Maestro, 2006. 09. 30., szombat #

Ezúttal előrelátóbb voltam és fényképezőgéppel mentem kutyát sétáltatni. Illetve a séta előtti gyeplocsolásra készültem igazán, és nem is hiába. Kajla eleinte nekem örült és körülöttem keringett, de aztán felfedezte a vízsugarat és megint megpróbálta elkapni. Csak annyit ért el vele, hogy teljesen vizes lett, és mindezt még filmre is vettem:

Ma a pórázon menést gyakoroltuk a kutyával, egészen pontosan azt a tényt próbáltam meg megértetni vele, hogy a 'vadászatot' én irányítom. Ő ezt valószínűleg másként gondolta, mert teljes erejéből húzta a pórázt. Az erdőbe befelé még hagytam póráz nélkül menni és faágakat dobáltam neki. Visszafelé azonban igen lassú és méltóságteljes volt a vonulásunk. Ugyanis amint húzni kezdett volna maga után, megálltam és csak akkor indultunk tovább, amikor megnyugodott és leült. Elég lassan értünk haza két-három lépésenként, de a vége felé már 10-15 métert is jött szépen mellettem egyvégtében.

Ma jobb kedvem volt a lőtéren, sorozatban 176-177 köröket lőttem felváltva, de a 180-as álomhatárt ma sem sikerült átlépnem :-( Aztán lőttem egy CZ 85 öntöltővel is, amit eladásra kínáltak fel, bár valószínűleg az első nagykaliberű fegyverem egy jófajta revolver lesz. Mivel ezen fix irányzék volt, az első 4-5 lövéssel még csak azt tapasztaltam ki, hogy mennyivel kell arrébb tartani a cél közepétől. De még így is 164 kör lett, és Tündi büszkén mutatta a lőlapomat valakinek, hogy egy hónapja járok csak ide, de bármilyen ismeretlen fegyverrel is elsőre meglövöm a minősítést. Hízott is a májam! És még valami: kerek egy hónapja amikor csak kijövök ide lőni, mindig szép napos idő van. Ez egyszerűen nem lehet véletlen... És Tündi azt mondta, hogy nem kell fegyvermestert sem keresnem az MCM-hez való csősúly miatt, mert nekik van egy valahol otthon és ha megtalálják, az enyém lehet.

Ahogy hazaértem, körberaktuk nagy kődarabokkal a telek előtti gyepet. Ugyanis nem volt elég az út felől védeni, valami baromállat úgy fordult meg, hogy végigment keresztben az egészen. Ott van 30 méterrel odébb az erdészeti út. Vagy a szomszédok előtti, több éves masszív gyep. De neki pont itt kell megfordulni, a friss füvön? A kurva anyját, ez legyen élete legnagyobb öröme!

Délután még egyszer elvittem Kajlát sétálni, hogy lássam, mit tanult. Odafelé gyönyörűen jött mellettem, mint a kisangyal. A rövidre fogott póráz is lazán lógott a kezemben, a kutyakiképzők sírva jegyzeteltek volna. Hazafelé viszont már erősebb volt a rohanás ösztöne, de nem kellett olyan sűrűn meg-megállnunk, mint reggel. Nem is álltam meg mindig, mert sokszor elég volt egy finom rántással emlékeztetni, így még napnyugta előtt hazaértünk.

Ágicza egész délután tárgyalt, nekem pedig sikerült mégis feltenni a notebookra a Windows-emulátort. Akármit mondanak a Linuxról, itt is csak a jó öreg reboot segít a bajon: ezúttal felismerte a saját telepítő CD-jét, és felmászott a 'wine' a gépre. Még az Art*Lantis is feltelepült és futott a gépen, bár valamiért csak francia nyelven. A szövegszerkesztés is megoldható ezután a jól bevált Crimson Editorral. A legfontosabb program viszont, az ArchiCAD egyáltalán nem tudott feltelepülni, így hát mégis csak igazi Windows kell majd ide.

Este pedig megoldottam az ajtókaparás problémáját is. Az volt a gond, hogy mivel féltettem a tolóajtók felületkezelését, valamit midig reagálnom kellett a dörömbölésére. És még ha leszidtam is, mégis csak vele foglalkoztam, tehát folytatta a nyomorult állatja. De most székekkel, raklapokkal és mulcsos zsákokkal elbarikádoztam minden függőleges osztóbordát. Az üvegen persze dörömbölt azután is, de innentől már nem tudott érdekelni. A ház végre biztonságban van, ő pedig majd megunja. Abban maradtunk Ágival, hogy ha beválik az új rendszer, akkor azért majd megcsináljuk valami esztétikusabb formában, például OSB-lapokból vágatunk valami védelmet. Aztán majd megérdeklődjük az épületasztalosunknál, hogy lehet-e valahogy korrigálni a karmolásnyomokat az ajtón. Szégyen, hogy négy macska évek alatt nem csinált akkora kárt a karmaival, mint ez a kutya az elmúlt röpke időben...

Maestro, 2006. 09. 29., péntek #

Ma megmutattam Kajlának, hogy ki is a falkavezér. Apró gesztusokkal, például hogy előbb megettem egy krémtúrót a hűtőből és csak azután kapott ő enni, nem vettem róla tudomást, amíg próbált rám felugrálni, stb. Kicsit elszomorodott mindettől, szerintem neki más elképzelései voltak, de aztán annál jobban örült, mikor odahívtam magamhoz. Nem indultunk rögtön sétálni, előbb még meglocsoltam a füvet a telek előtt. Kajla pontosan úgy kergette a vízsugarat, mint a macskák a lézeres pöttyöt. Néha próbálta megharapni is, de csak vizes lett tőle :-)

Egész nap Ágiczának segített a kerti munkában, például kiásta az éppen betemetett virágokat, megrágcsálta a beültetésre várókat és még számos egyéb módon is hasznossá tette magát.

Közben odamerészkedett Nyafika is, és Ági kicsit megpróbálta azt, hogy egyik kezével az egyik, másikkal a másik fenevadat tartotta féken. Szerintem az már nincs messze, hogy valami óvatos távolságtartással viszonylagos békében éljenek egymás mellett a cicamacskák és a kutyaállat. De az igazi mulatság az lesz majd, ha a szürkék rájönnek, hogy milyen remek kergetőző partner lehet ebből a kutyából. Még egy hónap, és nem egymást próbálják nagy nehezen rávenni egy kis harci rohangálásra, hanem csak nyávognak egyet az alvó Kajla előtt és máris megvan a fáradhatatlan edzőpartner...

Délelőtt volt egy tárgyalásom, a teraszon üldögéltünk a gyönyörű napos időben. Érdekes néha a mások szemével nézni a házunkat, nekem már természetes a csend és a madárdal, de a vendégeink mindig rácsodálkoznak.

Vannak azért aggasztó jelek is a kutyával kapcsolatban. A farka végén például egy határozott bojt növekszik. Mindenütt máshol szépen a testére simul a szőre, de a farkán egyre csavarodottabb a bojt. Ágicza le akarja vágni, mert olyan hülyén néz ki, de szerintem elég lenne reggelente egy kis hajzselével lesimítani :-)

És nem akarom elkiabálni, de Kajla már kedd óta szobatiszta! Gyakran kiengedjük, kint is eszik, és ott is végzi dolgát. Ha nem tud kimenni, akkor pedig jelez Áginak, áll az ajtó előtt és dörömböl az üvegen. Amúgy itt alszik mellettem a földön, de mindig lemegy, ha szólítja a természet.

A nagy kutyanevelésben, rajzolásban és egyéb izgalmak közepette nem is volt még igazán alkalmam lőni az új légpuskával. Laci már jelezte, hogy elkészült a távcső beigazításával, hamarosan átvehetem. Addig viszont a diopteres irányzékkal lőttem az ehhez dukáló, lehetetlenül kicsi lőlapra. Rögtön az első lövésem olyan szép 10-es volt, hogy muszáj volt megörökítenem. És jól is tettem, mert utána már lőttem mindenféle mást is. Hiába, a fotózás művészete többek között a legalkalmasabb pillanat megragadásáról szól...

A notebookon lévő Linuxnak pedig ez volt az utolsó húzása. Megpróbáltam feltelepíteni a wine-t, de nem volt hajlandó felismerni a saját telepítő DVD-jét. Egy másik programot meg (bluefish) letöltöttem a netről, de az sem akart feltelepülni az istennek sem. Jól van B+, mondok magamban, akkor már inkább a Windows, annak legalább ismerem a hülyeségeit és azzal elsőre meg tudok csinálni mindent, amit akarok. De persze nem olyan egyszerű feltenni erre a gépre, mert nincs floppy meghajtója. Vissza kell vinnem a céghez, ahol vettem és ott varázsolják fel rá a Windows-t. Egyben meglesz a wireless hálózatunk is, A Linuxot pedig elfelejtem, mert hiába akármilyen jó, ha sorozatban nem tud alapvető dolgokat és csak a szívás van vele. Persze, a közigazgatásban tökéletes lenne, ahol az egységsugarú titkárnő észre sem veszi, hogy Windows és MSOffice helyett Linux és OpenOffice van alatta, mert gépelni ugyanúgy kell, a rendszergazda feltelepíti neki oszt' jónapot. De én nem akarok olyan oprendszert, ahol nincs egyértelmű betűje minden partíciónak, és ki tudja, mit hová fog elmenteni. De nem is folytatom, az ArchiCAD futtatása olyan prioritású igény, hogy ha ezt nem tudom még kipróbálni sem a béna telepítő miatt, akkor pusztulnia kell és szégyenszemre veszünk helyette még egy Windowst :-(

Maestro, 2006. 09. 28., csütörtök #

Okulva a tegnapi nap tapasztalataiból, most nem hosszú sétára vittem Kajlát, viszont végig dobáltam neki valamit, úgyhogy így is megvolt a napi kilométeradagja. Még nem megy neki igazán az apportírozás: néha engem néz a bot helyett, vagy nem indul utána, vagy nem találja meg a földön, vagy elejti visszafelé. De a legaranyosabb, mikor utánamegy, megtalálja, vissza is hozza - majd nagy lelkesen (és lobogó fülekkel!) elsiet mellettem és megy vele tovább a vakvilágba :-) Mindenesetre nem erőltetem, csak dobálok neki és ha rendesen visszahozza, akkor megdicsérem. Ha elbénázza, akkor dobok neki újat, van faág elég az erdőben.

Kezdi megszokni, hogy amikor odahívom magamhoz, akkor le is ül a lábam elé, odabújik a lábamhoz és úgy néz kifelé. Ez a pozíció jónak tűnik, mert ő is biztonságban van, illetve más is biztonságban van tőle, ha netán ő akarna támadni. Már csak azt kell megszoknom, hogy olyan hosszú az orra. Komolyan, a macskáknak azért nagy előnye, hogy nem akarnak képen nyalni. Ez a fenevad pedig, mint az Alien a filmben: ott ül előttem, én lehajolok hozzá, és szorosan fogom. És mégis, felfelé fordul a feje, és a fej végén egy arasznyi hosszú pofa és egy nedves orr, máris túl közel az arcomhoz. Aztán a pofája végéből kinyúlik még egy arasznyi hosszú nyelv, brrr...

Viszont használ a macskák bezárására alapuló terápia. Nem is annyira a kutyának, mint inkább a macskák lelkiállapotának. Mivel nem tudnak reggel kimeneküli a házból és egész nap távol lenni, kénytelenek megbarátkozni a kutya jelenlétével. Azt valahogy mindig megoldják, hogy lemenjenek az alomra, de óvatosak és fél szemük mindig a kutyán van. Kajla pedig nem rohan már annyira utánuk, valószínűleg sajgó emlékek ébrednek a fent említett hosszú orr végében. Nagy cselesen a látszatra azért ügyel: ha még közel van a macska, hagyja elmenni, nem konfrontálódik vele. De mikor már csak a farka vége billeg a távolban, akkor ugat és utánairamodik, hiszen mégis csak ő a kutya... A macskák meg tudják, amit tudnak: magukban mosolyognak rajta és gondosan élezik a karmaikat.

Délután beugrottam Pestre a markolatomért. Diófából készült, az egyik felén szép színátmenetes fából (ez külön kérésem volt). Pisztoly sajnos nem volt kéznél, csak egy plexi másolat a fegyver hátsó feléről, erre tettük fel a próbához. Alapvetően jó volt, ami nem is csoda, hiszen a kezem méreteihez készítették. Néhány helyen kellett egy kicsit alakítani rajta, azt ott helyben megcsinálták.

Az ilyen markolatnak éppen az a lényege, hogy tökéletesen illeszkedik a kezembe, mindenhol egyforma erővel nyomja a kezemet, ezért kisebb erőkifejtéssel is stabilan tudom tartani. És emellett nagyon kényelmes. Még egy órát elbeszélgettünk markolatokról, fegyverekről és egyebekről. Az MCM pisztolyról is jókat hallottam: jellemzően 190-193 körös eredménynél áll meg a tudománya, akkor kell csak a sokkal profibb (és sokkal drágább) spéci cuccokra váltani.

Közben olvasgatom a könyveket és ma kipróbáltam Kajlával a rongyszaggatós játékot. Egy darab jutaszövetet csavartam össze, és - bár a könyv felkészített erre - nem kellett hosszasan lengetnem előtte. Amint meglátta, egyből ráharapott, amikor kicsit megtartottam, akkor gyorsan ráfogott teli pofával és aztán úgy kapaszkodott belé, hogy akár körbe is húzhattam a padlón. Amikor pedig elengedtem, akkor kegyetlenül megrázta és elvonult vele a vackára, elégedetten rágcsálva a legyőzött ellenfelet.

Maestro, 2006. 09. 27., szerda #

Egészen szokatlan volt ma reggel, hogy nem mentem Kajlával sétálni, hanem itthon maradtam a lépcsősöket felügyelni és Ágicza vitte el a kutyát az erdőbe. Rájött, hogy a legjobb taktika az, ha faágakat dobál neki. Akkor ugyanis egységnyi sétaidő alatt háromszor annyit szalad.

A lépcsőn kicserélték a tévesen berakott csavart rácsrudat hagymásra. Egy öreg szőnyeggel védték a berendezést, amíg flexszel kivágták a régi rudat, aztán behegesztették a helyére a másikat. Felrakták azt a plusz megtámasztást is a karfához, amit a múltkor kértem. De a legfontosabb haditettük persze a korlát karfájának rögzítése volt. Illetve ők csak valami erősebb ragasztót hoztak magukkal, de én ragaszkodtam hozzá, hogy ne végezzünk fél munkát, ők sem akarnak még egyszer visszajönni, akkor talán maradjunk a mechanikai rögzítésnél. Így hát átfúrták a fát és a benne rejlő acél tüskét, és egy 3 mm-es acél stiftet dugtak át rajta. Az egyikbe beletörött a fúrószár, de már elég mélyen járva az acélban - ezt nemes egyszerűséggel benne hagyták stiftnek (kivenni úgysem tudták volna, csak komolyabb roncsolással).

A lyukakat aztán valami fatapasszal kikenték, lecsiszolták és lelakkozták a karfát. Ez a rögzítés azért lesz jobb a szilikonos ragasztásnál, mert jobban bírja a dinamikus igénybevételt, ami a lépcső rugózásából származik. Kipótolták a mázolás hiányosságait is. Nem sok ilyen maradt, de volt például egy olyan rácsrúd, amin ellenfényben egyszerűen nem látszott semmi - de este, a lámpavilágnál már rögtön észrevettük, hogy kilátszik a vörös rozsdavédő alapozó. Most ezt is megcsinálták és még néhány apróbb korrekciót

Kajla végig ott lebzselt mellettünk a padlón, néha kelt csak fel, amikor elemelte a munkások gumírozott nyelű kombinált fogóját és csendben csócsálta a sarokban. Senkit ne tévesszen meg az ártatlan képe, azt csak úgy mutatja.

