és letámolyogtam a földszintre, máris csengett a telefon, a lépcsősök már a faluból hívtak, mindjárt érkeznek. Úgy gondoltam, hogy remek ötlet lenne lefényképezni a létra utolsó napját, megörökítve az 'ilyen volt' állapotot. Gyorsan elcsattintottam pár képet és ahogy végeztem vele, már itt is volt a teherautó. Tehát ilyen volt a nappali és a lépcső helye alul- és felülnézetből:

Az alkatrészek egy teherautóra felrakodva érkeztek, rozsdagátló alapozással kezelve. A fokok nagy része külön volt, de a felső lépcsőszakaszt már a gyárban összehegesztették, az egyben érkezett. Egyben hozták az íves korlátot is. A külső nagy csigaívbe egy-egy pöttyintéssel merevítő rudakat hegesztettek, hogy ne görbüljön meg a szállítás során.

Első lépésként felcsavarozták a födém szélére a lépcső homloklemezét, majd kötélen felhúzták a felső, rövidebb szakaszt. Még nem hegesztették oda véglegesen, csak néhány rövid varrattal odafogták, hogy ne essen le, mozogni viszont még tudjon valamennyire.

Utána beállították a középső oszlopot. Közben előkerestem a padlófűtés csöveiről készített felmérési rajzomat, annak alapján csavarozták le az aljzatbetonba az oszlop talpát. A talpat fél centi gumilemezre állították, hogy ne adja át a padlónak a használat közbeni rezgéseket.

Majd az íves pofalemez is a helyére került. Az én korábbi számítógépes modellemen volt egy törés a lemez ívében oldalnézetben, mert csak így tudott lépcsőt szerkeszteni az ArchiCAD, de erre külön felhívtam a tervezőjük figyelmét és meg is oldották a szögtörést egy finom átmenettel, ami már egyáltalán nem zavaró, és egyetlen ide-oda tekergő szalagnak látszik a lépcső széle.

Ahogy ez is megvolt, elkezdték felülről lefelé haladva behegeszteni a lépcsőfokokat. Egyelőre ezeket is csak annyira fogták meg, hogy óvatosan lehessen rajtuk járni, mert utána már egy ember is végighegeszti őket, nem kellenek hozzá hárman. Igazából ezek még nem a végleges lépcsőfokok, csak az alattuk húzódó merevítő tartók, amik összefogják a pofalemezt a középső oszloppal ill. fent a két oldal pofalemezeit egymással. Erre jönnek majd a tölgyfa fokok, de addig is ezeken közlekedhetünk.

A korlátot oldalról hegesztették fel a lépcső szerkezetére. Elég nehéz volt felemelni a helyére, de legalább ott tartani nem kellett, mert még az üzemben csináltak kis átmeneti konzolokat, amikre felültethették. Ezeket a korlát felhegesztése után egyszerűen flexszel levágták és elcsiszolták a helyüket.

A korlátot két 4-4 centis varrattal szerették volna felrakni, ami megtartani persze megtartja, de esztétikai okokból ragaszkodtam a teljes hosszúságú varrathoz, hiszen elég furcsán nézett volna ki különben. A felső korlátnál volt egy kis mizéria, amit nem is sikerült teljesen orvosolni: ahol a lépcső felérkezik, összecserélték a födémnyílás két korlátelemét, amik között néhány centi eltérés volt csak. Felmerült, hogy visszabontatom velük, de ez egyrészt egy sor lyukat eredményezett volna a fafödém oldalában, mert oda voltak felcsavarozva a korlátok. Másrészt utánamértünk és kiderült, hogy ha vissza is cserélik, ugyanolyan aszimmetria lesz majd a korlát végső képében, csak a másik oldalon :-), mert a fafödém sem teljesen szimmetrikus. Inkább így hagytuk tehát, szerintem rajtam kívül úgysem veszi más észre ezt a kis eltérést. De azért jobban örültem volna, ha minden stimmel, hiszen éppen ezért bíztam profikra a lépcsőnket... Mondjuk, illene ilyenkor valami elegáns gesztussal megóvni a lépcsősök jó hírnevét, például grátisz adni a festést, amúgy is az volt a másik rossz szájízű dolog az amúgy professzionális együttműködésünkben.

Összehegesztették egymással is az egyes korlátsíkokat, és végigmentek a lépcsőfokok varratain is, mindhárom oldalon körbehegesztve a lemezek és az oldalak csatlakozását. A födém csatlakozásánál csak 3-4 centis szakaszonként hegesztették össze a lemezeket, és így is vizes ronggyal hűtötték a vasat, nehogy meggyulladjon mögötte a födémgerenda. Aztán a hegesztéseket lecsiszolták, és kijavították a rozsdavédő alapozás sérüléseit.

Végül is ilyen lett a lépcső acélszerkezete és korlátja. A végleges forma már jól látszik, csak fekete színű lesz és tölgy fokokkal és karfával. Azt hiszem, jól sikerült. És ami még nagyobb szó, Ágiczának is tetszik!

Ágicza, 2006. 08. 11., péntek #

Még jó, hogy elővigyázatosságból egy órával hamarabb keltünk a lépcsősök előre beharangozott érkezésénél, mondván, úgyis el kell egy kicsit rámolni a nappaliban, hogy oda tudjanak majd férni a déli ablak elé. Negyed nyolckor csengettek is, majd kábé tíz perc alatt felforgatták a nappalit, a legnehezebb darabot, a konyhaszigetet Andrással együtt négyen tudták csak megmozgatni, de az is elkerült a helyéről, így rögtön kiderült, hova nem fért be eddig a partvis... :-P A fiúk akkurátusan rollniba csavart hullámpapírt terítettek a kőre, levédték vele a tolóajtó fix részét, majd nekikezdtek a munkának. Pontosan odáig jutottak el, hogy kimérjék a lépcső magasságát az emeleti padlóig, amikor nem várt problémával kerültek szembe: nem tudtuk pontosan megmondani, a végleges padló milyen vastagságú lesz, 13 vagy 14 mm. Hosszas keresgélés után sem akart előkerülni a Kährs legújabb tömör fa padlóit is magában foglaló parketta magazin, hiába túrtam fel érte az egész emeletet. Ezt utálom a rengeteg katalógusban, hogy zicher, hogy éppen azt nem fogom megtalálni, amelyikre éppen a legnagyobb szükség lenne... És még hagyján, hogy a katalógus nem lett meg, de a weboldalukon sincsenek még rajta az új termékek, úgyhogy kompromisszumos megoldásra kényszerültünk és a szakik belőtték a felső határra a végleges magasságot.

Ezek után a következő feladat volt a hálóból lassan előszivárgó macskák egyenként való letelepítése a földszintre, amiből kiderült, hogy Nyafika bírja a legjobban a stresszt, ugyanis őt viszonylag gyorsan átadtam az egyik macskás srácnak a létra tetején, aki egy-két karmolással megúszta a dolgot. Na de a két fiút próbálhattam én leadogatni, eltökélten csimpaszkodtak a nyakamba úgy, hogy lefejteni nem lehetett őket, mintha az állatorvoshoz akarnám éppen vinni az egész bandát... Andrással aztán túljártunk az eszükön, felkaptam először Tappancsot, lelógattam a semmibe, ahol András elkapta, majd néhány létrafokkal lejjebb elengedte. Kövér hasonlóan járt, úgyhogy mielőtt elkezdtek volna élénkebben tiltakozni, már lent is voltak.

