Maestro, 2006. 10. 31., kedd #

Igazság szerint már régen be kellett volna tennem ezt a verset, hiszen az jár a fejemben, ahányszor csak ránézek arra a kutyafülű rosszaságra, akit mindenki kutyának hisz, pedig valójában egy ördögfióka. Rohangál a kertben, lobognak a szélben a fülei - de ha szólok neki, odajön hozzám és én megpocakolom, valamint motorost játszom a füleivel (gázadás, eeeem-eeeeem-eeeeeeeem). Ő pedig úgy szuszog-röfög, hogy az már majdnem dorombolás. Ilyenkor mindig Kutyafülű Aladárnak nevezem, az alábbi vers nyomán:

Weöres Sándor: A kutya-tár

Harap-utca három alatt
megnyílott a kutya-tár,
síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülű Aladár.
Kutya-tár! kutya-tár!
Kutyafülű Aladár!

Húsz forintért tarka kutya,
tízért fehér kutya jár,
törzs-vevőknek 5 forintért
kapható a kutya már.
Kutya-tár! kutya-tár!
Kutyafülű Aladár!

Délelőtt bementem az iskolába, de csak megbeszélni, ugyanis támadt egy ötletem: ha kinyitom a tornaterem ajtaját, akkor is még majdnem átlósan lőhetek át a termen, de még tíz métert hozzá tudok toldani a távhoz az előcsarnok terével. Ehhez viszont már tényleg az kellett, hogy senki ne legyen az épületben, mert a lőállásból csak egy fél méter széles résen át látok ki, és ha nem egy vastagabb farmert visel az éppen arra haladó, akár még meg is sebezhetem. Megkaptam a kulcsot azzal, hogy majd dobjam be az iskolatitkár postaládájába, ha végeztem. A bérleti díjat becsületkassza alapon számoljam ki és fizessem be a tegnapival együtt, adtak csekket is.

Az idő első felében még mindig lövedékeket válogattam, a tegnap 27 méteren jobban szerepelt fajtákat néztem meg 35 méteres távon is. Nagyon tanulságos volt, mert ez a plusz nyolc méter is segített szétválasztani a búzát az ocsútól. Ott van például a JSB Exact lövedék két változata, ahol az egyetlen különbség, hogy az átmérőjük 4,51 ill. 4,52 mm (a cső kopottságától függően lehet jobb egyik vagy a másik). Nos, 27 méteren gyakorlatilag még egyformák voltak, de 35-ön már az egyikek másfélszer akkora lett a szórása. Kár, hogy 50 méteren nem tudtam őket kipróbálni, ott valószínűleg még szignifikánsabb lett volna a különbség. De az abszolút nyertes továbbra is a tegnapi első helyezett lett, a JSB Exact Express. Ez egy alig fél grammos lövedék, kis súlya miatt egészen lapos röppályát ír le. És nagyon precíz is, 35 méteren is csak egy 2 centis körön belül szórtak a találatok.

Aztán következett a távcső belövése 20 méteres távolságra. Állványról nagyon könnyű volt, lőttem néhányat a lőlapra, majd a találatok középpontjára állítottam a távcső szálkeresztjét. Még néhány ellenőrző lövés, aztán az állítócsavarokon ide tettem a nullát. A többi távolságon pedig ehhez képest néztem meg, hogy mennyit kell alá ill. fölé tartani (szaggatott vonal). Most annyit újítottam, hogy azt is felírtam, mennyit kell tekerni a magasságállítón (folytonos vonal), hogy mindig a szálkereszt közepével célozhassak. Elméletileg mindkét módszer tökéletes, de könnyebb úgy célozni, ha nem kell közben 1 és 2/3 osztással fölé tartani, hanem némi tekergetés után mindig oda lő a puska, ahová célzok. Illetve, a fenti szórástesztek alapján azért azt mondom, hogy 25 méter felett már a szerencsének is van némi szerepe a dologban, mert a szóráskör nagyjából akkora, mint maga a cél.