Ágicza megint csak kitett a lőtéren, és ment tovább Gödöllőre növényeket csodálni. És hozott néhány kutyás könyvet, amit kutyás barátaink küldtek elsősegélyként, látva rászorultságunkat. Az egyikbe alig néztem bele, máris találtam egy mondatot, amiről azonnal Kajla jutott az eszembe: "Elcsenni a gazdi jó illatú papucsát és alaposan átalakítani, ez minden valamirevaló kölyökkutya álma."

Ma nem lőttem valami jól, de egy kis örömet azért ebben a tényben is találtam: ezek szerint akármilyen fáradt vagyok, kiskaliberrel a III. osztály még így is megvan lazán. Mivel úgysem ment annyira a .22-es céllövészet, nem is erőltettem, inkább a 9 mm-es pisztolyokkal lődöztem, just for fun. Azért arra büszke voltam, hogy a IV. osztályú minősítés szintjét még ezekkel is minddel meglőttem.

Kajla kezdni megtanulni, hogy ne dörömböljön az ajtón, ha kitesszük a házból. Már csak néha próbálkozik ilyesmivel, de mivel semmit nem ér el vele, kezdi abbahagyani. Azt hiszem, neki is feltűnt, hogy csak akkor engedem be, ha már legalább öt perce nem basztatta az ajtót. Mindig arra gondolok ilyenkor, hogy a macskákat is milyen szépen ráneveltem alapvető dolgokra, talán a kutyával is menni fog. Ja, és ma már nem pisilt be a házba.

Építési napló, 2006. 09. 27., szerda #

22 fok, napos idő. Lépcső karfa rögzítése átfúrással és stiftekkel, kisebb javítások.

Maestro, 2006. 09. 26., kedd #

A ma reggeli sétáltatás közben kifejtettem Ágiczának egy új elméletemet. Eszerint a kutya nevelése kiváló előzetes teszt a gyereknevelést illetően. Tehát, ha egy idegbeteg, depressziós, antiszociális kutya lesz nagy korára, akkor inkább sterilizáltatom magam. Ha viszont kiegyensúlyozott, vidám és stramm kutyát nevelünk belőle, akkor három gyerekig meg sem állunk...

Íme a tudományos bizonyíték arra, hogy a más rétje mindig zöldebb. A jelenség magyarázata abban rejlik, hogy a távolabb lévő, lapos szögben látott gyepen egységnyi látószög alatt több füvet lát az ember, így az egészen zöldnek látszik:

Ha viszont közelebb megyünk hozzá, akkor a közel merőleges rátekintési irány miatt a saját gyepet látjuk hiányosnak és gyér növényzetűnek, míg a szomszédé összefüggő, harsány zöld színű:

Délelőtt Pesten voltam, Ágicza egyedül küzdött a fenevadakkal. Amikor hazaértem, éppen az erdő felé sétált és Tappancsot szólongatta. Kissé dühös volt, mivel a kutya 'most vágta ki a biztosítékot'. Oké, mondtam, holnap úgyis megyek a lőtérre, elviszem magammal és agyonlövöm B+... Kiderült, hogy annyira azért nem haragszik rá, de a macskák már nem mernek nappal otthon lenni, ez tarthatatlan. Emlékeztettem, hogy mikor Nyafikát hoztuk, Tappancs akkor is heteken át sértett képpel járt-kelt a lakásban, és talán meg kellene szokniuk egymást, egy hete van itt Kajla, amúgy is egy tökéletlen kajla kölyök, mégis mit vár tőle? Ha jobban belegondolok, a macskáknak eddig még haja szála sem görbült, míg Kajla orrán csattant már jó néhány körmös pofon...

Azt találtuk ki, hogy most egy ideig a macskák bent lesznek a házban, együtt a kutyával. És majd szépen megszokják egymást. Délután még egyszer elvittük Kajlát sétálni, hátha kicsit lefárad és lehet majd tőle létezni a házban. Hazaérve tényleg nem volt olyan virgonc, és akkor szembesítettük a macskákkal. Egyikünk a kutyát fogta és csitította, másikunk Tappancsot (majd Nyafikát). Állatok egymástól egy méterre, biztonságosan pórázon ill. kézben tartva. Most nem is akartunk tőlük többet, csak hogy szokják a másik látványát. A vége az lett, hogy Nyafika a heverő egyik végénél aludt el, Kajla a másiknál. A perzsafélékkel egyelőre nem kísérleteztünk, de mostantól mindig lesz egy-egy békítési félóra.

Este végre volt egy kis időm megnézni a notebookot, hát a rajta lévő Linux egyértelműen nagy szívás. Annyit nem sikerült vele megoldani, hogy egy rohadt HTML-t rendesen szerkeszthessek és elmentsek. Csak akkor ment, ha magyarra állítottam az egész oprendszer nyelvét, de a magyarított szakkifejezésektől meg kiütést kapok... Sürgősen rá kell majd bűvölnünk egy Windows 2000-t, mert így nem sokat ér ez ez egész. Illetve, böngészni most is lehet rajta, de ahhoz meg a drótnélküli hálózat hiányzik nagyon. Aztán meg néha futtatnánk rajta az ArchiCAD-et is, és onnantól egyértelmű, hogy kell a Windows.

Maestro, 2006. 09. 25., hétfő #

Kajla újabb tudománya az, hogy ami palántákat Ágicza elültet, azokat gyorsan kiássa és megeszi. Biztos azt gondolja, hogy a legfinomabb falatokat dugja el előle Ági, és ezért érzi kötelességének utánajárni a kérdésnek. Hogy mégis haladjon valamit a kert, Ágicza azt a taktikát eszelte ki, hogy minden palánta telepítésével egyidejűleg ad egy nagyobb darab fenyőkérget a kutyának, akkor azt rágcsálja és addig is béke van.

Amúgy a kutya is ugyanazt játssza, mint a macskák: ha elmegyek itthonról, egy ideig csak nyüszít, nem találja a helyét, utána pedig bánatosan elalszik. Még az a jobb, ha nem veszi észre a távozásomat, akkor egyszerűen csak elalszik.

A kertben pedig szépen nyílnak és virágoznak a növények. De ki tudja még, meddig?

Maestro, 2006. 09. 24., vasárnap #

Ma reggel Ágicza is időben elkészült, úgyhogy ketten vittük sétálni Kajlát. Ezúttal a patak melletti úton mentünk és nem fárasztottuk ki teljesen a kutyát a sétával, ennek köszönhetően nem hevert egész nap ájultan a földön, hanem tett-vett a házban és a kertben is. Ezt leginkább Ágicza papucsai szenvedték meg, mert azokhoz ragaszkodik. Ezen kívül egy fej enyhén megrágcsált hagyma is van a kosarában. Amit nem hiszem, hogy túl nagy élmény lenne rágcsálni, viszont úgy csórta el a polcról, tehát magas eszmei értéket képvisel.

Kalja kutya megjelenése tagadhatatlanul egy kis életet vitt a házba, de ennek nem mindenki örül olyan egyöntetűen (ld. a macskákat). Viszont azóta a macskák sokkal jobban megbecsülik, ha felveszem őket. A vállam jelentette biztonságos magasból megvetően néznek le arra a hebehurgya, vakkantó és ugráló állatra.

Maestro, 2006. 09. 23., szombat #

Érdekes, hogy mennyivel könnyebb úgy felkelni reggel, hogy van valaki (jelesül egy kutyaállat), akit vinni kell sétáltatni. Most az erdőbe mentünk, de hosszabb úton. Kajla meglepően jól viseli a pórázt, bár néha elengedtem, hadd rohangálja ki magát kedvére.

Jó darabig az erdőben mentünk, aztán visszafelé a magasleses mezőhöz értünk. Átvágtunk a mezőn, és nagy meglepetésemre felriasztottunk három őzet is. Egy kétes minőségű fotót sikerült csak készítenem róluk, amint futás közben elő-előbukkantak a távoli növényzet takarásából:

Erről a mezőről nagyon szép kilátás nyílik Zebegény felé, végig ebben gyönyörködtem. Kajla nem annyira, neki éppen elég volt leküzdeni a füveket és kisebb bokrokat.

Találtunk néhány virágot, a mező szélén és az erdőben is. Nem tudom, miféle őszi virág lehet ez, de hazafelé több helyen is találkoztunk még vele.

Nem tudom, mennyire volt okos dolog átkelni azon a mezőn, aztán pedig egy fiatal erdőn. Valami növény tépőzáras termésével tele lett a melegítőm és Kajla bundája is. A ruhámról pedig két nagy kullancsot is lesöpörtem, de aztán otthon még újabbakat is találtunk. Legközelebb talán mégis inkább a kitaposott úton megyünk majd.

Az erdő nagyon szép volt így reggel, megérte felkelni. Belegondoltam, hogy nem is lesz rossz így indítani minden napot, fél óra séta a kutyával a természetben, ráérek végiggondolni az előttem álló napot, mozgunk is egy kicsit. Egyáltalán nem érzem ezt elvesztegetett időnek, és Kajla is láthatóan élvezi. Sokszor megállunk, olyankor megsimogatom és megpocakolom, ő pedig szinte már dorombol örömében.

Hazafelé megint lenyomtunk egy kocogós sprintet. Amikor már egészen közel voltunk a házhoz, elengedtem a pórázról, hadd szaladjon haza. És ez hiba volt, mert egy nagyobb túrázó társaság jött velünk szembe és alig bírták visszaküldeni. A tökéletlen állat le se szarta, hogy hívom és hogy a turisták küldik hazafelé. A fotó akkor készült, amikor a házra már rásütött a nap, de a telek eleje még a keleti dombok árnyékában volt:

Kajla nem dőlt el azonnal aludni, előbb még a kertben produkálta magát. Először is addig tapicskolt a nagy tó egyik végében a növények között, amíg beleesett a vízbe és gyorsan kiúszott. Aztán csurom vizesen rohangált a kertben, és a fülei persze most is lobogtak. Ezt a nevezetes természeti jelenséget éppen ideje volt már videóra vennem: Katt a képre!

Hanem kifáraszthatta ez a délelőtti aktivitás, mert aztán egész nap csak aludt mellettem. Szigorúan az egy méteres körzetemben, ahogy jó kutyához illik. És ma először nem pisilt be a tetőtérbe. Egyrészt, mert ébren sem volt. De ahogy felkelt, szemmel tartottam és megakadályoztam a tett elkövetésében. Ahogy láttam, hogy már helyezkedett volna el, felkaptam és kivittem a fűre. Amilyen gyorsan tanul, hamarosan bent hagyhatjuk majd éjszakára is. Mást nem is tanítok neki, úgy értem semmilyen attrakcióra nem idomítom, most éppen elég neki az alapvető viselkedési normákat megtanulnia. De aztán el fogom majd vinni kutyaiskolába, és stramm kis kutya lesz belőle. Legalább is remélem...

A macskákkal sem volt már annyi konfliktusa. Ha meglát egyet a lépcsőn, inkább nem is akar már arra menni és így nem kap az orrára egy hatalmas karmost. A macskák pedig figyelik a mozgását és akkor közlekednek, amikor éppen kint van vagy alszik. Ha egy macska feljön a lépcsőn, először gondosan körülnéz, hogy hol van a kutya és csak azután indul a hálószoba felé. Este teljesen aranyosak voltak, amikor Kajla ott aludt mellettem, sorban az Öreg Kövér, Nyafika majd Krampusz is egészen közel merészkedtek hozzá és kíváncsian szemlélték. Ágicza nem hiszi, de szerintem még egyszer igazi béke lesz az állataink között. Pontosabban, ha nem is alszanak majd egymás nyakában, de különösebb villongások nélkül élnek majd egymás mellett.

Ma is voltam Verőcén, de amíg nem lesz meg a saját fegyverem, az egyesületi MCM-ekkel lőttem. Kezdek már arra gondolni, hogy valami lélektani gát miatt nem tudok 180 kör fölé menni soha. Már két hete minden alkalommal legalább egyszer megvan, de többet még nem sikerült elérnem. Talán mert nagyjából ez az amatőr és a profi szint határa? Ha túllépném, kötelességemnek érezném jóval többet edzeni, és arra meg nem lenne időm. Vagy egyszerűen csak most éppen itt tart a fejlődésem, és lesz még jobb is? Ma volt olyan, hogy 20 lövésből 9 db 10-est lőttem. Mi lesz itt, ha meglesz a saját fegyverem, a kezemhez faragott markolattal? :-)

Lőttem párat bal kézzel is. Átlagban 10 körrel gyengébb így az eredményem (167-169), de a III. osztályt (150 kör kell hozzá) így is lazán meglövöm. Közben Tündi arról mesélt, hogy sokan hogy küzdenek évről évre a IV. osztályért is. Pedig muszáj meglőniük, különben nem tarthatják tovább a fegyverüket. De mi a bánatnak az ilyeneknek fegyver? Persze, nem is azért kell nekik, hogy célba lőhessenek vele, hanem azért kell célba lőniük, hogy lehessen fegyverük. Nem akarok túl elbizakodottnak tűnni, de az ehhez szükséges 135 kört én jó eséllyel akármikor megcsinálom. A verseny izgalmában is. Ismeretlen fegyverrel is. Próbalövések nélkül is. Még bal kézzel is. Még ha a lövés előtt be is csukom a szemem, B+. Beadtam az igénylőlapot a rajtengedélyre, aztán ha minden jól megy, november elején már mehetek a szükséges két versenyre is, és jövő év elején már lehetnek saját fegyvereim :-)

Maestro, 2006. 09. 22., péntek #

Reggel gondoltam egyet és kicsit hosszabb sétára vittem magammal Kajlát. Először az erdő felé mentünk az erdészeti úton, ő pedig szépen jött mellettem a pórázon. Sokszor megállt és alaposan megszaglászott egy-egy pontot a földön. Ki tudja, milyen állat járhatott arra korábban... Nem volt könnyű ilyen korán reggel felkelni és útnak indulni vele, de nem is tűnik olyan veszélyesnek. Nekünk csak ez a megoldás: nehezen szánjuk rá magunkat bármilyen változtatásra, de ha már megvan, akkor napok alatt megszokjuk :-)

Utána a falu irányába is elmentünk, és találkoztunk is azzal a szomszéddal, aki visszahozta tegnap Kajlát. Hazafelé futottunk egyet, csak úgy száguldott mellettem ez a kis kutya! A kapu oszlopa mellé felhalmoztam 4-5 nagy követ, így nem kell alul leláncolni, mégsem tud kiosonni a kutya a résen. Nyafika a tároló ablakában ült és onnan nézett minket. Mióta megvan a kutya, errefelé közelkedik. Legjobb lenne, ha a többi macska is rászokna erre az útvonalra, mert ez az ablak mindig nyitva van, és a kutyának esélye sincs bejutni rajta. Tappancsot pedig megfürdette: a hülye macska meglátta és ijedtében a tavon át szaladt el, vagyis belecsobbant a vízbe, kipattant és rohant tovább.