A nap további része rettentő zajos hegesztéssel és kopácsolással telt, de a végeredmény mindenért kárpótolt. Ahogy emelték be a lépcső újabb és újabb alkatrészeit, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ez a lépcső ide lett teremtve. Kecses, arányos, gördülékeny, végigsiklik rajta a tekintet, és bár csak 80 cm szélesek a fokok, meglepően tágasnak tűnik - na persze, a létra után, de a csigalépcsős részén is kényelmesnek hat. A galéria is most már, hogy van korlát, kezd egyre barátságosabban kinézni és ahogy nézegettem, az ablakpucoláshoz sem kell majd különösebb faxni, egy-egy pallót kell majd csak átfektetni a korlát tetején vagy akár az alján, ízlés szerint és onnan lehet a levegőben balettozni. Felülről szemlélve a lépcső egyébként úgy tűnik, mintha elfoglalná a nappali negyedét, meg is ijedtem tőle először. Alulról viszont látszik, hogy lesz végre hely a 36 m²-es térben, és abszolút nem telepszik rá az egész helyiségre úgy, mint a létra. Most már csak az ide látogatók véleményére leszek kíváncsi, mert én lehet, hogy most, másfél év várakozás után kissé elfogultan nyilatkozom eme nagyon hiányolt bútordarabról és örülök, hogy ezek a lépcsősök csinálták, profi munkát végeztek, le a kalappal előttük. Jövő hét elején jön a festő és lefesti a végleges fekete színére a lépcső vasszerkezetét és száradás után rákerülnek a tömör tölgy lépcsőfokok és a hajlított karfa is, és akkor már tényleg késznek lehet mondani a lépcsőnket. :-D

Ennek örömére aztán ki is mentem füvet nyírni, ami azért kevésbé volt lélekemelő élmény, mint a lépcsőn ámulni, mert a fű bizony úgy megnőtt, hogy most csak tűzoltás jelleggel nyírtam, három méterenként az eltömődött-befulladt késeket tisztítva. Az már biztos, hogy a gyep végre megint olyan tömött és zöld, amilyennek lennie kell, viszont ezzel egyenes arányban nő is, mint a bolondgomba, úgyhogy ha holnap végzek a patakpart felé eső részével is, akkor lehet az egészet újból kezdeni...

Nade a kerti kitérő után vissza a lépcsőhöz: Krampuszka, mint minden olyan alkalommal, amikor fenekestül felforgatják az otthonát és az addigi, megszokott környezetében bármilyen változás előáll (vajon kire ütött ez a macska??? ;-)), előjönni sem mert először a jövés-menés, majd az éktelen zaj miatt, majd teljesen stresszesen előmerészkedett és riadtan ide-oda mászkált és nem értette, hogy nem tud ő felmenni a védelmet adó tetőtérbe ott, ahol eddig a jól megszokott macskalépcső vezetett. Újra és újra megpróbálta, hátha hirtelen ott terem a jól ismert csavarodott vörösfenyő gerenda, aztán András végül megkönyörült rajta és felvitte a lépcsőn. Az este hátralevő részében aztán a kismacska szorgalmasan gyakorolt: minél előbb hozzászokik a szintkülönbség ilyetén régi-újfajta áthidalásához, annál kevésbé valószínű, hogy álmos képpel lebotorkálva leesik róla... A lépcső egyébként nagyon kényelmes, dacára a majd' 19 cm-es fellépésnek, egy csigalépcső esetében ennél meredekebb is simán elmegy.

A mai egyetlen kerti képünk pedig a mocsári hibiszkusz, ami végre már nem egy húsz centis vakarcs, aminek nagyobbak a virágai, mint maga a növényke, hanem kezd bokor formájúvá válni:

Építési napló, 2006. 08. 11., péntek #

23 fok, napos idő. Belső lépcső acél tartószerkezetének és korlátjának összehegesztése és beépítése a nappaliba .

Maestro, 2006. 08. 10., csütörtök #

Reggel az első, ami a szemünkbe ötlött, az Nyafika kedves meglepetése volt. Mindkettőnk ágya mellett egy-egy szépen kiterített nagy éjjeli lepke feküdt. Szinte láttam magam előtt az én kis drága Nyafikámat, amint a lepkéket rendezgeti és már előre örül annak, hogy fogunk majd örülni neki, ha felébredünk. A gesztus értékét talán csak az csökkenti egy kicsit, hogy ezt a fajta lepkét Nyafi nem szereti, ezért nem is eszi meg, így hát könnyen lemondott róluk a javunkra. Bezzeg a nagy zöld szöcskéket elropogtatja, ilyet nem is kaptunk.

A kis teknőst már napok óta nem láttam. Néha kerestem a kis tó partján, de arra már nem volt időm, hogy végigkutassam mindkét nagyobbik tó partját, merre kószál éppen. Legközelebb majd kipróbálom azt, hogy egy kis darab sonkával a kezemben megyek ki. Akkor egyszerűen muszáj lesz előkerülnie.

A mai délelőttöt a céllövészetnek szenteltem, végre megvolt hozzá minden eszköz, most már csak a pisztoly mögött álló legfőbb hibaforrásra kell koncentrálnom. Elemezgettem a Walther katalógusban szereplő profi sportlövők fotóit, de nekik könnyű a dolguk: általában egy spéci fém keretet viselnek a homlokukon, és erre fel tudnak aggatni mindenféle okosságot, ami a célzást segíti. Az egyik egy áttetsző lap az egyik szem kitakarására, illetve egy kilyukasztott gumigyűrű, ami segít növelni a látás mélységélességét. Ezeket első körben a flexeléshez használt védőszemüvegemre celluxoztam fel, és nagyon kényelmesen és szépen lőttem vele, amíg be nem párásodott...

Amúgy pedig - mivel durva lökésekkel fújt a szél - megcsináltam a korábban tervezett beltéri lőállást is. A hálószoba ablaka elé tettem az ágyunk régi fejtámláját, erre került a szabványos 140 centi magasságban a golyófogó doboz a lőlappal. Kimértem a 10 métert, ami a nyugati faltól majdnem 2 méterre van, úgyhogy maradt elég helyem mögötte is. Ezt látom a lőállásnak kinevezett szék mögött állva:

Magabiztosan az egyik dizájn asztali lámpánkat tettem oda a cél megvilágítására. Pesze, túl nagy kockázatot ezzel nem vállaltam, hiszen a fekete részen kívülre is csak elvétve csapódik be lövedék, a 17x17 centis lapot - és ezzel a golyófogót - pedig már jó ideje mindig eltalálom.

Aztán gondoltam egyet és telefonos segítséget kértem Lacitól, akitől a pisztolyt vettem, mellesleg Európa- és egyéb bajnok céllövő, oktató és miegymás. Húsz perc alatt végigelemeztük, mit hogyan csinálok és hogy mire kellene figyelnem. Azt mondja, hogy egy kis darab papírral érdemes kitakarni a másik szemet, de aztán annyi, nem érdemes többet vesződni ilyesmikkel. A célzásra azt tanácsolta, hogy elsősorban és csak az irányzékok rendezésével törődjem, mert ezeknek a pontos beállításán sokkal több múlik, mint a célfekete tökéletes fölé helyezésén. Szerinte ilyen képet kell magam előtt látnom, fókuszálni pedig csak a célgömbre (a képen a középső fekete tömb, ami a pisztoly elején van) szabad. Ezt kell begyakorolni és akkor már sínen vagyok.