Jó tett a frissen vetett fűnek ez az esős időjárás: már szemmel láthatóan zöldül a legtöbb részen. Persze, a szomszédé sokkal zöldebb :-)

Ha Kajlát leparancsolom a heverőről, akkor már tudja a dolgát: felkapja a gumikarikát vagy a csontját, és elnyúlik a kosarában a kandalló mellett. És, hogy tudatosítsa bennem szívtelenségemet, az alább látható arckifejezéssel néz rám. Ha nem lenne alatta a puha párna, azt hihetnénk, hogy a hóviharba száműzött és éppen végelgyengülni készülő kutya tekintetét látjuk:

Gyorsan megszokta a kosarát, és mindig visz magával valami rágcsálni valót. Azt egy darabig csak rágja, aztán átöleli és úgy alszik vele - legyen az egy fej vöröshagyma vagy Ágicza papucsa.

Este fogtam a notebookot, elheveredtem az ágyon és kipróbáltam, alkalmas-e a ZeBlog írására. Hát, nagy csalódás volt. A 'gedit' nevű szövegszerkesztő majdnem olyan, mint a most használt Crimson Editor, de ha ő-t vagy ű-t is írok a szövegbe, nem hajlandó elmenteni. Az OpenOffice-nak is van valami HTML-szerkesztője, azon viszont a sortörést nem lehet beállítani, minden bekezdés egyetlen hosszú sornak látszik. Csak az vigasztal, hogy alaptelepítésben a Windows is ugyanilyen béna, hasonlóan nincs még egy rendes fájlkezelője sem, mindent nekem kell feltelepíteni rá. De arról fogalmam sincs, hol találok Linuxhoz jól használható szövegszerkesztőt. Még a végén fogom és szégyenszemre veszek erre a gépre is egy Windows-t.

Maestro, 2006. 09. 21., csütörtök #

Végre sikerült elérnem a lépcsősöket telefonon. Pontosan ugyanazt a megoldást mondták, amit én is gondoltam: át fogják fúrni keresztben a korlát karfáját és a tüskéket, aztán átdugnak rajta valami stiftet. Annyit tettek még hozzá, hogy a lyukat utána valami tölgy színű fatapasszal ki fogják kenni, hogy ne legyen olyan feltűnő. Mondtam nekik, hogy majd hegesszék fel azt a pótlólagos alátámasztást is, mert tényleg nagyon kellene a szerkezetnek. Abban maradtunk, hogy jövő szerdán jönnek és akkor gondjuk lesz mindenre.

Eldőlt a kutya neve is: Kajla lett. Azért, mert olyan kajla fülű, és rohangálós és hebehurgya. Azért is neveztük el így, mert eddig minden macskánk tökéletesen hasonult a nevéhez, szóval ha mi egy lobogó fülű, tökéletlen kutyát szeretnénk magunknak, akkor éppen ez a megfelelő név.

Nagyon értelmes állat. Tegnap a teraszon reggeliztünk az öcséimmel, Kajla pedig a nappaliból volt kénytelen nézni mindezt. Ágicza megjegyezte, hogy egy hetet ad neki, és már ki fogja nyitni a tolóajtót is. Ezután kb. 15 másodperc telt el, és a tolóajtó lassan elgördült, Kajla nekitámaszkodott az üvegnek és kinyitotta...

Jellemző egyébként, hogy az élethű gumicsontra rá se bagózik, a legkedvesebb játékai a következők: 1 db marokerősítő gumikarika, 1 fürt félig rothadt szőlő (a komposztból előhalászva), 2 db megbarnult banánhéj (ugyanonnan), 1 db használt mosogatószivacs, 1 pár papucs (Ágié), stb. A tökéletes telitalálat viszont az a műcsont, ami valami félig-meddig csont-bőr alapú mesterséges rágcsa, és amit lelkesen hurcol magával az egész házban, aztán lefekszik és elmélyülten rágja.

Ágicza már nagyon régóta keresett éppen ilyen hangú szélcsengőt, és most sikerrel járt. Ez nem a végleges helye itt, az árnyékoló szélén, de valami hasonlóan szeles helyre fogjuk majd kirakni. Egész nap csilingel a szélben ('...éjmélyből felzengő, csinglingling szélcsengő, szélcsengő csinglingling...' :-)

A napot gyorsan eltöltöttük teleknézéssel és tárgyalással. Az irodában letöltöttem a hetek óta várakozó nagy leveleket, aztán indultunk haza. Kajla alighanem kiszökhetett a telekről, mert valaki - feltehetőleg miután visszazsuppolta a fenevadat - egy követ tett a kapu réséhez és lent is átkötötte egy lánccal. Éppen ettől tartott Ágicza, mert Kajla az elmúlt napokban is teljesen odavolt, ha elmentem itthonról. Majd próbáljuk egy darabig úgy szervezni a dolgainkat, hogy valamelyikünk itt maradjon vele.

Kapott rendes kutyakosarat, amit a kandalló mellé tettem le neki. Ha majd szobatiszta lesz, egész télen itt lehet, csak estére kell majd kimennie házat őrizni. Érdemes megfigyelni, milyen ártatlan képet vág, mint aki kettőig sem tud számolni:

A notebookra feltelepítettem a Linuxot (SUSE disztribúció). Megpróbálkozom ezzel, végük is OpenOffice van rajta, Firefox szintén alapból van, más meg mi kellene. Egyelőre még nincs wireless hálózat a házban, ezért egy kábellel kötöttem össze a notebookot a számítógépemmel. A hálózat még csak félig-meddig működik, a megosztott internet-kapcsolatot érzékeli és használja a Linux, de nem látom még a megosztott könyvtáraimat. Már csak azt volna jó tudnom, hogy létezik-e olyan Windows-emulátor, ami alatt esetleg futtatható lenne az ArchiCAD...

Ágicza, 2006. 09. 20., szerda #

Még szerencse, hogy senkinek nem csörgött ébresztőóra reggel, úgyhogy mindenki alhatott kedvére, ameddig csak akart. A kutyu is eléggé kifáradt a tegnapi forgatagban való örömködéstől, úgyhogy hagyott minket pihenni és nem akart hajnal hasadtával sem bekéredzkedni. Általában ennek az erőteljes hangeffektekkel kísért (velőig hatoló, visító nyüszítés és ugatás fáradhatatlanul) tevékenységnek szemmel látható nyomai a tolóajtókon figyelhetők meg, kábé csípőmagasságig. Ja, és ha így folytatja, akkor Tappancs után szabadon Nyüsszencsnek fogom elkeresztelni, mert hát Blökinek természetesen még mindig nincs neve, úgyhogy lassan pályázatot fogunk kiírni és a legfrappánsabbat kitalálónak kiosztunk egy kedélyes, virtuális hátba veregetést :-)

Amíg a reggeli előkészítése folyt, a macskák helyet cseréltek az ebadtával, és a nap hátralevő részében csak elvétve sikerült hátát púpozó vagy akármilyen más, macskaformájú élőlényt látni a ház környékén. Tappancs még egyszer-egyszer próbálkozott, hátha megszánjuk és adunk neki konzervet: elvégre ha már ketten is fényképezőgéppel járkálnak körülötte, mutatni is kell valamit, hisz a shownak, blöki ide vagy oda, folytatódnia kell.

Ennek a produkciónak persze az lett a vége, hogy a konzerv bontottan végezte, a tartalma viszont a kutty gyomrában landolt, mert ő volt a gyorsabb, az erősebb és a hangosabb - azt viszont botorság lenne elhinni, hogy az éhesebb is. Az elmúlt két napban nem tudom ugyanis, hogy a macskák miből éltek, mert hogy ropi alig fogy és azt is a kutya nassolja be, mert hogy önkiszolgáló módon, zacskóból falatozik egyszer a macskákéból, egyszer a sajátjából, mivel a változatosság, mint olyan, gyönyörködtet.

Mivel nekünk már megszokott látványa kert, ezért csak olyan apróságokat vagy újdonságokat szoktam fotózni, amik szerintem lencsevégre valók, ám kiderült, hogy a tavaly óta bizony drámai változáson keresztülment vegetáció rengeteg érdekességet tartogat annak, aki először látja. Így aztán sűrűn kattogtak a fotómasinák, az egerészölyvön keresztül a sok szitakötőig szinte minden említésre méltó élőlény lencsevégre került.

Délután Andrásék kimentek Verőcére lőni, én meg alig tudtam visszafogni a fenevadat, olyannyira ki akarta magát préselni a kerítésen, a gazdája után. Hogy mi lesz ebből, amikor Pestre kell mennünk és egyedül hagyjuk őt... hajjaj! =8-O Megpróbáltam a kuttyot lekötni holmi labdadobálással, hogy legalább a papucsok időlegesen megmeneküljenek a kutyafogaktól, de hát a labda fele olyan érdekes nincs, mint a papucs, amelyik természetesen rátámad a kuttyra, ezért meg kell rendszabályozni. :-P

Nyafika szegény a legnagyobb vesztese a kutyaprojektnek. Ő, mint a kutyák esküdt ellensége, ha csak meglátja a blökit, rögtön oldalt fordul és kétszer akkorára fújja fel magát és amint lehet, azonnal elmenekül a kutyának még a látóteréből is. Ha nincs más mentsvár, akkor a pergola tetejére plántálja fel magát és naphosszat ott ücsörög, de leginkább a patakparton grasszál és néha dugja be az orrát a házba, ha a kutty éppen alszik. Este is megpróbált beljebb kerülni, de nem sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy egy levegőt szívjon holmi ugató-nyüszítő-ugráló fenevaddal, így záros határidőn belül kimenekült az éjszakába.

Ágicza, 2006. 09. 19., kedd #

Délelőtt első dolgunk volt blökit felpakolni és átvinni Marosra, az állatorvoshoz. Nos, kiderült egy 's más: a kiskutya valóban kicsi, de ami a legvadabb feltételezéseket is felülmúlja, mindössze 7-8 hetes, tehát szinte szopós öleb még, és valóban valami labrador-keverék. Ahogy elnéztem, erősen megjelenik benne valamilyen vadászkopó, valószínűleg vizsla-vér, amilyen kiállása van és amilyen vehemenciával, orrát a föld felett öt centivel tartva rohan végig a frissen húzott macskaszag-nyomon. Mi, mint kezdő kutyások, kaptunk egy halom eligazítást és alapvető jótanácsot kutyanevelés-ügyben, ölebhez vettünk alapvető szériatartozékokat, úgymint nyakravalót és pórázt, ami olyannyira hiányzott a hétvégén. Blökinek a nyakába csöppentettek egy Frontline-típusú bolha- és atkaellenes szert, kapott féregirtót, és jövő héten pedig az alapoltásokat is beadják neki. Miután átesett a nagygenerálozáson, bementem a helyi szupermarketbe és feltankoltam kutyakellékekből, és -játékokból, ha már ennyire pici az az eb, legyen mit rágnia a kezemen és a nadrágomon kívül... Kapott egy kutyaösszezavaró, mindenfelé pattogó labdát, műcsontot, félig igazit, préseltet, hogy legyen miből válogatnia, és persze egy-két spéci jó falatot is.

Visszatérve leültem dolgozni, András pedig gyorsan elugrott a fővárosba. Kutty pedig miután kipróbálta és egymás után lefárasztotta a játékait, kimerülten dőlt el a lábamnál, mint egy igazi, lábhoz szoktatott, jól nevelt eb. Igaz, hogy a macskák lábujjhegyen közlekednek tőle, de szerencsére ha alszik, akkor nem félnek tőle, és akkor kedvükre mászkálhatnak a lakásban. Miután a ház kívülről végre elcsendesedett, éktelen, ám már jól ismert visításra kaptam fel a fejemet, és menten kővé dermedtem, először a meglepetéstől, utána pedig a dühtől: a jégmadár tőlem három méternyire, a stég szélén illegeti magát, lecsap, halászik egy három-négy centis kis snecit, egyben lenyeli, majd végiggrasszál a stég szélén, mintha ő lenne megbízva a tó felvigyázásával. Itt-ott ücsörög egy kicsit, forog erre-arra, hogy minden oldalról jól láthassam azt a gyönyörű, kobaltkék gúnyáját és az irreálisan hosszú, vékony csőrét.

Miközben elnézegettem, szöget ütött a fejemben, hogy ez a madár nem is olyan lehetetlenül kicsi, csak többet láttuk tisztes távolból, mint egészen közelről. Méretre kábé mint egy kisebbfajta veréb, de egy barátcinegénél mindenképpen nagyobb, csak a farka hiányzik, illetve olyannyira mini, hogy az egy madárra nézve már szégyen. Igaz, hogy a vízbe csapódáshoz nem sok szüksége lenne rá, valószínűleg természetfelelős ésszel és ergonómiailag tökéletesre alkotta a kis nyavalyást, de hogy miért kellett ilyen gyönyörű, világítóan élénk és magasfényű lakkal kezelt báli stílusú tollruha, rejtély... András aztán sikeresen odalopódzott az emeleti ablakhoz és egy halom fotót készített róla. Szerencsére sem a kutya, sem a macskák nem akartak éppen a teraszra kimenni, úgyhogy jó öt percig bámulhattuk ezt az égetnivaló tüneményt, majd miután úgy találta, hogy eleget csodáltuk, szárnyra kapott a szokásos hangeffektekkel kísérve és csak a fotók maradtak meg belőle, meg a szinte bizonyosság, hogy holnap ismételten itt fogja tizedelni a kishalakat és ha szerencsénk lesz, nem csak a hangját halljuk újra.

Délután körbenéztem kicsit a kertben, most már kétségkívül őszi színeket öltenek a vadszőlők is, és az ámbrafa is kezd sárgulni, aminek különösen örülök. Eddig még nem láttam tőle őszi lombszíneket, eddig mindig csak december elején száradtak le a levelei, zölden, talán idén ez másképpen lesz...

A nap hátralevő része viszonylag eseménytelenül telt: András két öccse érkezett látogatóba, így körülbelül háromszoros koncentrációval kaptam a fílingből, ami erőteljes röhögési rohamokban és vacsorakészítés közbeni csoportosulásban csúcsosodott ki. Igaz, még mindig nem tudok napirendre térni afelett, hogy bőven elég egyszer megkérdezni, ki mit kér, mert úgyis mindig egyféle választ kapok rá... ;-) A fiúk aztán belemerültek mindenféle számítógépes kérdések megvitatásába, és megegyeztek, hogy holnap kimennek a lőtérre Andrással gyakorolni egy kicsit.

Maestro, 2006. 09. 18., hétfő #

Ma sem alhattam ki magam, reggel kilenckor már bent kellett lennem Budapesten. Ágicza egyedül maradt a kutyával, és egész jól elszórakozott vele. Alapvetően próbáltak összeszokni, a kutyának lelkesen lobogott a füle, pisilt mindenfelé, és ha nem macskát hajszolt, akkor papucsokat rágott (de biztos vagyok benne, hogy azok kezdték, ő csak jogos bosszút állt).

Amikor elindultam, erőnek erejével ki akart törni a kerítésen, de aztán Ágicza visszatartotta. Utána a kertben rohangált, ahol egyébként már pirul a vadszőlő a kerítésen, és - amin egészen meglepődtem - megint vannak rózsáink:

A minap szomorkodtam azon, hogy a Harry Potter-filmek egyre kevésbé emlékeztetnek az eredeti regényre. Most kicsit visszatért az életkedvem, mert a Sógun készítői rátaláltak a megoldásra: ha egy regény túl hosszú, akkor nem átírni és lerövidíteni kell, hanem megfelelően hosszú filmet készíteni belőle. Vakarimaszu ka?

A macskákkal nem tudom, mi lesz majd, nem igazán akarnak barátkozni a kutyával. Ő meg csak játszani szeretne velük, rohan oda nagy lelkesen (lobogó fülekkel), és egyszer csak kap egyet az orrára, aztán jön a vinnyogó visszavonulás és csak a hátam mögül ugat vissza a macskáknak. Viszont ha kint vannak és elkezdenek szaladni előle, akkor kergeti őket. Tappancs hősiesen a Macska Felszabadítási Front élére állt, a lépcső közepén ül és visszaveri a támadásokat. Nem is mer felmenni a kutya, ott nyüszít 3-4 fokkal lejjebb. És ha Tappancs figyelmeztetően felemeli a mancsát, akkor hirtelen fontosabb dolga akad és visszamegy a földszintre.

A korlát így néz ki, elég bánatos. És nem csak az a baja, hogy leugrott a helyéről, mert abba feltehetőleg belefúrnak oldalról egy acél stiftet és többet nem ugrik le, akárhogy is rugózzon alatta a lépcső. A baj ott van, hogy a hajlított korlát legfelső szakasza csak két helyen van alátámasztva. Így jött ki az osztás, csak egyrészt ez a szakasz csuklós jellegű kötéssel kapcsolódik az alsó folytatásához, másrészt éppen ez a legfelső rész hajlik egészen kis sugárban, tehát nagyon érzékeny pozícióban van. Valami olyasmit kellene vele tenni, hogy erre a szakaszra betoldunk egy plusz rögzítő tüskét, és akkor már sokkal stabilabb lesz az egész szerkezet. És persze a stifteket berakják mindenhová.

Kicsit bizonytalan vagyok még, hogy mi legyen a kutyával. Ágicza nem szólt ellene semmit, de minden alkalommal drámai hangon jelenti be, hogy a blöki éppen melyik macskát kergette meg, aki most nem mer bejönni és jaj, mi lesz vele. Holnap elvisszük állatorvoshoz egy általános felülvizsgálatra, ő talán majd tud mondani még valamit. Ami azt illeti, ilyen gyorsan sem sok embernek lett kutyája, mint most nekünk.

Maestro, 2006. 09. 17., vasárnap #

Hát, annyi harci pózba meredt, üvegmosókefe-farkú macskát évek alatt nem láttam, mint most fél óra alatt! A kutya reggel öt percen át magán kívül örült annak, hogy kimentünk hozzá és véget ért a száműzetése. Bejött hát a házba, és a macskák rémülten hátráltak előle - bár messze nem olyan gyorsan, mint amikor idegen kertben találkoznak egy kutyával.

Valószínűleg hazai pályán hajlamosabbak harcba szállni, és sikerült is visszarettenteniük. Nyafika is például kétszer akkorára fújta fel magát, és a lépcsőn felszaladt a kutya elől, de a tetőtérben elé állt és fújt és morgott rá, a kutya pedig csak szemlélte biztonságos távolságból.

Aztán megpróbált volna lejönni a lépcsőn, de ő is úgy találta - mint minden ifjú és tapasztalatlan állat - hogy a filozófus állításával ellentétben az út felfelé és lefelé nem ugyanaz... Nyújtotta le a lábát, lógatta az orrát és a fülét, de nem szánta rá magát a nagy lépésre. Végül mi vittük le ölben, miután hiába noszogattuk. De utána csak néhány óra kellett neki és már ment neki a lefelé irány is. Nem tudom, minden kutya ilyen okos-e, egyébként is mindenki szerint a saját kutyája különösen okos, miért éppen a miénk lenne hát a kivétel?

A helyét is már ismeri, magától odamegy, ha kirakom a teraszra. Amikor megunta a papucsok rángatását, egy hagymát emelt el a konyhaszekrény polcáról és azt hajkurászta ide-oda a padlón, majd bevitte magával a dobozába és vele aludt. A kartondobozt később kicseréltem a macskák szállítókosarára, vastag rongyszőnyeggel az aljában. Megkergette az Öreg Kövért is, aki igazi 'Sátán Macskája' stílusban tartott elrettentőségi bemutatót. A következő kép az volt, hogy a kutya az ágy alatt ugatott a sarok felé, Kövér pedig a hálószoba legbelső sarkában morgott. De a kutya érdekes módon az orrát óvatosan oldalra tartotta, mivel hogy közben kapott rá egy karmos pofont...

Délelőtt a kutya ott aludt a lábamnál, biztonságos távolságban a macskák karmaitól. De ha éppen ébren volt, akkor sem nagyon mozdult el mellőlem. Néha kicsit rá is léptem, mert mindig láb alatt volt, de hát ebből tanul.

Délelőtt felszereltem a lámpákat a terasz ill. a bejárat felett, aztán Ágiczával felbűvöltük a helyére a csillárt is. Ezt éppen ide teremtették, jól mutat a gerendákon, a lépcsővel a háttérben. A falikarokat viszont tényleg lejjebb kell majd tenni, mert túl magasra tettük a kiállásokat.

Délután az elmúlt napokban renderelt házat tárgyaltuk meg. Mi is rétessel készültünk, de vendégeink is hoztak egy marékkal, egész réteskiállítást nyitottunk a konyhaasztalon. És - mivel ez ő cégüktől vettük - elhozták nekem a notebookot is! Kipróbálni még nem tudtam, mert az első alkalommal 10 órán át kell tölteni az akkumulátort, de szemre formás kis jószág, és van benne minden, mint a mesében. Ráadásul Linux van rajta, GIMP és hasonlók, tehát végre lehetőségem lesz BSA-tagoktól mentes környezetben kikapcsolódni :-)

A tárgyalás szünetében a vendégeink kislánya szerette volna kipróbálni az új légpuskát, természetesen nem mondhattam neki nemet. Az igaz ugyan, hogy én húztam fel neki és célzás közben is két ujjal segítettem tartani a közel 5 kilós fegyver súlyát, de egész szépen eltalálta a kacsákat. Később pedig ragaszkodott hozzá, hogy saját maga is húzza fel a puskát. Egy kézzel csak félig sikerült neki, de aztán átölelte a csövet és két kézzel húzva a kart, ereje végső megfeszítésével, de megcsinálta egyedül is! Már tegnap is elgondolkodtam azon, hogy milyen indokolatlan hisztéria kíséri a fegyvereket a médiában és ezért sok ember gondolkodásában is. De leginkább csak azokéban, akik nem ismerik őket vagy legfeljebb katona korukban lőttek ki egyetlen tárat. Az egy dolog, hogy igencsak hasznosak lehetnek önvédelemre is, de sporteszközként is tökéletesek. És nem az a lényeg, hogy messziről is egyre precízebben ki tudjunk lyukasztani egy papírlapot, hanem mert megtanuljunk egyfajta testi-lelki ráhangolódást. Mert csak akkor lesz tökéletes a lövés, ha sehol sem hibázunk. És, mint a keleti művészetekben, a tökéletes végrehajtáshoz éppen ez a harmónia kell.

A lépcsővel viszont van egy kis probléma: a karfa felső része leugrott a helyéről, elengedte a szilikon. Most kicsit lazán áll a helyén, valami erősebb rögzítés kellene ide... Majd holnap telefonálok a gyártóknak.

A kutya jól elvan itt a ház körül, de este nyüsszög és sír kint. Erről eszembe jutott egy hülye novella, amit egyszer régen olvastam, és abban egészen mellékesen volt valami tipp az anyátlan kiskutyák megnyugtatására. A módszer lényege egy meleg vizes palack és egy ketyegő ébresztőóra, amik így együtt az anyai közelséget szimulálják. Vekkerünk nem volt, de egy nagy kólás palackot megtöltöttünk forró vízzel és beraktuk a blöki mellé a házába. Ő pedig átölelte és elaludt - teljes siker!

Este, az egész napos kutyadögönyözés után egész furcsa volt megint macskát venni a vállamra. Azért a macskák sokkal kecsesebb és puhább állatok, és nem akarnak állandóan összenyalni. Meg nem folyik és potyog belőlük mindenféle output termék sem a szőnyegre, sem a gyepre...

Építési napló, 2006. 09. 17., vasárnap #

24 fok, napos idő. Lámpatestek felszerelése a keleti és a nyugati fedett teaszokon és a nappaliban.

Maestro, 2006. 09. 16., szombat #

Ez aztán mozgalmas nap volt! Még sötétben keltünk fel, hajnali öt ór körül. Bedobáltuk Cliókába az összekészített szerszámos ládát, lőlapokat, karókat stb., és útnak indultunk Miskolc felé. Mivel én versenyezni indultam, Ágicza vezetett, hogy ne fáradjon ki a kezem és az agyam a hosszú úton. Ez sajnos nem egészen jött be, mivel jobb kezemmel remegve kapaszkodtam az ablak feletti fogantyúba, és közben követési távolságokról vitatkoztam vele, kétségbeesetten érvelve a józan ész nevében (ám nem sok sikerrel).

Most sokkal jobban készültem, mint az előző versenyre, de az ülőpárnát otthon felejtettem. Útközben ezért reménykedve nézegettem a kisvárosok üzleteit, nem látom-e valahol a feliratot: 'Párnaszaküzlet - akciós Field Target párnák nagy választékban!'. Mivel ilyet sajnos nem találtam sehol, egy szupermarketben megvettem az egyetlen fajta párnát, amit tartottak, egy 299 forintos kis díszpárnát. A kocsiból kivett ülésnél mégis csak jobb ez is...

Már Eger után jártunk, egy kanyargós hegyi úton mentünk Miskolc-Hollóstető felé, amikor egy kis kutyát láttunk meg az út mellett. Céltalanul ténfergett, néha átment a másik oldalra, valószínűleg egy kocsiból tehették ki. Mondtam Áginak, hogy vissza kellene fordulnunk és megnézni. Nem volt egyszerű, az út mellett árok volt mindkét oldalon, mennünk kellett még egy darabig, mire találtunk egy erdei utat, ahol megfordulhattunk. A kutya még ugyanott volt, és lelkesen jött oda hozzánk, amikor szóltunk neki. Valóba autós családé lehetett, mert azonnal beugrott a kocsiba. Hátra ültem hozzá, ő pedig leült elém a padlóra, a két mellső mancsát és az állát a térdemre fektette és csak nézett rám. Néha szűkölt és vonyított, de amúgy jól viselte az utat. Később leheveredett a földre, úgy jobban bírta a kanyarokat.

Ági vezetési stílusának nem tettek jót az izgalmak: a hegyi szerpentinen úgy előzött meg egy kék Suzukit, hogy annak láthatóan fogalma sem volt arról, hogy jön mögötte valaki. Ezért vígan ment az út közepén, míg mi egyik oldalról az erdőt súroltuk majdnem, a másikról a Suzukit. Mondtam Áginak, hogy tán ilyenkor kellene dudálni előzés előtt, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. De ő nem szeret dudálni... B+, inkább szeretne Casco önrészt meg a felemelt kötelezőt fizetni? Azért van az a kibaszott duda, nem? Nem tudtuk pontosan, hová megyünk, így benéztünk egy út menti kempingbe is érdeklődni. Közben a suzukis elénk került az úton. De mikor meglátta, hogy újra jön a 'kis piros bombázógép' az őrült nővel a volánnál, pánikszerűen lassított és lehúzódott oldalra :-)

De ezzel még nem volt vége a borzalmaknak. Félreálltunk egy útelágazásnál, és Ágicza egy környékbeli ismerősétől kért útbaigazítást telefonon. Amint megtudta, merre kell menni, el is indult, de közben még beszélt tovább. Hiába kértem, hogy tegye le a telefont, ő fél kézzel vezetett lefelé a szerpentinen. Mikor már másodszor ment át a szemközti sávba, alig bírta visszarántani a kocsit, de végül nem borultunk be az árokba. A telefont viszont végre letette...

A verseny helyszínére jókora késéssel értünk ki, de nem is ez volt a legnagyobb baj. Hanem hogy Laci elhozta ugyan az LGR-t, de a távcsövet nem tudta felszerelni rá, mert komolyabb beállítást igényelt volna. Ezért az eredeti dioptert rakta vissza, ami viszont használhatatlan az árnyas erdő mélyén (a diopter gyakorlatilag egy kis lyuk, amin át nézi az ember a célgömböt - pontos, de csak világosban működik). Azért kicsit lőttem vele próbaképpen (masszív nehéz szerkezet, igen finom sütés, pontos találatok), de a versenyen nem lett volna értelme elindulnom, ezért maradtam csak néző.

A kutya kapott a kemping gondnokától egy műanyag tálat, abba adtunk neki vizet, ezen kívül leette a felvágottat a reggeliről megmaradt szendvicsek tetejéről. Mindenki körülrajongta, ő pedig szorgosan gyűjtötte be magának a simogatásokat. Jó kedélyű kis kutyának tűnik, nagy lobogó fülekkel, valami labrador keverék lehet. Úgy 3-4 hónaposnak saccolták páran. Nem régen tehették ki, valószínűleg aznap reggel, mert nem tűnt olyan leamortizált kóbor kutyának. Nyakörv. biléta vagy más azonosító nem volt rajta, és egyébként teljesen egészségesnek tűnt, egy kis köldöksérvtől eltekintve (hasonló volt az Öreg Kövérnek is kicsi korában).

Maga a verseny meglehetősen nehéz volt, a szervezők jól láthatóan azt akarták megmutatni a jónépnek, hogy milyen volt a nemrég lezajlott világbajnokság. Sötét erdőben, meredek domboldalakon voltak távoli és kicsi célok. Még azok is átkozták őket, akik tegnap oda kitették :-)

A kutya láthatóan nem ismerte a szokásos vezényszavakat, de azért ha szóltam neki, előbb-utóbb odajött. Ágicza kerített valahonnan egy kölcsönpórázt is, de nem nagyon volt rá szükség. Az is kiderült, hogy remekül pocakolható, és közben majdnem hogy dorombol: olyan mély hangon morog/nyüszít, hogy az szinte már kísértetiesen macskás...

Amíg a verseny tartott, a kutyát pátyolgattam illetve fotókat készítettem. És persze az új LGR-t teszteltem, mert ha nem is versenyeztem vele, lőni azért muszáj volt az új szerzeménnyel. Aztán az egyik versenyző barátnőjével beszélgettem a kutyáról és a légfegyverekről. Az egészben az volt az érdekes, hogy őt egyáltalán nem érdekelték úgy a fegyverek, mint például Ágiczát, csak a párja kedvéért jött ki ide. De ahogy meséltem neki a Field Target sport lényegéről, a céllövészet alapjairól és a fegyverekről, egészen belelkesedett, délután még lőtt is párat légpuskával. Mondta is, hogy eddig abszolút nem hitte volna, hogy a lövöldözés ilyen érdekes is lehet, de ahogy meséltem róla, az teljesen meggyőzte. Hát igen, a gyermeki lelkesedésem és a sok éves tanításban edződött magyarázó készségem kombinációja tényleg csodákat tehet.

Ágicza nem maradt velünk, fogta a kocsit és elment egy kis túrára a miskolci társasággal. Mindenfelé jártak, amiről majd talán ír, ha lesz egy kis ideje:

Közben a kutya már mindenki kedvence lett, bátran nézelődött jobbra-balra és akitől csak lehet, bezsebelt egy kis fülvakargatást. Jelentkezőkben pedig nem volt hiány. Ugyanazt tudom csak mondani, mint annak idején Tappancs befogadásakor: hogy lehet egy ilyen tündéri állatot kitenni? Basszameg, én a gazdáját tenném ki a sivatagba, aztán fogadják be a beduinok, ha akarják...