Volt egy rossz és két jó híre is: rossz, hogy szigorúan csak fél kézzel lehet lőni versenyeken, át kellene szoknom erre. A jó viszont, hogy ez sem nehezebb, mint kettővel. A másik jó pedig, hogy nem a csőtorkolattól mérik a 10 métert, hanem a cipő orrától. Közelebb mentem tehát fél méterrel a célhoz és fél kézzel lőttem rá tovább. Tényleg nem sokkal nehezebb, és mivel kicsit távolabb van a szememtől az irányzék, élesebben is látom.

Invitált még szombaton Pomázra, ahol Field Target (fém állatfigurák a mezőn jellegű) verseny lesz, ott találkozhatnék vele és talán többet tudna segíteni. Az biztos, szerintem ha lát lőni, máris lesz néhány tippje, ami megkönnyíti az utána következő itthoni gyakorlást. Nem tudom még, el tudok-e menni, mert már van erre a szombatra is egy tárgyalásom. De hát a jó életbe, hónapok óta majdnem minden hétvégénken tárgyalunk valakivel, legfőbb ideje lenne egy kis kikapcsolódásnak. A vacsorámat egy ideje már elnémított telefon mellett fogyasztom el, hogy legalább akkor foglalkozhassak egy kicsit magammal és a kajával. Elmondhatatlanul jó érzés úgy enni a pizzát, hogy közben tudom, nem fog kihűlni és nem kell félbeszakítanom az étkezést.

Holnap reggel 8 felé hozzák a lépcsőt. A képen Krampuszka még a régi macskalétrán mászik le éppen és még nem is sejti, hogy ez az utolsó alkalmak egyike az életében, amikor ezt megteheti. Épp ideje, volt már, a palló egészen megcsavarodott az elmúlt másfél évben. És azért azt is elismerhetjük, hogy kicsit unjuk már a létrát nézi a nappali közepében. De már csak egyet kell aludni!

Maestro, 2006. 08. 09., szerda #

Egész napos felmérésre indultunk, és mint ilyenkor mindig, külön harcot kellett vívnom Ágiczával, hogy időben elkészüljön és el tudjunk indulni. Miután én már elkészültem, a fésülködést sem tudtam átvállalni Ági helyett, gyorsan kipróbáltam az új lőlapokat. Az eredmény szánalmas, szakadnak szanaszét, alig látszik rajtuk a találat helye. A régieken szép kerek lyukak maradtak, ezeken meg egy centis lyuk, és a találat pontos helye csak súrlófényben vehető ki. Ma már volt azért 181 köröm is, de a szemem már jojózott az irányzéka való fókuszálástól.

Kis késéssel be is értünk Kartalra, mikor is felhívtam a megbízónkat, hogy mondaná meg a további utat, itt vagyunk a falu határában, az Aszód felőli úton. Ezt kissé értetlen hangon kétszer is elmondatta magának, majd felvetette az esetleges tévedés lehetőségét - tekintve, hogy a II. kerületbe kellett volna mennünk... Amint kiderült, annak idején egy nappal utánuk tárgyaltam valakivel, akinek Kartalon terveztem volna házat. Ebből nem lett semmi, Kartal neve viszont kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetembe. Rá pár nappal aztán felírtam a naptáramba, hogy 'II., Kisfaludy utca stb.', és a római kettest legközelebb már 'K' betűnek olvastam és Kartal rövidítéseként tekintettem reá majdnem egy hónapon keresztül.

Ezért tehát kis késéssel érkezünk Hűvösvölgybe, de végül is odaértünk. A háznak, amit felmértünk, valószínűleg bontás lesz a sorsa, de előbb még kap egy utolsó esélyt: megpróbáljuk ebből kihozni, amit csak lehet, hátha egy kis hozzáépítéssel is megoldható a feladat. Bár a garázsmentes ház elmélete mellett legalább olyan fontos az a másik gondolatom, ami a régi házak felújításáról szól. Ennek lényege az, hogy régi házat átépíteni csak nagyon behatárolt esetekben szabad. Lehet akkor, ha úgy tetszik a ház, ahogy van. Kifestik, kicserélnek ezt-azt, aztán laknak benne boldogan. Vagy ha olyan személyes emlékek fűződnek hozzá, amik űberelnek minden józan szempontot. De minden más esetben, főként komolyabb átalakításoknál tisztában kell lenni azzal, hogy a régi házzal csak szopni fognak. Mert szinte mindent ki kell cserélni, talán csak a főfalakat nem. De ott is lesz némi bontás, befalazás, és mindeközben óvni a régi szerkezetet, vállalni az előre nem látható problémákat és a meglepetéseket, végül pedig jóval többet kifizetni az egészért, mintha ez elején jött volna a dózer, az öreg vackot eltolja a búsba és építenek egy kompromisszumoktól mentes, jó kis új házat. Ezt mindenkinek elmesélem, de nehéz lehet elhinni, hogy az a jelenlegi ház ennyire nem ér semmit. Sőt, még a semminél is kevesebbet ér, mert egy üres telek az legalább üres, itt pedig még azért is fizetni kell, hogy üres legyen az a telek...

A házikó felmérésén kívül is volt itt néhány látnivaló. Mindenekelőtt egy kiscica, akinek már kinyílt a szeme, de a lábai még alig bírták meg aprócska testét. Ez a test 99%-ban egy nagy pocakból állt, amit nem tudott elemelni a talajtól, csak vonszolta kitartóan. Nagyon aranyos kis gombóc volt, és cérnavékony hangon nyivákolt, az anyja meg felelgetett neki. Hasonlóan beszédes fajta volt, mint nálunk Tappancs. Aztán a tulaj megmutatta a légpuskáit (olvasta valahol, hogy érdekel az ilyesmi). Volt köztük egy NDK gyártmányú oldalkaros elősűrítős is, amit szívesen kipróbáltam volna, de sajnos nem talált hozzá való lövedéket. Tegnap volt a kocsiban másfél kiló, ezentúl egy dobozzal mindig lesz is, hátha máskor is adódik ilyen alkalom. Mindenesetre megbeszéltem velük, hogy a következő tárgyalásra elhozzák magukkal és akkor majd kipróbáljuk.

Most kicsit ráérősebbek voltunk, és ennek eredményeként lett egy kis nyomtatónk, ami kemény 9990 forintba került. Volt több ilyen tízezres nyomtató is, végül is az alapján döntöttem, hogy melyikhez milyen drága a festékpatron és hogy abban mennyi tinta van. Mert a patronok ára hasonló, de az egyikben 8 ml tinta van, a másikban 15, szóval rohadtul nem mindegy. Ez a kis Epson C48 győzött. Általában nem kedvelem a beépített fejes nyomtatókat, de egy próbát megért, meg aztán az egész nem került annyiba, mint egyetlen tintapatron a régi Canon nyomtatónkba... Ha tönkremegy, elengedem a kuka felett és veszek egy másikat, de akkor már HP-t vagy Canont. A régi Canon persze marad, végszükség esetén A3-as terveket nyomtatni illetve az igénytelenebb, belső használatú nyomtatásokhoz.

Este be is üzemeltem, hát szegényke szörnyű lassan nyomtat, viszont magától beszívja a lapokat, ez a Canonnak már évek óta nem megy az automatikus adagolóból sem. Ha kétszer lassabb, akkor majd hamarabb kezdek vele nyomtatni, viszont ott tudom hagyni és közben csinálhatok mást, nem kell órákon át egyenként dugdosni bele a lapokat és okézgatni a feljövő ablakot. Az igazi persze egy nagy A3-as printer lesz, de azt szeretném gondosabban kiválasztani, mert az már egy kicsit komolyabb beruházás lesz.

Maestro, 2006. 08. 08., kedd #

Persze, nem bírtam ki, hogy ne próbálgassam a céllövést távcső nélkül is, nyílt irányzékkal. Rendes lőlapom már nem volt, de vágtam ki akvarellpapírból és házilag nyomtattam rá célfeketéket. A kezdeti lelkesedésemet kicsit lehűtötte, hogy így már nem lőttem olyan pontosan, mint tegnap - de legalább megtudtam az okát. Célra tartani tudok, elsütni is. És amikor egyértelműen láttam a szálkereszt mögött, hogy hová fogok lőni, akkor egyszerűen oda lőttem. A nagy dolgok mindig egyszerűek. A nyílt irányzékkal viszont az a bajom, hogy nem látok mindent egyformán élesen, hamarabb elfárad a szemem és eleve nem az én logikám szerint való, hogy máshová nézek, mint ahová lőni akarok. Így sem volt sokkal 180 alatt a 20 lövéses eredmény (176), de alatta volt és ez a visszaesés rosszul esett...

Megfogadtam, hogy nem nevezek meg virágokat itt a ZeBlogban. Nagyon trükkös virágaink vannak, mindig egészen más a nevük, mint amit én hiszek róluk. Ez tehát egy elszáradt 'talánjácint', ami csak félre volt dobva a terasz sarkába, hogy majd Ágicza kiszedi a cserépből a földet. Erre ott a sarokban is kihajtott megint, új virág nőtt ki a közepéből az elszáradt levelek közül.

Most jutott csak eszembe, hogy Clióka tegnap volt 3 éves. Ahogy múlik az idő, úgy fakul ennek az évfordulónak a jelentősége is. Az első alkalmával gyönyörűen lemostuk Cliókát. A másodikról méltató szavakkal emlékeztünk meg. A harmadikról pedig egyszerűen elfeledkeztünk :-) De most kap tőlünk egy bordó virágot, ami egy ilyen bordó Cliónak dukál. Így, három év után is azt mondom, hogy jó választás volt. Elég kicsi autó, de sok minden belefér. Még mindig 5 liter alatt fogyaszt 100-on, és elvontat egy jól megrakott utánfutót is, ha kell. Az építkezés alatt nem bántam volna, ha inkább a furgon kivitelt választjuk, de évente 1-2 alkalommal azért van utasunk a hátsó üléseken is, teljesen tehát mégsem feleslegesek. Az öt ajtós kivitel először nem annyira tetszett, de sokkal könnyebb így ki-be rakodni, mint a három ajtósból lett volna. A három év alatt beletettünk 72 ezer kilométert, és folyamatosan új karosszériaelemekkel láttuk el. Hálából egyszer sem rohadt le alattunk az út szélén, jogos tehát a virág:

Budapesten ma feltűnően büdös volt. Nem a szokásos benzingőzös szmog, hanem tömény bűz. Először a cipőm talpát nézegettem, de - minden előzetes várakozást meghazudtolva - nem léptem kutyaszarba. De mégis olyan szag volt szinte mindenütt. Először azt hittem, hogy tán csak én képzelődöm, de este láttam, hogy az Indexen mrá külön fórum foglalkozik a jelenséggel.

A nyomtatónk legutóbb olyan szégyenletes minőségben nyomtatott ki egy tervet, hogy komolyan fontolóra vettem a félreállítását. Most átmenetileg egy építész kollegina nyomtatja a terveinket a munkahelyén. A4-es nyomtatáshoz viszont felmerült bennem, hogy kellene venni egy kis nyomtatót, úgyis szinte már utánadobják az embernek (mert az igazi biznisz úgyis a tintapatronban van). A Corában alaposan körülnéztem és már volt is néhány jelöltem, de aztán eszembe jutott Ágicza bevásárlólistája és inkább azzal foglalkoztam, hogy legalább a nagyját be tudjam dobálni a kocsiba zárás előtt.

Sporthírek, 2006. 08. 07., hétfő #

Ma nagyon jó hangulatban voltam, az idő is kellemes volt és a kipihentség ezúttal azt jelentette, hogy 20 lövésből 187 kört lőttem. Felhívtam P. Lacit, hogy mintha 180-at mondott volna amatőr felső határnak, nekem meg az már mindig megvan, és 187 kör is volt már ma többször is, mi ilyenkor a teendő? Gratulált és azt mondta, hogy ha Debrecenben laknék, most azonnal meghívna a lövészegyesületükbe. Mondtam, hogy én is szívesen mennék, de kissé messze van innen. Azt mondta, hogy messziről is lehetek tag, a lényeg, hogy igazolt tagként mehetek versenyekre is, ha akarok. Mindenesetre, ha véletlenül Debrecenben járnánk, szívesen látna a klubjában és próbaképpen adna a kezembe világversenyeken használatos profi pisztolyt is, hogy azzal mit lövök.

Óvatosan megkérdeztem azért, hogy nem sportszerűtlen előny-e, hogy távcsővel lőttem a fenti eredményeket. Azt mondja, hogy a lényegen nem változtat, de a profik nyílt irányzékkal lőnek célba, a távcsővel plinkelgetni jó (sörösdobozokat irtani, stb.). Mivel profi szeretnék lenni, még utoljára párszor végigborogattam a fémkacsák sorát, aztán leszereltem a távcsövet és visszaraktam a nyílt irányzékot. Teljesen kifogytam a lőlapból, ezért a kacsákkal folytattam, ugyanúgy hullottak tovább. Valamikor jövő hónapban elmegyünk egy hétvégére Debrecenbe.

Egy olvasónk pedig felhívott, hogy tud egy jó lőteret, ahová elmehetnénk egyszer és kipróbálhatnánk a tudományunkat élessel is. Nem is túl drágán, ráadásul a lőtéri leamortizált fegyverek helyett az ismerőseinek saját, jó minőségű cuccaival. Ezt mindenképpen kipróbáljuk, mivel katona (sajnos :-) nem voltam, és a gimnáziumi kispuskalövészet 3 db lövésének emléke már túlságosan megfakult. Ha pedig megtetszik és rendszeresen járnék, egy bizonyos szint meglövése után lehetne saját sportfegyverem is. Nem rossz, bár azt itthon csak tárolhatom, de nem gyakorolhatok, míg légpuskával 10 méteres távra akár még a házban is kialakíthatok egy lőteret.

Lazításképpen megpróbálkoztam a puskával is. Találtam a neten némi szakirodalmat a helyes beállásról, tartásról és hasonlókról. Gyakorlatilag a feketébe lövök csak, bár nem pont a közepébe, hanem vagy mindenfelé, vagy egy centis átmérőjű körbe aszerint, hogy mennyire találom el a jó tartást. Azt hiszem, ebből is lehet még valami: ha azt az egy kupacot középre tudom kormányozni és úgy általában nem hibázom, akkor 9-esnél rosszabbat nem nagyon lőnék puskával sem.