Az is kiderült, hogy valami vadászkutya-vér is lehet benne. Először közös párnán pihent a Walther LGR-rel, aztán pedig a verseny utáni levezető lövöldözésre és fegyverszemlélgetésre összegyűlt kollégák között aludt a fűben. De úgy aludt, hogy többen már azt hitték, valaki véletlenül lelőtte :-)

Az ilyen versenyek fontos része a többiekkel való szakmai és haveri konzultáció, adás-vétel, technikai fejlesztések megmutatása. Ágicza is megcsodált néhány különsen szép kidolgozású puskát, és az egyikkel félelmetesen jó, amazonos kinézetű fotót is készítettem róla. A fűben feltehetőleg a kiterített áldozatok lábai láthatóak :-)

A verseny véget ért, de a nap még nem. Elmentünk Laciékkal Debrecenbe, hogy feltegyük a távcsövet a légpuskára. Becsületére legyen mondva, hogy órákon át próbálkozott vele, de végül nem tudta megoldani az ott lévő eszközökkel, valami szakműhelyben kell majd bemarni az egyik szerelék karmait, mert most nem párhuzamos a távcső tengelye a csővel. Ez állandó távolságon nem lenne probléma, de változó távokon már oldalra is mindig korrigálni kellene, ami nem szerencsés. Abban maradtunk, hogy most elviszem a puskát a diopterrel, és majd később megkapom a távcsövet is.

Hazafelé Debrecenből elég egyhangú volt az utunk. A kutya behúzódott a puska tokja alá az ülésre és végigaludta az utat. Időnként próbáltuk kitenni pisilni, de valószínűleg túl friss volt még neki a kocsiból történő kirakás élménye, mert nem mozdult a helyéről. Nagyon fáradt voltam, már félig aludtam. Időnként megálltam szundítani egy kicsit, de egyre csak álmosabb lettem. Így értünk el egészen Verőcéig, ahol is feladtam a küzdelmet és átadtam Ágiczának a volánt. Ő addigra már kicsit kipihente magát és végül épségben haza is értünk.

A kutya szétkergette az érkeztünkre elősereglő macskákat, majd kitettük a teraszra. Kapott egy kartondobozt némi takaróval az alján, meg enni-inni. Arra kb. fél perc alatt rájött, hogy a macskaajtón ő is befér, és megint bent volt. Akkor bezártuk a macskaajtót, elé raktunk egy zsák mulcsot, stb. Egy darabig még dörömbölt az üvegen, de aztán végre lefeküdt és elaludt.

Irigyeltem is, mert nekem még nem volt egy kis dolgom, a holnapi tárgyalásunkra elő kellett még készítenem még néhány látványtervi renderelést, amit a számítógép majd megcsinál az éjszaka hátra lévő részében.

Ágicza, 2006. 09. 15., péntek #

Clió 75 ezres jelenése a mai napra esett, így Pest felé menet benéztem Vácra is, a szervizbe. Amíg átnézték az autót, én a városban lődörögtem, mindenféle növényes boltok tájékán és ismét nem úsztam meg mindenféle krizantémnak látszó bokor hazacipelése nélkül. Azt vettem észre, hogy míg viszonylag hatékonyan túlélik a telt virágúak a telet, addig a szimpla virágúak rendre nem érik meg a következő tavaszt. Talán idén más lesz a helyzet, várok még jó néhány bokorra, hogy elkezdjen virágozni, hátha megcáfolnak majd. A másik örökbecsű megfigyelés, hogy a lila szín viszont az imént kifejtett tétel cáfolata: bár mindig szerzek be szimpla és telt virágú lilát is, eddig még mindegyik feladta a harcot az elemekkel. Talán idén másképp lesz... Amíg én bizakodón a lila krizantémokkal való ágyás árnyképén meditáltam, a szervizesek voltak olyan kedvesek és az átvizsgálás mellett még kívülről le is mosták az autót, gondolom, már ők szégyellték, hogy mindig milyen rémesen porlepte és sáros a jószág, vagy talán addig sem akartak vele égni, amíg a kocsi kint várta az átvételt az udvaron a többi makulátlanul tiszta és vadiúj járgány között... A tükör is most már régi - pontosabban szólva, új fényében ragyog, és mivel a kezdő lökést megkaptam a szervizben, nekiálltam Clió belvilágát is a külsejéhez igazítani, több-kevesebb sikerrel.

Egyébként nálunk mindig izgalmakban bővelkedik a napi programtervezés is: András közölte velem, amint délután hazaértem, hogy lehet, hogy nem is megyünk Field Target versenyre, mert hogy lenne más munkája is, és hogy versenyezni azt aztán nem fog. Aztán kiderült egy-két órával később, hogy mégis: a verseny előtt fél-egy órával fogja kézhez kapni az új puskáját, távcsővel súlyosbítva, marad tehát egy kis ideje belőni az új szerzeményt és nem lehetetlen az sem, hogy jobb eredményeket érjen el vele, mint a múltkori ad hoc jellegű indulásán... Így hát András a nap további részét szorgos gép előtti ücsörgéssel töltötte, mert hétvégén ismét egész napos tervegyeztetés vár rá, mint szinte mindig, és arra az ellövöldözött órák helyett most kellett rákészülnie.

Ágicza, 2006. 09. 14., csütörtök #

Ezt a napot sem a láblógatás jellemezte. Jókor reggel - megvolt már kilenc óra is - kocsiba ültem, majd elindultam növénynézőbe a Dunántúlra. Ragyogó kora őszi, szinte kánikulai idő volt egész nap, amit csak a fóliasátrak belsejében levő 35 fok és trópusi páratartalom tudott felülmúlni. Azt hiszem egyébként, hogy vagy kicseréltek belülről, vagy beléptem a változó korba vagy napimádó lettem: mindegy, hogy mennyire forró, ha süt a nap, az lehetőleg odakint érjen, és minél melegebb van, annál jobb. Mintha csak egy nyolcvan éves anyókát kellene belülről melengetnie, úgy vágyom a napsütésre, és még az is lehet, hogy kibulizok otthonra egy szaunát, mert szinte újjászületik az ember, ha a fólia jó negyed órányi fullasztó, trópusi klímája után újra a szabad levegőn lélegezhet...

A regenerációs szabadgyakorlatok után Pestnek, pontosabban szólva, Érdnek vettem az irányt, egy ismerősünkhöz. Ismételten megállapítottam, hogy a várostervezés megcsúfolása hasonló témakörből választott utcanevekkel telezsúfolni egy-egy városrészt, mert garantált az eltévedés, és az arra járók sem tudnak segíteni, mert ők is valamilyen madárra vagy virágra emlékeznek, és nem arra, hogy Klapka György utca a Jómunkásember köz és a Dorogi lejtő között terül el... És ezen kívül extra szívás hegyi terepen még száraz időben is járhatatlanul holdbéli tájon agyonkínozni Cliókát. Viszont öröm az ürömben (pedig nem is ott jártam), hogy nem ragadtam be, és negyed óra bolyongás után célhoz értem, valamint az, hogy Clió űrtartalmát tekintve egy fekete lyuk. :-D

És láss csodát, mire jó a pesti dugó: nem sikerült elkésnem a tárgyalásról, pedig igencsak próbálkoztam... Majd egy fél óra technikai játszadozás után megállapítottam, hogy holmi kulcsot nem tanácsos otthon hagyni, mert az ember nagyon nagyot szív akkor, a program pedig száll, bár nem akar. És mivel mindig és örökösen késésben vagyok, a délután további részében az összes többi helyről is elkéstem, minek következtében a könyvelőnk este fél kilenckor enyhén rezignáltan állapította meg, hogy végre odaértem...

Ezek után már csak haza kellett vezetni, rácsodálkozni a reflektorban megcsillanó mészkövekkel akkurátusan kirakott előkertre, egyedül kirámolni egy fél autónyi zőccséget, majd elégedetten hátradőlni és lehetőleg elalvás nélkül meghallgatni az itthon történteket és a kövek eredeti rendeltetési célját: miután András a füvesítést befejezettnek nyilvánította és a terepet szépen eldolgozta, egy óvatlan pillanatban, amikor éppen nem figyelt oda, egy tahó állat a telek előtti frissen elgereblyézett placcon volt kedves megfordulni és továbbállni. Még szerencse, hogy nem nekem kellett szembesülni a jelenet végeredményével, így a figyelmes ember felmenői megmenekültek egy kiadós csuklási rohamtól.

Maestro, 2006. 09. 13., szerda #

Minden évben egyszer ellepik a kutat valami lebegő kis izék. Olyan kis barna foszlányok, amik aztán fennakadnak a szűrőn és alig akarnak lejönni róla. Most a kerti csapnál vettem észre, teljesen tele volt már velük a szűrő. Kimostam gyorsan, aztán megnéztem a vízaknába is, persze ott is volt belőlük. Hosszabb idő alatt gyűlhettek össze, mert annyira sok azért nem jött a friss vízzel együtt, de egy-egy pehellyel azért mindig több táncolt a szűrőházban.

András bekapálta a földbe a múltkor kihordott trágyát, és a falu felőli oldalon el is szórta a fűmagokat. A másik fele majd holnapra marad, onnan még ki kell szednie egy adag követ (összesen vagy harminc talicskára való törmeléket, követ és egyéb szirszart szállított el onnan.

A mai napot igazán nem terveztem teljes egészében a céllövészetre szánni, de valahogy mégis úgy alakult. Délelőtt Ágiczával folytattuk a légpuska belövését a Field Target versenyre. Egy darabig szépen ment is, de aztán a felénél mintha meggondolta volna magát a távcső, 6-7 centivel fölé hordott, pedig gondosan felírtam minden távolságra a megfelelő állást. A lövések szinte egymásba csapódtak a célon, nem a direkcióval volt gond, hanem egyszerűen a távcső néha elállítódik. Úgy döntöttem, hogy nem szenvedek vele tovább. Ennyire alkalmatlan cuccal versenyezni már nem különleges kihívás, hanem szimpla szopás lenne.

Aztán érkezett egy telefonhívás, egy majdnem egy hónapos ajánlatunkat elfogadták. Ezzel ki is rakhatom a 'megtelt' táblát, most egy darabig nem vállalok tavaszi építésű házat, csak nyári/őszi kezdettel épülőt, amivel nem kell sietni. Majd november táján, ha addigra lesz megint egy kis szabad kapacitásom, akkor esetleg belefér még egy, de nem akarom erőltetni. Lassan jöhet a következő régi álmom valóra váltása, mégpedig a 'ráérős munkák' preferálása. Egy munka akkor számít ráérősnek, ha háromnegyed-egy év múlva szeretnék csak kezdeni az építkezést, ezért fel sem merül, hogy sürgessenek.

Ágicza kivitt Verőcére, aztán rögtön ment is tovább, egyik lelkes olvasónk kertjét szemlélte meg. Vitt magával egy csomó növényt is, aminek nem volt sok értelme, mert ugyanannyit hozott is vissza onnan :-)

A lőtéren ma alig voltunk, a pisztolyos állásoknál egyedül voltam végig. Most nem volt itt a saját fegyverem, a rendőrségi átíratásig a régi tulajnál kell lennie, ezért az egyik egyesületi pisztollyal lőttem. Az irányzéka beállítás közben menthetetlenül beragadt, de még így is majdnem olyanokat lőttem vele, mint legutóbb. Ez annyiból biztató, hogy egy minősítő versenyen sem lövök majd sokkal rosszabbul.

Egyébként kiderült, hogy nem is 165 kör a III. osztály határa. Úgy van a kis- és nagykaliberű pisztolyoknál is, hogy IV-135, III-150, II-180, I-190. Ez azt jelenti, hogy a III. osztályú minősítést akármikor elérem... A II. osztályt viszont talán igen, talán nem. Ezzel kapcsolatban Tünde érdekeset mondott: szerinte jobb lenne elsőre csak III. osztályúnak minősülni, mert elsőre nem szoktak az emberek II-at elérni, és ha utána legközelebb mégsem sikerülne ugyanaz, akkor felmerül a gyanú, hogy csak vettem a jó minősítést. Ezek szerint egyes helyeken meg is lehet venni?!? Persze a másik megoldás azt, hogy ha egyszer megvan, akkor stabilan tartom a szintet, akkor senki nem szólhat semmit.

Ez a régi lőlap volt a háttér a vasárnapi és mai lövéseimhez. Mintegy summázata ennek a két alkalomnak. Elég látványos, de még kicsit nagy a szórás. Az igazán elegáns az lenne, ha csak egyetlen pici lyuk lenne a közepén :-)))

Ágicza jó óra késéssel jött vissza, de ez az én hibám. Felelőtlenség volt egyedül elengedni olyan helyre, ahol kifejlett növények állnak hegyekben... A lőtér már bezárt, engem elvittek Verőcére a pizzériába, ahol még fél órát vártam, mire befutott az asszony. A hátsó ülés sarkába még éppen bekucorodhattam, a kocsi többi része ugyanis növényekkel volt tele.

Azért az idősebb építészeknek sem lehetetlen megbarátkozni a számítógéppel: most először egyeztettem úgy egy tervet a helyi főépítésszel, hogy e-mailben küldhettem el neki a rajzokat és ő hasonló módon, gyorsan válaszolt rá. Először csak vonalas 3D-képeket küldtem, mert a legtöbb helyre faxolni kell és arra ez alkalmasabb. Érezhető leszólással hiányolta a kidolgozottságot a 'programból jövő' rajzokról, mire elküldtem neki a renderelt látványterv képeit is. Így már tetszett neki a ház, de igazán csak akkor lesz elégedett vele, ha így is épül meg. Szerintem így is fog, éppen azért tervezzük meg olyan részletesen minden apró részletét és színeit, hogy ne utólag kelljen módosítani a terveken. Persze, nem tudom, ő milyen tervekhez és milyen megvalósulásokhoz szokott, biztos nem ok nélkül írta ezt.

Maestro, 2006. 09. 12., kedd #

Ez a nap is jól indult. A reggelt szorgos blogírással és tervezéssel szerettem volna eltölteni, ehelyett a szünetmentes tápok sipítására ébredtem, és az egész délutánig tartó áramszünetben békésen pihengettünk. Ráadásul a vízellátáshoz is áram kell, ilyenkor nagy lutri, hogy éppen tele vagy üres hidrofornál fogy el az áram. Ha tele van, akkor van még kb. 200 liter vizünk, de ha már alacsony benne a nyomás, akkor gyorsan kifogy. A vízlágyító szerencsére jól elvan áram nélkül is, ilyenkor is lágyítja a vizet és működik a beépített vízórája is. Annyit megtettünk, hogy a WC-t a tóból merített vízzel húztuk le és így maradt elég vizünk mosakodni meg hasonlók.

A borotválkozás külön kaland volt. Először megpróbáltam, hogy a villanyborotvát bedugom a szünetmentes tápba, hiszen annyi áram biztosan van benne. De a szünetmentes csak akkor hajlandó bekapcsolni, ha van áram, mert nem önálló áramforrásnak tervezték, hanem csak az áramkimaradások áthidalására ill. a kikapcs elodázására. Jött a B-terv, de az sem járt nagyobb sikerrel. A víz már alig folydogált a csapból, borotvahabom sem volt, szappannal és minimális vízzel húztam le úgy-ahogy a borostámat. Jellemző, hogy pont akkor történik ilyesmi, amikor igazolványképet mennék csináltatni...