Nagyon örülök a mai nap fejleményeinek, ezek szerint minimális technikai tudással és technikával is olyan eredményt tudok elérni, amivel már érdemes versenyezni - mi lesz akkor ebből, ha hozzáértő edzővel, profi fegyverrel kezdek lövöldözni? Egyébként a lövészet éppen nekem való sport: minden csak és kizárólag rajtam múlik, ohne csapatmunka. Az eredmény objektíven mérhető és dokumentálható, és nem is esik nehezemre jó eredményeket elérni :-) Ráadásul izzadás és megszakadás helyett míves technikai eszközöket kell higgadtan és precízen használni. Azt hiszem, profi edzésre és versenyzésre akkor sem lenne időm, ha egyszer felfejlődöm arra a szintre. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem tudom, mennyire is vagyok jó lövő, mire elég a tudásom most és mi lehet belőlem kevés vagy sok edzéssel. De itthon gyakorolni és néha eljárni versenyekre, az tetszene.

Maestro, 2006. 08. 07., hétfő #

Nem is tudom, mióta ez volt az első nap, hogy nem ébresztő csipogásra keltem, hanem csak úgy magamtól, a hasamra sütő nap sugárzásától. Munka persze van elég, de most éppen lazíthattam egy kicsit, és ez bizony rám is fért. Ágicza is hasonlóan érzett, az elmúlt hétvége feszített tempójú munkája után ma főként a kertben mászkált és fotózta az újabb virágokat.

Megint talált - feltehetőleg a kert egyik eldugott sarkában, véletlenül ott maradt - rózsát, ami rendes rózsának néz ki. Piros színű, hagyományos formájú. Semmi faxni, se gyűrött levél, se irreális lila szín, sem extra számú szirom. Csak egy rózsa és kész. Nézzük meg jól, mert aztán megint egy hónapig nézhetjük a speciális angol és egyéb rózsákat.

A nagy tóban már összeérnek a növények, annyi van belőlük és olyan nagyok lettek. Emlékszem még, mikor elkészült a tó és betelepítették növényekkel, néhány árva levélköteg állt ki itt-ott a vízből. Most pedig kezd egyre összefüggőbb lenni, a tó lassan már ki sem látszik a sok növény közül. Érdekes, mostanában mintha nem eresztene annyira a tó, a nagy kánikulában sem kellett olyan masszívan tölteni bele a vizet, mint tavasszal a viszonylag mérsékelt időben. Most vagy eltömte az alga és a hínár a lyukat, vagy a környező talaj telítődött annyira vízzel, hogy többet már nem vesz fel.

A tavirózsák néhol már olyan sűrűn vannak egymáson, hogy felpöndörödnek a leveleik és egymás elöl próbálják meg elvenni a fényt. És van néhány speciális, színváltó tavirózsánk is! A baracktól a halvány rózsaszínen át a mélyrózsaszínig mindenféle színeket felvesz, és nem más-más virágokkal, hanem egyetlen virág váltogatja így a színét. Egy kicsit minden tavirózsa színváltó, csak a fehérek és a sárgák (képünkön) nem.

Egész nap szemerkélt az eső, de az egyik szünetben kirángattam a maradék gazt is a telek előtti domb földjéből. A talaj még jobban felázott, de nem volt sáros, nagyon kényelmes munka volt. A kánikulában a csontszáraz talajból kicsit nehezebb volt kiszedni a többit. Most majd jön egy kis gyomirtás és aztán gyorsan füvesítünk. Az ideális most lenne, ebben az esős időben még locsolni sem kellene.

Egy ideje Öreg Kövér is vadászik, rohangál a kertben, lepkék és bogarak után ugrál, és el is kapja őket! Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de igaz. Persze, mások is kételkednek benne:

Egyébként ez nem vicc, mintha a perzsafélékben is felébredt volna a macskaösztön. Öreg Kövér ugrál a kertben, sprinteket vág le, lassan már nem fogják várandósnak nézni a gyanútlan szemlélők. És Krampusz is vadászik, most éppen a cinegékre. A cinegék azóta is szorgalmasan eszik ki a magot a napraforgókból, fejjel lefelé lógnak a virágon és esznek. Néha körülnéznek, de nem láthatják meg Krampuszkát, aki a kőfal tövében áll és nézi őket feszülten. Megfogni még egyet sem fogott meg, de nem is mozdul rájuk. Csak áll ott és kaffog rájuk. Kövér pedig nem csak sportosabb lett, de egyre kedvesebb is. Akár egy héten több alkalommal is odajön hozzánk, és nem csak akkor, ha üres a tálja.

Maestro, 2006. 08. 06., vasárnap #

Azért sem rakok most be lőlapfotókat a ZeBlogba, de mindenkit megnyugtathatok, hogy lenne mit. Tegnap betekergettem pontosra a céltávcsövet és ennek eredményeként három 20 lövéses sorozatban 184-184-186 kört lőttem. Most villant az agyamba, amit akkor mesélt Laci, amikor másfél hete hete a kezembe nyomta ezt a légpisztolyt: hogy az amatőr kategória felső határa kb. 180 kör, és hitelesebb képet ad a tudásomról, ha húszasával lövök, mert 'előfordul bárkivel, hogy 92-t lő, aztán a nagy izgalomtól 78 sem lesz a következő'. Nekem viszont egymás után hatszor sikerült 90-95 közöttieket lőnöm! :-)

Amint látható, a bálványfa (ex ecetfa) teljesen magához tért, az elszáradt ágak szinte már ki sem látszanak az új hajtások lombja közül.

Találtam még egy érdekes fát a kertben, ez egy trükkös akácfajta, aminek az ágai lefelé csüngenek. De most néhány ág megunta a lógást és felfelé tört. Most akkor vagy majd lehajlanak ezek is, vagy pedig az oltás nem sikerült tökéletesen és a vad alanyból tört ki a felfelé törekvés?

Délelőtt persze megint tárgyaltam, de végre nem ajánlatadás, hanem rendes munka volt. Kimentem a megbízóink elé a vasútállomásra, és közben láttam, hogy mintha már készen lenne a főtér díszburkolata. A Duna-kanyar községei valószínűleg ezt is összehangolták, mert Szobon is most köveztek le egy nagy területet, Nagymaros főterét is éppen felújítják, és hasonló munkálatokat láttunk Verőcén és Kismaroson is. A bolt előtt megszűnt a parkoló, helyette hangulatos kis téren padok vannak. Vásározók sátrait is láttam az iskola környékén, vettem is gyorsan medve- és krumplicukrot, kókuszos tekercset, amit ilyenkor kell.

A tárgyalás szünetében éppen a kertet néztük a nappaliból, amikor a jégmadár hangos sivítással egészen közel húzott el előttünk. A kis tó felett repült el, és oldalról ill. hátulról vakító türkizkék volt. Leült a kerti pergola csúcsára és türelmesen kivárta, amíg kapkodva felrakom a fényképezőgépre a telekonvertert, bekapcsolom és felé fordítom - és csak ekkor repült el a fák közé, képén kárörvendő vigyorral.

Néhány napja feltűnően sok autó parkol a falu egyik rosszul belátható kanyarjánál, szerdán majdnem belém is jött egy ámokfutó nő, aki körülnézés nélkül jött át az én sávomba. Most megláttam a csoportosulás okát is, Rétesház nyílt a sarkon egy házikóban. Mindenféle réteseik vannak, bár káposztást nem tudom, kinek csinálnak, ember azt meg nem eszi. Ágicza nagy rétesrajongó, vittem neki pár erdei gyümölcsöset, még forró volt. Egyfolytában sütötték őket, de vitték is rendesen a népek. Megkérdeztem, lehet előre rendelni is, másfél órával előbb oda kell telefonálni és akkor csinálnak olyat és félrerakják. Ez pont nekünk való, még sok ilyen létesítmény kellene ide Zebegénybe. Mondjuk, egy pizzéria meg egy cukrászda. Meg egy állandó kirakodóvásár.

Miután a jégmadárról csúful lemaradtam, mai fotóim legszínesebbike a portörlő seprűnkről készült. Semmi érdekes vagy különleges nincs benne, de nagyon megtetszett a színe. Eredetileg takarításhoz vettük, de mondtam Ágiczának, hogy ha lenne még egy, akkor ő lehetne a pompom-girl, amíg én célba lövök. Nem ígérte meg, de nem mondott határozott nemet sem, úgyhogy még remélek...

Maestro, 2006. 08. 05., szombat #

A ház előtt maradt még egy kis földkupac, amin egész tekintélyes méretű gazok nőttek. Annak idején ezt nem tisztítottuk meg, mert arra spekuláltunk, hogy majd úgyis hamarosan elvitetjük és akkor minek fáradni vele. De nem jött az a földmunkagépes ismerős, úgyhogy maradt a domb és rajta a gazok is. Ilyen szempontból tökéletes volt, hogy napok óta ázott a föld, gyönyörűen kijöttek a földből a gazok, csak ki kellett huzigálnom őket szép sorban. Már a nagyobb részével végeztem, mikor jöttek hozzám, a többit holnapra hagytam. Érdekes, ahogy a kis domb fél óra alatt egy méterrel lett alacsonyabb. Nagyban ugyanezt lehet megfigyelni az erdős dombokon is: télen, mikor a fák 'átlátszóak', minden domb sokkal kisebbnek látszik.

Ágicza közben Zebegényben kirándult, a múltkori nyaralásán megismert egyik túrázó kolléganője jött el megnézni Zebegényt, majd némi geocaching élménnyel is gazdagodtak, elrejtett ládákat kerestek az erdő közepén, valahol Törökmező táján. Zebegény még mindig tetszik, a kis meredek utcácska a régi albérletünk közelében pedig különösen jól mutat fotókon is:

A főtér pedig ilyen a magasból, ebből az irányból sem látjuk túl gyakran:

Az elrejtett ládát meg is találták, mégpedig GPS nélkül, csak a nyomokat olvasva. Erről persze nem az jutott az eszembe, hogy felesleges GPS-t venni, hanem hogy jó lenne kiírni a weboldalunkra a házunk koordinátáit is, hátha valakinek többet mond, mint az utca-házszám. Vagy egyszerűen csak betáplálja az autója fedélzeti kompjúterébe, és nem kell senkitől kérdezgetnie az utat. Törökmező mellett Ágiék találtak egy helyet, ahol négy forrás is fakad egymás mellett, ez a kép is arrafelé készült:

Mai lőgyakorlatom során leszereltem a távcsövet és újra nyílt irányzékkal lőttem. Azért így kicsit fárasztóbb, a távcső legfőbb előnye az, hogy mindent élesen látok. Próbáltam két szemmel célozni, az egyikkel csak elnézve a levegőbe, majd végül teljesen kiiktatva a látványt, egy darab skiccpauszt applikálva a szemüvegem egyik felére - így egész jól ment. De végül is visszaszereltem a távcsövet (10 lövésből 93 kör!), kicsit próbálgatom így is, úgy is.

Ahogy ott jártam-keltem a ház körül, megakadt a szemem Nyafikán, akit a ház előtti mulcsos zsákokon nyomott el az álom, és ott pihent édesdeden összegömbölyödve:

Bizonyára a kínaiaknál is egy farkát maga köré tekerő, alvó macskára emlékeztet a 'nyugalom' írásjegye. Számomra legalább is egyértelmű, hogy a békésen alvó macska egyet jelent a csenddel, a békével és a nyugalommal. A tényszerűség kedvéért persze hozzá kell tennünk, hogy ez sok esetben éppen azért van így, mert az a bizonyos macska alszik...

Nyafika egy ideje csak alszik, hol a meleg miatt, hol a hideg miatt. Ez a macska tud valamit...

Maestro, 2006. 08. 04., péntek #

Még egy erdei túráról hozott Ágicza egy víz koptatta kődarabot, ami egyelőre a kis tó mellett várja sorsának jobbra fordulását, vagyis a méltó helyre kerülést majdani házi kőkertünkben. Egy kis pók időközben beszőtte finom hálóval, ezen pedig reggel harmatcseppek csillogtak. Ági pedig lefényképezte mindezt:

Délután Ágicza tárgyalt, de váratlanul még hozzám is bejelentkeztek, úgyhogy a délutánt a tetőtérben üldögélve töltöttük, házakról beszélgetve. Lassan kezd megerősödni bennem a gondolat, hogy nem kell garázst építeni egy házba. Az sokszor megesik, hogy az építtetők összeírják az igényeiket, én kiszámolom az ehhez kb. szükséges négyzetmétereket, majd a felét-harmadát ki kellene húzni a sorból. Persze, ilyenkor minden nagyon fontos és nélkülözhetetlen, de azt a rohadt garázst én mindig elsőként áldoznám be. Melléképületként még csak hagyján, de a ház részeként még csak nem is hagyható az építés végére... De komolyan, itt küzdök azzal, hogy minél kisebb alapterülettel oldjam meg ugyanazt, amit mások hatalmas holt terekkel tudnának csak megcsinálni, majd ezt az egészet agyonvágjuk egy jó nagy garázzsal. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján bizton állíthatom, hogy ha nehéz is, de mégsem lehetetlen egy-két métert megtenni a kocsitól a házig...

Most értesültem (titkos forrásból :-), hogy a bálványfának nevezett fa a kertünkben, az valóban bálványfa. És tényleg nagyon életképes. Sőt, idővel majd a gyökerei végéből is ki fog sarjadni, vagyis hamarosan nem pátyolgatni kell majd, hanem irtani. Nekem teljesen megfelelnek az ilyen fák is. Nemrég valaki csodálkozva kérdezte, hogy tényleg semmi hasznos növényünk nincsen? Én szintén csodálkozva néztem rá, hogy az a világ legdrágább paradicsoma lenne, amit mérnöki órabérrel kapálgatnék. Inkább megvesszük a boltban, és a kertben csak dísznövények vannak és mi csak nézegetjük őket. Legfeljebb egy nagy szemű cseresznye lenne jó, amire fel tudnék mászni és a fáról enni lelkesen és kilószámra, mint gyerekkoromban.