Ma fedeztem fel, hogy a lépcsőnk így korlátostul sokkal jobban néz ki a tetőtér egy másik szegletéből, mint a hálószoba felől nézve. Pontosabban szólva, élőben megdöbbentően plasztikus a lépcső és a csigavonalban tekergő karfa, de a képen alig fért el, és a fotó már nem egészen adja vissza azt, amit ott helyben láttam.

Mivel dolgozni úgysem tudtam az áramszünet miatt, bementem Vácra ügyeket intézni, majd elmentem a Bricóba is, hogy megvegyem a múltkor kinézett lámpákat. Először is megvettem azt a nagy 'hatlövetű' csillárt, ez lesz a nappaliban. Fekete spotlámpát viszont egyáltalán nem találtam, főleg nem kompakt izzóval kompatibiliset, a nappali szélein egyelőre maradnak tehát a rizslámpák. Az előszobába a csillár termékcsaládjába tartozó két falikart vettem meg, ez nem is volt kérdés. És, ha már ott voltam, vettem két egyszerű fekete keretes hajólámpát, amikkel végre kulturáltan megoldjuk a bejárat és a nyugati terasz megvilágítását - a drótokon lógó csupasz villanykörte már kezdett kicsit ciki lenni. Mindehhez vettem izzókat, illetve a csillárba kompakt izzókat, mert azt folyamatosan szoktuk égetni. Kíváncsi lennék, hogy ha 6 db 11 W-os kompakt helyett 23 W-osakat tennék bele, kellene-e egyáltalán más világítótest a nappaliba. A fényerő biztosan meglenne, csak a spotlámpák irányított fényeket adnának a konyhának, Ági asztalának stb. És vettem egy gagyi kis halogén spotot, amivel a légpisztolyos lőlapot fogom megvilágítani. Még nem tudom,hogy lesz felrögzítve, talán valami kihajtható léc végén lesz, hogy el is tudjam pakolni az egész céltáblát és környékét, ha éppen nem használom.

A csillár teste nagyjából látszik a fenti képen, de az üvegét érdemes közelebbről is megnézni. Speciális, ún. kraklé zománc van rajta, ez egy áttetsző és repedezett zománcfajta. Egyébként enyhén hullámos hengerek az üvegburák, de ez a repedezett kivitel nagyon feldobja őket. Az előszobában Ágicza kitalálta, hogy túl magasan lennének a falikarok és tegyük őket lejjebb. Ezzel csak az a gond, hogy elég nehéz lesz ezen a művészien strukturált vakolaton eltüntetni a vésés és gipszelés nyomait. Jelenleg csak a drótok állnak ki a falból és a végükön lóg egy-egy izzó. Most annyit tettem, hogy az izzókat felfelé fordítottam, nagyjából abba a magasságba, amibe akkor kerülnének, ha nem keresnénk magunknak a bajt és felszerelnénk őket az eredetileg tervezett helyükre. Pár napig nézegetjük, hátha jó lesz így is... Ha mégsem, akkor valakire vár egy kis extra igényességű vakolatjavítási munka.

Megrendeltem a Renault-nál a tükröt, meglepően olcsó volt (mármint Renault-alkatrész mércével mérve). Péntekre meg is lesz, és az éppen esedékes 75 ezer km-es átvizsgálás alkalmával be is szerelik majd.

Ma kipróbáltam a kertben a légpisztolyt, nagyon régen nem lőttem már vele a szabadban. Úgy látom, hogy tényleg nagyon fontos ehhez is a jó megvilágítás, egész szépeket lőttem, amikor éppen nem mozgott a széltől a vadszőlő árnyéka a lőlapon... Közben nyomozok olyan fegyvermester után, aki el tudná látni csősúllyal és sportmarkolattal a pisztolyomat. A markolatra találtam embert, amúgy nem is ismeretlent: tőle származik a gázpisztolyaink fa markolata is. Telefonon beszéltem vele, nagyon érti a dolgát a srác. A markolat részben állítható, de eleve a kezem méretéhez készíti. Amikor már nagyjából kimunkálta, elmegyek egy egy-másfél órás próbára és hozzáigazítja a kezemhez. Éppen ez az ilyen markolatok lényege, hogy tökéletes fogást biztosít, jól a kezembe simul, és pont a megfelelő távolságban lesz az elsütőbillentyű is. Még azt is kiválaszthattam, hogy milyen erezetű fából készüljön. És az árában benne van az élethosszig tartó 'support', vagyis akár évek múlva is visszavihetem és díjtalanul korrigál rajta vagy felfrissíti a csúszásmentesítő megmunkálást. Ilyen lesz majd:

Nem is mondtam, megvan a notebookunk is. Illetve még nincs itt nálunk, de már megvettük és hamarosan megkapjuk. Úgy kiülök majd vele blogot írni a kertbe, mint annak a rendje.

Maestro, 2006. 09. 11., hétfő #

A mai nap fő attrakciója a lépcső korlátja volt. Alig másfél hónapos késéssel, de végre ma megérkezett hozzánk a hajlított fakorlát. Ami persze csak az alakjára nézvést hajlított, mert nem egy rudat hajlítanak meg, hanem rétegekből ragasztják össze íves formában és utólag alakítják ki a végleges profilját. A tölgy erezete elég markáns, így a ragasztás nem feltűnő, csak ha nagyon vizsgálgatja az ember, akkor látszik. A korlát tehát térgörbe alakú volt, pontosabban két, egymáshoz csatlakozó csavarvonal, egy rövid átmeneti szakasszal.

A felrakást azzal kezdték, hogy a fém korlát tüskéire ráhúztak egy-egy jelölő szerszámot. Ezek a helyén tartották a karfát és segítettek kijelölni az alsó felén a fúrások helyét. Eligazították, ráütöttek párat és az átnyomódott helyeken fúrták meg.

Aztán egy kis szilikont nyomtak a lyukakba és egy hatalmas gumikalapáccsal odaütögették a helyére. Közben újabb fordulatot vett a konyhai gépek beszerzésére indított akciónk is. Amint azt megszokhattuk, bármi kell nekünk, mindig van egy (vagy több) megbízónk, aki éppen a megfelelő cégnél dolgozik és tud segíteni. Természetesen tervezek olyan házat is, ahol mindkét építtető a Boschnál dolgozik. És milyen konyhagépeket szeretne az én kis asszonykám, na milyet? :-) Úgyhogy most egyrészt kapunk egy kedvezményes árlistát tanulmányozásra, a kiválasztott gépekről pedig megkérdezik a szervizeseket is, hogy mi a tapasztalatuk velük, meg szabad-e venni.

Krampuszka mindeközben a hátam mögötti könyvespolc mélyére ágyazta be magát, onnan tekintgetett kifelé nagy óvatosan, csak a fülei látszottak ki és a sötétben zöldesen csillogó szeme (de az már csak éppen hogy, hiszen lopakodó üzemmódban volt):

És kint is folyt a munka, előkészítettük a trágyát a bekapáláshoz. Egy-egy talicskára valót leborítottam egy kupacban, onnan fogjuk majd széthúzni a gereblyével a kapálás előtt. Kicsit lassabban haladunk vele, mint ahogy terveztük, de végül is mindegy, annyira nem sürgős (ha már két évet kibírt így).

Délutánra szinte teljesen elkészült a lépcső. Felrakták a korlátot, még egyszer átcsiszolták és lelakkozták. Kijavították az acélszerkezet mázolásának a sérüléseit és azt a néhány helyet, ahol valamit kihagytak a festők. Az elcserélt korlátrácsot viszont majd valamikor máskor hozzák ki a lakatosok. Az már nem nagy munka, ki kell vágni a helyéről a régit és behegeszteni az újat. Szinte több idő lesz a festék száradása, mint amit ténylegesen foglalkozniuk kell vele

De mindez már nem nagyon zavarja a lépcső végső képét. Az már biztos, hogy nagyon kellett rá ez a hajlított tölgy karfa. Még egy íves vonal a térben, és még egy kicsit több fa a sok fekete acél között. Azt hiszem, főként a tetőtérből nézve lett még látványosabb a lépcső. Mit mondjak, lassan lett meg, de végre meglett és abszolút ide való, ebbe a térbe.

Építési napló, 2006. 09. 11., hétfő #

27 fok, napos idő. Lépcsőkorlát karfájának felszerelése és kisebb mázolási javítások.

Maestro, 2006. 09. 10., vasárnap #

Ma is majdnem elfelejtettem, de azért csak lefotóztam gyorsan hazaindulás előtt. Egyszerűen nem tehetem meg az olvasóinkkal, hogy csak írok itt erről a csodálatos szerzeményről és még csak le sem fotózom. Nos tehát, elsősorban ilyennel lövök mostanában célba. Már csak azért is érdemes jól megnézni, mert terveim között szerepel némi tuningolás (ergonomikus sportmarkolat és csősúly felszerelése), azután szinte rá sem lehet majd ismerni. De egyelőre még így néz ki. Hölgyeim és uraim, a legendás orosz MCM pisztoly, amin sportlövők nemzedékei nevelkedtek:

Ma fantasztikusan lőttem. Pedig - vagy talán éppen azért? - nem is a pontosságra hajtottam. Lőttem egy-egy sorozatot kitakart bal szemmel illetve két szemmel elnézve, 173 ill. 177 kör lett a 20 lövésből. Eddig ezek voltak a legjobb eredményeim, de a harmadik sorozatban 180 kört lőttem! Ami éppen a II. osztályú minősítés határa, ha ezt egy versenyen produkálom. Aztán lett 177, majd megint 180. Ennek különösen örültem, mert az első lehetett akár a véletlen műve is, de ez már tendencia! :-). Sajnos tényleg ez a helyzet, legalább háromféle eredményt kell megkülönböztetni: az egyszeri rekordot, a jobb napjaimon reprodukálhatót ill. a bármikor stabilan reprodukálhatót. Ebből értelemszerűen csak az első biztos, az jelenleg 180. A másik kettő olyan 175/165 körül lehet.

Ebben csak az az ijesztő, hogy most van másfél hete, hogy életemben először éles fegyvert vettem a kezembe, de a légpisztolyos karrierem is csak három hónapra nyúlik vissza. Nevetséges helyzetben vagyok, mikor a különféle fegyveres szakmai fórumokon szaktanácsot kérek, mert zöldfülű kezdőként rengeteg mindent még nem tudok. Ugyanakkor pl. olvasom valakitől, hogy több év gyakorlás után lőtt az MCM-mel 175-180 körül és ezt mindenki nagyon jónak tartja. Valami azt súgja, hogy kurvára nem hinnék el nekem a fenti bekezdésben írottakat, tehát csak kérdezgetek ártatlanul és mélyen hallgatok az elért pontjaimról.

Október végén lesz a fegyverismereti vizsga, amit Ágicza is le fog tenni. Neki nem lenne muszáj, de ha bármikor akar jönni velem valami más lőtérre, nem árt ha ő is tud lobogtatni valami papírt. Már megrendeltem a könyvet a vizsga anyagáról, bár ez felesleges óvatosság, a lényeget valószínűleg már a gázpisztolyok beszerzésekor megtanultam.

Beszélgettünk Tündivel (a lőtér egyik vezetőjével) az amatőr és profi sport különbségeiről. Arról mesélt, hogy amikor annak idején gyerekeket vitt légpuskás versenyre, az ő srácai leharcolt puskákkal lőttek nem túl jó eredményeket, viszont egy nagy hétvégi buli volt nekik az egész verseny, iszonyú jól érezték magukat. És látták a bajnokpalántákat, akiknek minden cuccuk professzionális volt, de ott állt a hátuk mögött az edző és ha nem 10-est lőttek csak 9-est, akkor ordított velük mint állat. Nem tudom, mennyire élvezhették azok a gyerekek a 'sportolást'. Bár az kétségtelen, hogy olimpiai bajnokot csak kemény kézzel lehet nevelni.

Mindenesetre, itt Verőcén a lövészet örömére helyezik a hangsúlyt és ez nagyon is kedvemre való. Úgy gondolom, hogy profinak lenni nehéz dolog és teljes embert kíván. Profi csak egy valamiben lehet igazán az ember, és az legyen a szakmája. Minden mást csak lelkes amatőrként érdemes csinálni. De jobb is úgy, mert az amatőrt hidegen hagyják a szakma gyilkos presztízsharcai, semmit sem csinál muszájból és mindent csak a maga örömére. Merjünk amatőrök lenni! :-)

Most már biztos, hogy a Kismaros és a kóspallagi leágazás közötti útszakasz súlyosan veszélyezteti a bal tükrök épségét. Hazafelé menet éppen kerültem volna ki a lekanyarodókat, amikor mögöttem a semmiből ott termett egy másik kocsi, és elvitte a tükrömet. Biztos nem 90-nel jött, én viszont nem indexeltem, szóval fizetem a tükröt saját zsebből. A másik kocsinak semmi baja nem esett, a sofőr visszasétált velem megkeresni a keretéből kiesett tükörüveget. Még jó, hogy nem az egész mozgató szerkezetet kell cserélni, csak a bele pattintott tükröt. Amiből a legokosabb lesz, ha rögtön két darabot rendelek, legyen belőle tartalék is... Viszont most nem kellett rágógumival ragasztgatni, a helyén van és mozgatható is a tükör, csak kicsit repedezett:

Ágicza újabb állatot vonzott magához a teraszon ülve, egy szitakötő kerülgette egy darabig, majd leszállt a kezére és ott üldögélt egy jó darabig:

A tóban pedig a kis vízisikló szkrollozott ide-oda, láthatóan örült az életnek és a szép időnek. Néha elbújt a vízbe lógó növények között, aztán megint előkerült a tó egy másik sarkából és úszkált tovább.

Olyan szép idő volt, hogy gondoltam egyet és kiültem a kertbe, gyakorolni egy kicsit a Field Target versenyre, ami a jövő hét végén lesz. Lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet maradni ennél a puskánál és ennél a távcsőnél. A kert végében egy karóra kitettem a céltáblát, aztán öt méterenként leszúrtam egy-egy szál gyújtóst és megpróbáltam a távolságokhoz úgy beállítani a céltávcső csavarjait, hogy a megfelelő magasságba lőjön. Ment is szépen, csak ahogy múlt az idő, úgy mászott el a beállítás is. Most vagy az alkonyati hőmérséklet-csökkenésnek van ekkora hatása, vagy valami gond van a távcsővel. Gyakorlatilag nem mentem vele semmire. Komolyan fontolóra vettem, hogy mégis csak le kellene cserélni ezt a régi puskát arra a másik Waltherre, ami sokkal közelebb áll a lelkemhez, az LGR nevű pneumatikus jószág. Persze, az is használt és régi modell, de mégis egy klasszissal jobb. Arra - mivel nincs hátrarúgása - rakhatnék bármilyen távcsövet és az jó lenne. Csak Ágiczával lesz nehéz megértetni, hogy erre feltétlenül szükség van :-) Pedig abban van valami, hogy csak olyan technikai eszközökkel szabad foglalkozni, amikben meg tudok bízni. Egy olyan távcső meg elég érdekes, amit akárhogy tekerek, nem tudok lejjebb célozni vele. Miközben a tó partján gyakoroltam, a kis teknős ott kalimpált a vízben és nézett, hogy miért nem adok neki sonkát.