A ház előtt pedig most virágzik a léggömbvirág. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen nevű növény, erre itt van a kertünkben:

Így néz ki a pisztoly a távcsővel. Sokkal kényelmesebb vele a célzás: mindent élesen látok, a szálkeresztet szépen ráteszem a célra és eltalálom. Saját tervezésű lőlapokat is nyomtattam a gyáriak hátára. A körök persze szabványos méretűek, de csak a 7-es körtől felfelé vannak meg (annál rosszabbat már úgysem lövök), és így öt darab is elfér egy lőlapon. Ezekre osztom el a 20 lövést, 4-4 darabot már meg tudok számolni akkor is, ha nagyon közel csapódnak be egymáshoz. Mivel vészesen fogy a készletem, nyomtattam párat a használt lőlapok hátára is, de ezekre csak a négy sarokba, a középsőt kihagytam a másik oldal találatai miatt. Nem tudom, hogy a távcső dobott ennyit a teljesítményemen, vagy csak kipihentebb voltam, de 182-184 közötti sorozatokat lőttem egymás után és ezzel nagyon elégedett voltam.

Nyafika valami hatalmas lepkét hozott be a fürdőszobába. Akkora, mint egy szender (vagy tán az is), egész testét puha bársonyos szőr borítja. Eleinte riadtan repkedett a fürdőben, de aztán Ágicza elkapta és a lepke - szokás szerint - szépen megült a kezén és csak nézett maga elé. Még az sem zavarta, hogy a jobb fényviszonyok miatt odaemeltük az egyik villanykörte elé, forgattuk és néhány centiről fotóztuk. Először vakuval próbáltam lefényképezni, de az ilyen közelről nem szokott szépen sikerülni, inkább maradtunk a lámpafénynél.

Valami nektáreszegető fajta lehet, mert akkurátusan feltekert szívóka lóg ki a fejéből. Miután minden oldalról lefotóztuk (egy méltatlankodó szürke jószág hangos asszisztálásával), kivittük a ház elé az éjszakába. Alig akarta elengedni Ági kezét, de végül áttelepítette a bejárat előtt álló mulcsos zsákokra. Egy darabig még pihent ott, majd nekiállt nagyon gyorsan rezegtetni a szárnyait, ezt nem tudom, miért csinálta. Aztán végül elrepült, de szerintem Nyafika egyszer még elkapja...

Maestro, 2006. 08. 03., csütörtök #

Úgy látom, az új szerzeményeinket mindig csak másnap tudom bemutatni, mert amikor éjjel hazaértünk, már nics kedvem és erőm sem fotózni, sem írni róla. Tegnap Szega mester remekét, egy betűrt inggel is hordható belső pisztolytokot vehettem át. A trükk a szokásos belső tokokénál jóval hosszabb rögzítőlemezben van, jobbról balra haladva: a végén levő kampó alulról akad be az övbe (ez tartja a helyén kirántáskor), a felső kanyar ül rá a nadrág szélére (ezen lóg viseléskor a tok), a lemez és a tok közé lehet betűrni az inget, aztán jön a tok és végül a hasam.

A tok tehát a nadrágon belül van, a markolat természetesen az öv felett, de ennek ellenére betűrt inggel is takarható. Az egészből csak egy kis szürke alkatrész látszik. A pisztoly teljesen a testemhez simul, az öv odaszorítja és nem látszik kívülről. Még szoknom kell egy kicsit, mert az észrevétlenség ára egy kis kényelmetlenség. De ennyit megér, mert nem az én stílusom ez a lazán kint hordott ing és póló.

Lassan minden virág a helyére kerül a kertben. Ágicza pedig már a következő vásárlási akcióra feni a fogát. Meg is lesz hamarosan, csak jussunk egy kis kölcsönhöz. Idén már csak a lépcső az egyetlen nagy beruházásunk, meg talán a pergolák lefedés vörösréz lemezekkel. Meg egy notebook. Meg egy tükörreflexes fényképezőgép. Meg egy nagy adag növény. Meg egy tervrajznyomtató. Meg egy... hagyjuk...

Ez egy úgynevezett 'kék virág', ennél bővebbet nem merek írni róla, úgysem találom el soha a nevét, ha nem rózsa vagy tulipán... Megint nyílnak a tavirózsák is, bár ezt az év felében elmondhatjuk. Most jó a kertnek, borús az idő és naponta több alkalommal is esik egy kis eső. Ezt sem hittem volna, hogy egyszer még az esős időnek fogok örülni és a napsütéses nyarat rühellem. Amióta kertünk van, tetszik a tél is. Meg az ősz is. Meg a tavasz is. És néha még a nyár is.

Ma átütő sikert értem el a légpuskás céllövésben. Próbálgattam, milyen módon a legkényelmesebb fogni a puskát, és egyszer csak találtam egy olyan fogást, amivel tizenpár lövés egy két centis körön belül egyetlen nagy lyukat gyártott a lőlapon. Volt néhány eltévedt is, ezek kicsit rontják az összképet, de ez a kis lyuk a papíron máris sokkal jobb, mint a korábbi, kétszer-háromszor akkora szórás. Persze, még ez is sok, egy ilyen csodapuskával szerintem stabilan a 9-esen belül illene lőni... Bár azt már megtanultam, hogy egy dolog egyszer elérni valamilyen csodálatos eredményt, és teljesen más dolog azt stabilan, bármikor reprodukálhatóan megcsinálni.

Vácott jára megnéztem a két másik vadászboltot is, de nem sok sikerrel. Az egyik megszűnt, a másik nagyon kicsi, alig van választék. Maradt a Magnum, ahol is vettem egy kis távcsövet a pisztolyra. Ez csak másfélszeres nagyítású, de nagy könnyebbség a célzásban, hogy egyszerre látom élesen a célt és a szálkeresztet, nem fárasztom ki a szemem azzal, hogy egyszerre próbálok meg fókuszálni a fél méterre lévő nézőkére és a 10 méterre lévő célra.

Délután megint csak Pesten jártunk, Áginak most indul egy újabb munkája. Nekem most egy időre van éppen elég, de Ágiczának még van egy kis szabad kapacitása. Úgyhogy ne családi házat akarjon már mindenki, egy lakást is nagyon jól fel lehet újítani és a lakás körül nem kell füvet nyírni sem (készült az MDS Lakástervezői Lobbi támogatásával).

Miközben méregettünk, felhívtak a lépcsősöktől, megbeszélni a lépcső szerelését. Észre sem vettem, de tényleg, már augusztus van. Abban maradtunk, hogy jövő pénteken jönnek először és beszerelik a helyére a fém szerkezeteket. Utána jön a mázolás. Ezt végül ők csinálják az egyszerűség kedvéért, bár még mindig nem tartom egészen korrektnek ezt a történetet. Mert ugyan így tételesen valóban nem szerepelt az ajánlatukban a tartószerkezet mázolása, de ki a faszom gondolta volna, hogy képesek idehozni a rendesen lelakkozott lépcsőfokok és lelakkozott hajlított karfa közé egy rozsdagátló alapozóval lekent vasat, pedig én egy teljes lépcsőt rendeltem B+... Na mindegy, pénteken jön a lépcső és a korlát. A hét végén, vagy az azutáni hét elején jön a festő-mázoló alvállalkozójuk és lekeni selyemfényű feketére a szerkezetet, majd megint jönnek és felszerelik a fákat. Még egy hét tehát, és már lépcsőfokokon megyünk fel a magasba, nem imbolygó létrán. És még egy hét múlva teljesen készen lesz a lépcső.