Este megnéztük a Harry Potter negyedik részét filmen. Az lett belőle, amitől tartottam: az első három rész még úgy-ahogy követte a történetet, de egy kétszer olyan hosszú könyvből egyszerűen nem lehetett mindent belerakni két és fél órába. Annyira nem, hogy az már siralmas. Az egész film olyan volt, mintha a forgatókönyv írójának csak mesélt volna valaki a regényről, és a látványosabb részeket ezek alapján filmre vitte volna. De persze úgy kellett nekünk, már két évvel ezelőtt is azt mondtam, hogy Harry Potterrel csak könyv alakban szabad foglalkozni, a filmes adaptációk az olvasni nem tudó hülyéknek készülnek. Az egész esti filmnézésünk legemlékezetesebb jelenete az volt, amikor Nyafika befészkelte magát Ági ölébe és hangos dorombolással mutogatta a pocakját.

De ami igazán bosszantott, az a szereplők megválasztása volt. Harry, Malfoy, McGalagony és Piton még teljesen rendben vannak. Ron is elmegy, bár amikor hisztérikusan sikítozik rémületében, mindig kedvem lenne fejbe ütni valami súlyos és tompa tárggyal. Hermione már kislánynak is szép volt és azóta csak még gyönyörűbb lett, de egyszerűen nem illik ebbe a szerepbe. Vörös hajjal pont jó lenne viszont Ginnynek, Ginny mehetne Hermione helyébe. Dumbledore olyan, mint egy enyhén becsípett, jóságos öreg Mikulás. Az új szereplőket pedig tényleg mintha olyanok válogatták volna, akik nem olvasták a regényt. Mordon túl puhány kinézetű, egy auror legyen szikár és zord. Fleur nagy csalódás volt, elég vérszegény véla volt azzal jókislányos frizurával és szende arccal. Krum pedig tényleg világsztár-kinézetű volt, a könyvben mintha ez is máshogy lett volna. Egyedül Cedric és Rita Vitrol volt telitalálat. Meg talán az idősebb Kupor. Meg a sárkányok. Komolyan, a sárkányok voltak a legjobbak az egészben. Kábé a történetből is annyi jött át a rendezőnek, hogy szörnyű sárkányok vannak benne. De akkor már inkább Süsü, a sárkány... Soha ne nézzétek meg egy jó regény filmváltozatát!

Maestro, 2006. 09. 09., szombat #

A szürke macskák természetesen birtokba vették a szekrény dobozát. Először persze Tappancs fészkelte be magát, bár neki kicsit nagy volt, nem tudott úgy belefeszülni a hullámpapír falak melengető ölelésébe, mint a kisebb dobozoknál szokta volt. Most először sikerült olyan fotót készítenem róla, ami minden felesleges sallang nélkül mutatja meg Tappancs lényegét: fehér mancsok egy kartondobozban :-)

Aztán jött Nyafika, és beleugrott a dobozba. Már csak repülés közben vette észre, hogy az nem üres, de akkor már késő volt. Mire leérkezett az aljára, Tappancs már kint volt és sértetten nézett vissza rá. A képen éppen a levegőben látható:

Dél körül kinéztem Verőcére. Az úton előttem lovakat szállítottak egy utánfutón és rögtön feltűnt, hogy elöl átlátszó részek vannak a ponyván, ahol kinézhetnek. Mert a lovak vizuális lények, az istállóból is ki feltétlenül ki kell nekik nézni valamerre. Egyébként menet közben fotóztam, úgyis olyan lassan mentek, hogy volt időm előkapni a fényképezőgépet a hátsó ülésről.

Valószínűleg a másfél hetes gyakorlás hatása érett be, mert 175 kört lőttem a kis .22-es pisztolyommal. És ez nem csak egyszeri véletlen volt, utána még kétszer megvolt 173. Már a múltkor is nézegettem a rosszarcú terroristákat ábrázoló anatómiai lőlapokat, de most ki is próbáltam egyet, 10 méterről lőttem rá duplákat. Kapott bőven minden fontosabb részébe, és egy lövés sem ment mellé. Nagykaliberrel persze látványosabb lett volna, de azt majd legközelebb. A koronglövészet viszont szánalmasan ment, a fele doboznál abba is hagytam, nem volt értelme. És al sem hiszem, ez volt a harmadik alkalom, hogy a 'saját' pisztolyommal lövök és ma sem fotóztam le! Bár tényleg teljesen olyan, mint a kedden berakott képen, csak fa markolattal.

Amennyire én örültem annak, hogy megtaláltam ezt a lőteret, annyira örültek most ők is nekem. Kisebb bővítésen gondolkodnak ugyanis és ehhez tudniuk kellett volna néhány méretet. Nálam pedig éppen ott volt a csomagtartóban a szokásos telekfelmérő készlet, a lézeres távmérő és a szintező. Aztán megnéztük a pontlövő állásokat is és kiderült, hogy 25 méter helyett 26,3-ról lőttünk eddig, és a célok magasabban is vannak, mint a szabványos 140 centi, csak a terep lejtése megvezeti az ember szemét. Elsősegélyként elég előrébb hozni a céltáblákat a domboldalból, de hosszabb távra fel fogok majd skiccelni nekik egy kialakítási tervet szabványos, betonozott lőállásokkal meg minden egyébbel.

Maestro, 2006. 09. 08., péntek #

Most már biztos, hogy fel kell vennem egy titkárnőt... Reggel szépen felkeltünk és indultunk Csákvárra, megnézni azt a telket, amire majd házat tervezek. Esztergom után felhívtam a tulajt, hogy hol járunk és mikortájt érünk majd oda. Kicsit értetlenkedett, hogy akkor tehát Esztergomon át megyünk-e Újpestre. De ugye Csákvár az úticélunk? - érdeklődtem óvatosan, visszaemlékezve a múltkori, kitérőnkre. Húbasszameg!!! - mondám kisvártatva, mert akkor már eszembe jutott az is, hogy tényleg mintha Újpestre beszéltük volna meg a találkozót, hogy egy autóval menjünk majd Csákvárra... Így történt, hogy mégis külön autókkal mentünk, de szerencsére ennél nagyobb baj nem történt.

Csepergett az eső, de éppen találtam egy cukrászdát, ahová be tudtam ülni arra az időre, amíg megbízónkra vártam. Ágicza addig is kapta magát és - ha már úgyis lesz még egy autó - elment Tatára, ahol valami vízinövény-kertészet van és neki feltétlenül onnan kellett növényeket beszereznie. A vásárlás mellett fotózott is, pedig hát éppen elég vízi zöldséget láthat akkor is, ha csak kilép a házból...

Most már tényleg elmentünk Újpestre, és út közben megcsodálhattam egy fokozatmentes automata sebességváltó működését. Nagyon tetszett, bár szerintem ha nekünk ilyen lenne, az első pár hét játszadozásai után csak akkor kapcsolnám be, ha nagyon fáradt vagyok. Nekem egy félautomata váltó lenne az ideális, ott azért még én döntök, de mégsem fájdul bele a térdem a kuplung nyomogatásába egy dugóban.

Ezután jött a szemlék utáni szokásos beszélgetés, amikor összegyűjtöttük a házzal kapcsolatos építtetői igényeket. Mivel általában a megbízók lakásásban ülünk le ez alkalommal, az elmondott dolgokat nagyban segít árnyalni az is, amit ott helyben látunk. Még az ellenpélda is segít, ha valaki például egy neki sem tetsző albérletben lakik.

Estefelé még bevásároltunk, és Ágicza megmutatta azt a hatágú kovácsoltvas lámpát, amit már korábban kinézett a nappaliba, illetve fali változatait az előszobába. Tegnap úgy hozakodott elő ezzel a lámpakérdéssel, hogy akkor megvesszük-e azt a 'hatlövetű csillárt' :-) Még nem tudtam eldönteni, hogy egyszerű nyelvbotlás volt-e ez részéről, vagy pedig zseniális marketingfogás... Végül nem vettük meg őket, mert még ki kellene találnunk, mi lesz a nappali négy sarkában a világítás, ha ez a csillár lesz középütt. Mert a lépcsőhöz és a házhoz jól illik, és jó lenne az előszobában is a fali változata, legalább a kilincsek és a padlóburkolat után újabb közös elem kötné össze ezt a két helyiséget. De én a nappali négy sarkába, a mostani kis gömbölyű rizslámpák helyére valami nagy, technós kinézetű reflektorokat szerettem volna. Végül abban maradtunk, hogy a spotok picik lesznek és el lesznek dugva a gerendák közé. Állítólag Ágicza ezt mindig is így tervezte. Csak tudnám, hogy akkor én kinek meséltem annyit a nagy spotokról...

Maestro, 2006. 09. 07., csütörtök #

A délelőtt nagy részét kimerült alvással töltöttem, utána pedig egy kisebb családi ház terveit véglegesítettük. Komoly dolgokon voltaképpen már nem is változtattunk, de így is benne jártunk már a délutánban, mire mindennel végeztünk. Most már biztos, hogy 150 m² alatt is simán ellakhat egy család 2-3 gyerekkel, ennél nagyobb ház építését igencsak meg kellene gondolni mindenkinek. A kis házak sokkal olcsóbbak, vagy ugyanannyi pénzből kihozva sokkal igényesebbek lehetnek. És sokkal-sokkal otthonosabbak.

Közben jött a hír, hogy lehet jó kis notebookunk, akciósan. Nem olyan erőmű, mint amiről egyszer korábban szó volt, de nem sokkal gyengébb az én számítógépemnél, és csak 130 ezerbe kerül. A múltkori 30 ezres példányról pedig kiderült, hogy lesz az 60 is, ha hozzáadjuk a szükséges memóriát, drót nélküli hálókártyát, új akkut stb. Akkor már inkább egy vadonatúj, használhatóbb gép. Még nem kaptam visszajelzést, hogy sikerült-e beszerezni, de ha minden jól ment, akkor már megvan és a jövő héten át is vehetem valamikor. Még egy darabig eltart a szép idő, úgyhogy még nem jött későn ez a notebook. Még annyi kell majd, hogy kiépítsünk egy wireless hálózatot a házban és környékén, amire felcsatlakozhat a notebook. Ezzel mellesleg a tetőtérből a földszintre lelógó hálózati kábel is eltűnik, Ágicza nagy örömére.

Csak úgy próbaképpen megnéztem, hogy mit is ér egy távcső a Föld-Hold viszonylatban. Simán kitölti a teljes látómezőt, és gyönyörűen megfigyelhetőek a rajta lévő kráterek is. A legérdekesebb egyébként az volt, hogy az éppen hiányzó része sem teljesen láthatatlan, csak sokkal halványabb. Általában jól elvagyok a földi dolgokkal is, de azért ezt megpróbáltam lefotózni. Csak úgy kézzel odaszorított fényképezőgéppel így sikerült:

Maestro, 2006. 09. 06., szerda #

Ágicza valami varázslatos módon fényképez, mert teljesen átlagos beállításokról és automata módban is képes meghökkentően zajos, alul/felülexponált fotókat készíteni. Valami azért látszik a képeken, bár most nem nyílik olyan sok szép virág, inkább zöld színű a kertünk. A verbénák is csak olyan háttérbe olvadók.

Nagyon különös felhők voltak ma az égen. Az északi irányt alapvetően szeretjük, mert mindig szép felhők látszanak errefelé, de ilyeneket még nem láttunk itt egyszer sem. Sok kis elszórt fehér felhő volt mindenfelé, de kivétel nélkül mindegyik finom, elmosódott kontúrokkal olvadt bele a kék háttérbe. A fotó ezt nem is adja igazán jól vissza, a valóságban sokkal lágyabbak voltak ezek az átmenetek.

Mellettünk az üres telken kint volt a tulajdonos, a füvet és mindenféle vadvirágot vágta le egy motoros kaszával. Ágicza is kint tett-vett a kertben, és elsőként hallhatta a nagy hírt: miután éveken át hiába árulták a telket, inkább mégsem adják el, hanem építenek rajta egy kis házikót öreg napjaikra. A telket nem osztják több részre, hanem az első felére építik a házat, a többi részen pedig gyümölcsöst telepítenek. Ez nem hangzik rosszul, legalább lesz némi növény azon az oldalon is. És a házukat is éppen a megfelelő helyre tennék: a telkük északi oldalára, és a mi házunknál kb. 5 méterrel közelebb az erdészeti úthoz. Ugyanazért, amiért én is előrébb tettem a házunkat a másik oldali szomszéd házánál, hogy ne lássunk rá a másik teraszára a magunkéról és így ne zavarjuk egymást. Ebben a völgyben, de talán az egész faluban is alapvetés, hogy ok nélkül nem piszkálunk bele a másik életébe. És itt kint már van is elég hely, nem kell egymás szájában élni. A faluban rosszabb a helyzet, pár száz négyzetméteres telkek is vannak, egymás aurájába lógnak az emberek. Nem is bírnék ott élni...

Jól elbeszélgettünk, ami már csak azért is érdekes volt, mert három éven át alkalmanként beszéltünk telefonon erről-arról, de személyesen mindig csak a távolból láttam, amikor néha kijött kaszálni vagy tarlót égetni a telkére. A közműveket még nem tudja, hogy fogja kihozni. Mindenesetre azt már most jeleztem neki, hogy ha az ELMŰ csak gerincvezetékkel lenne hajlandó kihozni neki az áramot (aminek megvan az esélye), akkor én is beszállnék a bizniszbe, mert hosszú távon nem ártana 3x32 amper a házba.

A sok amper már csak azért is kellene, mert Ágicza is kitalálta, mire költjük a megemelt munkabérünket. Kell neki egy sütő és egy rendes főzőlap a konyhába. Azt hittem, a mosogatógép fontosabb neki, de ezek szerint a saját sütésű pizza nyerte el az első helyet a preferencia-sorrendben. A főzőlap csak a ráadás, mert sokkal olcsóbb az olyan kombináció, amiben a sütő és a főzőlap egymás fölé építendő és együtt is árulják. Ebben az a jó, hogy a főzőlap csak egy sima üveg platni, a gombjai a sütő frontján vannak. Hátránya csak annyi, hogy muszáj a főzőlap alá építeni a sütőt, nem lehet például egy magasabb szekrény középső eleme. De ha eleve egy helyre szánjuk őket, akkor ez nem probléma. Abban maradtunk, hogy Ágicza kinézi magának a megfelelő terméket (feltehetőleg valami Bosch/Siemens/AEG kategóriában), és keres egy jó beszerzési helyet. Aztán már csak fogjuk az utánfutót és hazahozzuk!

Délután a lőtéren egy kolléga gyönyörű kis Smith & Wesson sportpisztolyt próbálgatott éppen, friss szerzeményét. Mondta, hogy nyugodtan próbáljam ki, lőttem is vele egyet. Belenézett a távcsövébe és elismerően mondta, hogy 10-es. Nem is csak ennek örültem, bár ez sem semmi ismeretlen fegyverrel. Hanem hogy mindenféle irigység nélkül gratulált a lövéshez. Ha tartottam valamitől a céllövészet kapcsán, az éppen a gyilkos versengés és a jobban/szerencsésebben lövőkre való féltékenykedés volt. De eddigi tapasztalataim alapján nyugodtan mondhatom, hogy ezen a kis családias lőtéren ennek nyomát sem tapasztaltam. És persze megint lőhettem elöltöltős puskával. Ezúttal 50 méterre célba, diopteres nézőkével. Ilyet sem csináltam még, de lőttem egy bal felső 7-est, majd a szinte pontos tükörképét jobbra lent. A harmadikat először nem is találtuk meg a távcsővel, de végül kiderült, hogy szinte pontosan az előző nyomába küldtem azt is. Még mindig csodálkozom néha, hogy egyáltalán eltalálok valamit ezekkel a puskákkal, miközben a légpuskával nem érzem magam annyira biztosnak. De azt már megfigyeltem, hogy ha mások előtt kell lőnöm, az furcsa módon nem idegesít. Mivel van 'tétje' a dolognak, ezért jobban koncentrálok és így jobban is lövök.

Maestro, 2006. 09. 05., kedd #

A mai napot lelkes bevásárlással töltöttem. Mindenekelőtt megvettem azt az MCM sportpisztolyt, amit még vasárnap próbáltam ki a lőtéren. Akkor még egy kicsit haboztam, de időközben utánajártam és megtudtam, hogy nagyon profi kis jószág. Nem részletezem, érdeklődőknek itt van egy alapos cikk róla: Kelet csillaga, az MCM. Az én habitusomhoz az állna persze a legközelebb, hogy megvenni a legprofibb eszközt, ami csak ma a piacon van, de mivel annak a többlet pontosságát már csak az I.-II. osztály határán tudnám igazán kihasználni, egyelőre lemondtam róla.

Nos, a szóban forgó pisztoly előélete igazán biztató: egy vadászé volt, aki nem sokat lőtt vele. Aki tőle megvette, az a fiának szánta, de a gyereknek nagykaliber kellett, ezért újszerű állapotban megkaptam szinte ingyen, mert 15 ezer nem volt pénz érte (a fenti cikk szerint 20-50 ezer között van sokkal használtabb állapotban is) és méltatlanul alábecsülik, mert van olyan jó, mint a 80-100 ezres nyugati fegyverek. Pest felé menet beugrottam Vácra a tulajhoz és ki is fizettem neki. Persze, egyelőre még nem az enyém lesz, hanem az egyesületé, de sajátként fogom használni. Szinte pontosan így néz ki, mint ez itt a képen, csak fa markolathéjakkal:

Eddig tartott a szórakozás, aztán a délután többi részét már a munkával töltöttem. Bár ez sem egészen igaz, mert 5-6 órán át tárgyalni egy házról egyfelől valóban kemény munka - másfelől ezt egy kisvendéglőben, finom étkeket gyűrve az arcunkba beszéd közben, az már szinte élményszámba megy. Mint ahogy élmény olyan emberrel beszélni, amilyen szerintem én is leszek 10-20 év múlva. Legalább is annyira sok mindenben ugyanúgy gondolkodtunk, hogy az már túlzás is volt. Az ilyen emberekkel csak egy nagy probléma van: rendszerint nem szoktunk tudni megállapodni, mivel egyikünk sem hajlandó engedni az elveiből...

És szigorúan név nélkül, de ezt muszáj elmesélnem... Az előző tervezőjük egy hölgy volt (már itt gyanút kellett volna fogniuk :-), de ez a kollegina akkora művész volt, hogy beszélgetéseik során kötelezően per 'művésznő' kellett szólítaniuk. A nagy lét művészien fel is nyalta, de három hónap alatt csak néhány filctollas vázlatot bírt megszülni. Aztán közölte, hogy ő számítógéppel nem tud rajzolni, fog kelleni egy szerkesztő a gépbe vitelhez, egy 3D-modellező a látványtervekhez, persze mind külön pénzért. Ekkor merült fel megbízóiban az a kérdés, hogy akkor ő tulajdonképpen mit is csinál az egész tervezési folyamatban és mihez ért egyáltalán. Mert már elsőéves hallgatóként is ciki úgy alaprajzot tervezni, hogy elképzelése sincs arról, milyen tetőidom fog majd erre passzolni...

Hazafelé már meglehetősen álmos voltam, és az egész estés cigifüst sem tett túl jót nekem. Még letöltöttem ezt-azt az irodából, és ha már ott voltam, elhoztam az egyik forgószékünket is, mert szükségünk lesz rá a másik tetőtéri asztalnál. Szép óvatosan vezettem hazafelé, és egy darabban haza is értem.

Maestro, 2006. 09. 04., hétfő #

Ma végre sikerült elérnem telefonon a lépcsőgyártókat. A korlát még mindig készül, most fogják kimarni és lecsiszolni a végleges formájára. Egész idáig száradt a ragasztó a tölgy lamellák között. Elfelejtettem megkérdezni, hogy ugye akkor a tévesen berakott fajtájú rudat is kicserélik a korlátnál. De mindegy is, e-mailben már megírtam nekik a hiánylistát, bár a többi csak apróság, mint pl. a mázolás javítása és hasonlók. Az igazi fontos dolog ez a csere, ami némi hegesztéssel is fog járni. És persze a fő attrakció a korlát karfája lesz. Csak már lenne meg...

Reggel első dolgom volt átmenni Szobra és megcsináltatni a sportorvosi igazolást a tagkönyvembe. Mivel a műtét kapcsán volt nálam minden, labor-EKG-röntgen, elfogadták azokat és nem kellett újra megcsináltatnom egyiket sem. Még egy fénykép kell, és készen vagyunk, mehetek minősítő versenyre.

Válaszolt az a mensás társam is, aki lőterek világítástechnikájának a szakértője. Megmondta, milyen fajta lámpákat és hogyan kell elhelyeznem a tetőtérben ahhoz, hogy az előírt fénymennyiséget kapja a lőlap és az egész tér. Például 1000 luxot jelent egy 50 W-os, 36 fokos hidegtükrös halogénizzó 75-80 centiről. Már csak néhány lámpatestet kell beszereznem és meg is van a szabványos világítás.

Közben a telken is újra megindultak a munkák: markológéppel felkapirgálták a telek előtti földet. Annyira le volt taposva és tele mindenféle hulladék kővel, hogy nem lehetett volna csak úgy nekiesni a rotációs kapával. A markolókanál fogaival viszont szépen meghúzgálta a felső 10-15 centimétert, kifordult a rengeteg kő és az egész terület kísértetiesen emlékeztetett a felszántott földre.

A következő munkafázis az volt, hogy átgereblyéztük a földet és kiszedtük belőle a kövek nagy részét. Több talicskára valót szedtünk ki, ami nem is csoda: ez a terület az egész építkezés alatt sittlerakó volt, de itt tároltuk a köveket is és a kocsibehajtó építésekor is hullott a földbe mindenféle kavics.

Az egyik oldal megkapta az első kapálást is. Aztán majd hoznak trágyát és azt is beforgatjuk a talajba. Eredetileg vadvirágos rétet szántunk ide, de aztán találtunk másfél zsák fűmagot a kamrában, úgyhogy az lesz kiszórva. Ez ugyan nem vadvirágos, de mivel elég későn füvesítünk, úgyis meg fog benne telepedni minden kóbor növény is, nem lesz olyan unalmas az egész. A hét második felében elméletileg meg is lesz, aztán már csak locsolni kell...

Maestro, 2006. 09. 03., vasárnap #

Nagy nap volt a mai, mivel ezúttal Ágiczát is sikerült kicsábítanom a verőcei lőtérre. Úgy látszik, neki is van némi érzéke a témához, mert egy rövid oktatás és eligazítás után szépen lőtt az egylövetű pisztollyal. Kicsit furcsa lehetett neki, balkezes létére jobbos markolattal lőni, de így is simán meglőtte a IV. osztályú minősítés szintjét.

Megint voltak kint elöltöltősök, mellettünk revolverekkel lőttek (hatalmas hang és füstfellegek!), a hátsó, 100 méteres pályán pedig régi hadipuskákkal. Ezek olyan masszív jószágok voltak, hogy Ágicza alig tudta megtartani, amikor próbaképpen a vállához emelte. De ettől függetlenül nagyon szépek voltak.

Ágicza pedig megmutatta, hogy méltó asszonyom: most először volt nagykaliberű revolver a kezében, de a IV. osztályú szintet ezzel is meglőtte. Igaz, hogy az első két lövése a lőlapot sem igazán találta el, de aztán a maradék 18-ból is összejött neki a 135 kör. Az edző azt mondta, hogy a legfontosabb most az, hogy nem ijed meg a fegyvertől. Most érett be a gázpisztolyos gyakorlások haszna :-) Végül is a lövészet éppen az a sportág, ahol a nők nem lennének feltétlenül hátrányban a férfiakhoz képest. De a legtöbb nő egyszerűen fél a pisztolytól és ezért nem tud a tökéletes lövésre koncentrálni. Ágiczában szerencsére nyoma sincs ennek a hisztérikus félelemnek. Valószínűleg ő nem fog hozzám hasonló rendszerességgel lőtérre járni, de ha néha kijön velem, szívesen lődözget mindenfélével.

Én ma csak pisztolyokat próbálgattam, és leteszteltem azt az eladó MCM-et is. Még nem döntöttem, holnap szeretnék kicsit utánajárni a dolgoknak, de eléggé alkalmi vétel lenne, úgyhogy még kértem pár nap haladékot a döntéshez.

Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mennyit fognak javulni az eredményeim, ha rendszeresen járok gyakorolni. Azt már látom, hogy a IV. osztályú minősítést bármikor meglövöm. Még akkor is, ha teljesen ismeretlen fegyvert kapok és a 20 lövésben benne van az első néhány próbálgatás is! A III. osztályhoz már kell egy kis ráhangolódás, néha megvan, néha alatta vagyok egy kicsivel. Mindegy, majd gyakorlok. Viszont ami a lényeg: gyakorlatilag bármilyen fegyverem lehet, mert a szükséges IV. osztályú szintet nem okoz gondot teljesítenem.

Délután Ágicza már kezdett nyűgös lenni, azért elég fárasztó volt neki ez a sok újdonság, a koncentrálás, na meg a keményen visszarúgó revolver. Én még jobban tartottam magam, de hazaérve eldőltünk mind a ketten és másnap reggelig már fel sem keltünk...

Maestro, 2006. 09. 02., szombat #

Gyönyörű felhők voltak ma is az égen. A legszebbeket szinte mindig észak felé, a Börzsöny irányában lehet látni. Leginkább akkor tetszik a felhős ég, ha határozottabb kontúrú bárányfelhők vannak rajta, de a háttérben áthúzódik némi fátyolos foszlány is. Egyből lesz egy kis mélységélessége az egésznek. Azt hiszem, ezeket a felhőket nem lehet megunni:

Amíg délelőtt tárgyaltam, felpakolták egy kis traktor utánfutójára a maradék földhalmot és elvitték a telkünk elől. kicsit furcsa volt így földhalom nélkül a telek. Nem is tudom, hogy fogunk hazatalálni egy-egy ködösebb éjszakán, hiszen eddig elsősorban erről a földkupacról ismertem meg a telkünket. Még szoknom kell a látványt, bár nem rossz így sem.

Ha valaki kisgyerekkel jön, az apróságok látogatása mindig megviseli a macskákat. Persze nem akarnak rosszat, de macskaszemmel nézve elég ijesztő lehet egy olyan csöppség, aki hangos sikításokkal megy utána mindenhová és mindenáron meg akarja fogni. Ráadásul minden macskánk jól nevelt és békés állat, és gyereket amúgy sem nagyon bántanának - tehát csak a méltóságteljes visszavonulás marad nekik (vagy a fejvesztett menekülés, a helyzettől függően). Mindezek után Tappancs csak elnyúlt a ház előtti növényágyásban és próbálta kiheverni a megpróbáltatásokat...

Ágiczához jöttek délután is, én viszont ma is kimentem a lőtérre. Azt hiszem, a szombati tárgyalásaimat kora délelőttre vagy késő délutánra kell raknom, hogy a lövészetre is maradjon még egy fél napom. Éppen ideje egy kicsit visszahódítani a hétvégéinkből... Folytattam a fegyverek kipróbálását, és egész jó eredményekkel. Például a .38-as revolverrel - ezzel is most lőttem életemben másodszor - meglőttem a III. osztályú minősítési szintet, 166 kör lett a 20-ból. Hasonlókat lőttem a kiskaliberű MCM pisztollyal is. Ebből a típusból akadt éppen egy eladó is, amit lehet, hogy megveszek magamnak. Illetve most még az egyesület nevén lenne, ők is tárolnák az előírásoknak megfelelően, de az az én pisztolyom lenne: más nem használná, a saját szememhez állíthatnám be az irányzékot stb. Holnap kihozza ide a tulajdonosa, akkor ki tudom majd próbálni.

Mellettem lőttek elöltöltős pisztollyal is. Nagyon szép korhű másolat volt, egy Le Page párbajpisztoly replikája. Nagy bátran kipróbáltam, persze saját magam töltöttem meg és elsőre rögtön egy 9-est lőttem vele, és átlagban sem maradt sokkal 9 alatt (61 kör 7 lövésből). Elöltöltőssel csak nagyon nyugodt és békés emberek lőnek, ez a sportág nem tűri a türelmetlenkedést. Kicsit olyan, mint a pipázás: a lényegéhez tartozik az 'akció' köré épülő szertartás és a míves fegyverben való gyönyörködés is. És persze, ha már annyit vesződött vele az ember, jobban meg is becsüli azt a néhány lövést és szép pontosan helyezi el a czéltáblán az golyóbist :-)

Abszolút kedvemre való ez a lőtér, a társaság és a változatos lövöldözési lehetőségek is. Ezért úgy döntöttem, hogy belépek az egyesületbe. Innen már egyenes az út: orvosi alkalmassági, fegyvervizsga, minősítő versenyeken való részvétel - és az év végére akár már saját fegyvereim is lehetnek.

Maestro, 2006. 09. 01., péntek #

Egész szépen zöldül a kertünk, a terasz pergolája lassan kezd eltűnni a növények között. Ma végre kisütött a nap, és olyan idő volt, amilyennek egész nyáron lennie kellene: napsütés, kellemes meleg, enyhe szellő. Miért nem tud egész nyáron ilyen lenni? Ilyenkor szeretek én a déli teraszon üldögélni. Azt veszem észre, hogy ahogyan kezd egyre jobban elbújni a növények mögé ez a teraszunk, úgy részesítem egyre inkább előnyben a nyugati terasszal szemben.

Az sem rossz terasz persze, de az másra használható inkább. Ott legjobb a stégen elheverni és nézni a házunkat, vagy a teknőst etetni sonkával. Innen azért még mindig több zöldet lehet látni, az erdő a háttérben és a kert egyre nagyobb növényei kellemes látványt nyújtanak.

Már napok óta próbálom elérni a lépcsősök emberét, hogy mégis mi a fele van a lépcső korlátjával, ugyanis kerek egy hónappal vagyunk már túl az ígért határidőn... Ma végre sikerült beszélnem vele, azt ígérte, hogy majd visszahív. Hát baszott visszahívni. Nem elég, hogy egy hónapot késnek, legalább mondanának valamit...

Úgy néz ki, hogy hamarosan kezdem tervezni a következő kóspallagi házamat. Ma még csak a telket néztük meg, és szerencsére ráérős munka lesz. Amíg a tulajdonosokat vártam, tovább mentem pár száz méterre az úton és megnéztem a másik munkámat. Nem voltak otthon, de azért a kerítésen át lefotóztam. Hihetetlen, hogy egy viszonylag egyszerű dolog, mint a tetősíkok megmozgatása mennyire karakteressé tette az egész házat.

Csak az a szomorú, hogy minden ilyen trükk valahol többlet költséget jelent (vagy mindig új, gyanútlan kivitelezők felkutatását :-), ezért nem mindig tervezhetem azt, amit szívem szerint terveznék. Talán, ha majd egyszer lesz notebookom, a kertben üldögélve megcsinálom a Meseház Projektet: elkészítem néhány kis, házikó formájú házikó látványtervét, amiknél mindenféle kötöttségtől mentesen szabadjára engedhetem a fantáziámat. Csak legyen rá időm...