Már alkonyodott, mikor hazafelé mentünk. Vác magasságában úgy ültek a felhők a hegy tetején, mintha a magyar Fudzsijama lenne előttünk:

Az a cirmos macska, amit esténként korábban is láttam már a teraszunkon, egyre szemtelenebb. Már az ajtó résén dugta be a fejét, mikor Krampuszka felháborodott fújással meghátrálásra késztette. Nem tudom, hogy kinek a macskája, de nem valami kóbor állatnak tűnik. Ezért csak egy nagy fecskendőt töltöttem meg vízzel, és sikerült is lelocsolnom, ő pedig méltatlankodva elinalt.

Maestro, 2006. 08. 02., szerda #

Lassan már le kellene cserélni a nyomtatónkat. Hat év körül jár már, ami egy számítástechnikai terméknél már matuzsálem. Az nem érdekes, hogy az XP nem támogatja, mert jól megvagyunk a Windows 2000-rel. Bár az sem támogatja igazán, csak valahogy elmegyeget vele, mint 'Unknown Device'. Amúgy egy ideje nem szívja be az A4-es lapokat, az A3-as papírt pedig eleve csak egyenként lehet hátulról beleadagolni. De még ez sem lenne gond, viszont egy ideje ronda csíkokat húz a papírra, egyszerűen elkeni a tintát és ezen nem segít a fejtisztítás sem. Egy olyan tervrajznyomtató kellene végre, ami tálcából eszi az A4-A3-at egyaránt és jó nagy tintapatron van benne. Színből pedig elég, ha csak a feketét tudja, de azt tűélesen.

Délelőtt még egyszer átnéztem a terveket, aztán az utolsó simítások után Ágicza átvette tőlem a nyomtatást. 3 óra alatt kb. 150 A4-es lapot nyomott be a nyomtatóba, ez után mondta azt, hogy jó lenne beszereznünk egy új nyomtatót. Ezt történelmi pillanat volt, most először mondta Ágicza teljesen magától valamilyen műszaki cikkre, hogy sürgősen vennünk kellene venni egyet:-)

Nagymaroson leadtam a terveket, aztán még két példányt beadtam a váci kéményseprőknek, és még éppen beértem az irodába. Mostanában már a heti egy délutánunkat sem használjuk ki mindig, alapértelmezésben Zebegényben vagyunk és itt tárgyalunk mindenkivel. Leginkább már csak a nagyobb levelek és más fájlok letöltése miatt szoktunk bemenni az irodába. Ma azért volt két beszélgetésem is, egy leendő munka ill. egy már megkezdett másik terv kapcsán.

Elég későn végeztem, de mielőtt haza indultam volna, még találkoztam Szega mesterrel és két új tokot is kaptam tőle. Az egyik a korábbi 'pancake' tok garanciális jellegű újraalkotása. Volt ugyanis egy-két gyermekbetegség jellegű hibája, és mikor ezeket nagy szomorúan megemlítettem neki, felajánlotta, hogy a 'cég jó hírneve' érdekében megcsinálja még egyszer. Ez a második darab már remekül sikerült, és ehhez én is hozzájárultam egy pár termékfejlesztési tanáccsal. Komolyan, nekem el kellene mennem főállású tesztelőnek: kapnék mindenféle cuccokat, amikről értelmes véleményt tudnék mondani a készítőjének. A másik tok egy új fejlesztés (legalább is Szegánál, mert a világban azért már létezett ilyen korábban is), ez egy 'deep cover' belső tok. Ennek az a trükkje, hogy betűrt inggel is hordható. Ez már nagyon kellett, mert egész idáig kitűrt pólóban jártam a világban, mint egy hippi.

Hazafelé menet már nagyon álmos voltam, majdnem úgy értem be Zebegénybe, mint a viccbéli fickó Speed Limit városába: ahogy közeledtem, úgy vezettem egyre lassabb tempóban. De épségben hazaértem, és rögtön el is dőltem aludni.

Maestro, 2006. 08. 01., kedd #

Hajnali hat körül a statikusom látogatott meg, hozott egy-két kinyomtatott tervet. Gyanítom, hogy a tavak megszemlélése miatt szokta vállalni ezt a zebegényi kitérőt, mert engem épp csak üdvözöl, aztán már rohan is megnézni a tavak állapotát. Nézegette a pergolákat is, és azt javasolta, hogy a vízszintes gerendák tetejét fedjük le valami bádogozással, mert úgy sokkal tovább tartanak. Egy telet így is csupaszon kellett kibírniuk, de többet már nem kellene. Jól van, ez talán nem olyan nagy kiadás, valamikor megcsináljuk majd.

Holnap készülök leadni egy kisebb engedélyezési tervet, ezért aztán egész nap ezzel foglalkoztam. Voltaképpen nem nagy munka, de azért szeretném szépen megrajzolni és profin előadni az egészet, úgyhogy késő éjjelig elhúzódott a munka. Közben lazításképpen lőgyakorlatokat tartottam, ezúttal az új légpisztollyal. Ma nem tudtam 80 kör alá lemenni egyszer sem, 83-88-85 köröket lőttem egymás után sorozatban. A rekord a 90 kör volt, ami most először sikerült, de reményeim szerint idővel ez lesz a minimum, amit megcsinálok.

Ágicza visszatért régi hobbijához, a kertünkben található rózsák orrba-szájba történő fotózásához. Ez csak egy kis hajtás, de harmatcseppek üldögéltek körben a levelek szélén, úgyhogy elég látványos volt virág nélkül is.

Ilyen színű rózsa szerintem pedig nincs is:

A kert végében, a patak partján a fák között lakik egy szajkó-kolónia, 6-7 madár háborítja állandóan a csendet. Szörnyű hangon tudnak visítani, egyébként ha éppen nem vagyunk kint a kertben, akkor ott dorbézolnak mindenütt. Aztán ha például Ágicza kimegy, akkor igazi barikádharcosok módjára, kerítésoszloptól kerítésoszlopig vonulnak vissza, közben nézelődve és sivító hangon méltatlankodva. A teraszon ülve egyszerre hármat is láttam belőlük a kerítésen üldögélni, de mire kióvakodtam a fényképezőgéppel, a leggyengébb idegzetű már nem bírta tovább a feszültséget és elrepült. A másik kettőt viszont lefotóztam:

A hősies ecetfáról pedig kiderült, hogy igazából bálványfából van. A bálványfa úgynevezett gyomfa, semmire sem jó, viszont magától is nő mindenütt és igen életképes. A tavalyi kettérepedése után sem adta fel, már annyi új hajtása és ága van, hogy első pillantásra nem is látszanak az elszáradt ágai. Tényleg nagyon gyorsan nő, én pedig egyáltalán nem bánom, hogy gyom-e vagy nemes fa, zöldnek zöld, vagyis a kerti növényekkel szemben állított követelményeimnek megfelel. Bár még ebben sem vagyok válogatós, a vörös vagy sárga levelű növényekkel is jól megvagyok. Úgy általában mindenféle növénnyel, csak ne kelljen túl sokat pátyolgatni őket (kivéve a vadszőlőt, mert annak a gondos futtatása és irányítása tulajdonképpen építészeti eszköz a kezemben :-). De ha rajtam múlna, remekül meglennék egy szimpla vadvirágos réttel is, amit maguktól nőtt bálványfák vesznek körül...