Kiderült az is, hogy a távcső oldalirányban nincs egészen tengelyben, vagyis 3-4 mm-t arra is kell korrigálni a távolságtól függően. Vagy pedig kis fém lemezkékkel addig kell állítanom rajta, amíg teljesen párhuzamos lesz a csővel. De előbb nézzük meg, mit tud ebben az állapotában, aztán majd folytatom a technikás trükközést. Két hét múlva verseny...

Maestro, 2006. 10. 30., hétfő #

Próbálom Kajlát megtanítani a 'hozd vissza' szavak jelentésére. Az erdőn járva fadarabokat dobálok neki, és ő lelkese el is rohan utánuk (fülei lobognak). Mostanában már meg is találja őket, amit eddig eléggé nehezményeztem, hogy ha már nem volt képes szemmel követni a röppályát, akkor legalább a híres-neves szuperérzékeny kutyaorrát bevethetné. Most már ott tart, hogy a 'hozzám' szóra odajön hozzám és megáll előttem, aztán amikor eldobom a faágat, akkor utána iramodik. Meg is találja, aztán mikor szólok neki, akkor nagy lelkesen (lobogó stb.) hozza felém. Ha leteszi előttem, akkor méltató jelzők tömkelegét kapja, kiegészítve némi nevelő célzatú finomsággal. De legtöbbször csak elviszi mellettem és a távolban rágcsálja. Ilyenkor megint mondom neki, hogy hozza vissza és néha vissza is hozza. Szóval, nem megy még neki tökéletesen a dolog, de lassan kezd rájönni, hogy mit is várok tőle. Rendszeresen hívom magamhoz, bár szintén változó eredménnyel. Legtöbbször egy-két szólásra odajön. Néha viszont süketet játszik, szólhatok neki akármennyit. De ha előveszem a 'oké B+, most odamegyek és a fülednél fogva húzlak ide' hangomat, akkor lesunyt fülekkel siet elibém (bizonyára azért lesunyva, hogy jól lássam: gyengélkedik a fülezete, azért nem hallotta, hogy szóltam)...

Beszéltem az iskola igazgatónőjével, és ma délután be is települtem a tornaterembe. A terem egyik sarkában állítottam fel az állványt, a másikban pedig azt a deszkát, ami a hálószoba ablakában szokott állni, rajta egy golyófogóval.

Egyedi lőlapokat is nyomtattam ez alkalomra, persze igazi lőlapok hátára, mert ezek speciális papírból vannak: nem szakad, hanem törik a lövések helyén, még a tompa lövedékek is szép lyukakat ütnek bele. 20 féle lövedéket vittem magammal, és mindegyikkel 25-öt lőttem, ami elég nagy mintavételnek számít.

Volt olyan gagyi lövedék, ami 80-90 mm-es körben szóródott, de a legjobbak 15-18 mm körül voltak. A legjobb helyezést elérőkkel holnap még csinálok egy alaposabb tesztet, és a legjobbat fogom rendszeresíteni. Annyiból azért tanulságos a dolog, hogy muszáj megtanulnom abszolút pontosan lőni, mert még a legjobb lövedékkel is kimehet a találat a célkörből, ha nem a legközepére célzok.

A tegnapi szél olyan erős volt, hogy az egyik frissen elültetett fát negyvenöt fokban elfektette. Erősen reméltem, hogy nem derékba törte, hanem a földlabdája mozdult el a köré töltött földben. Visszaállítottam, megerősítettem a kitámasztó deszkákat. De aztán vágtam az erdőben három villás ágat, amikkel jó magasan még egy helyen megtámasztottam a fát, biztos ami biztos alapon.

Kajla lassan kezdi azt is megtanulni, hogy nem dörömböl a bejárati ajtón. Pontosabban, amikor kitesszük, akkor néhányszor megpróbálja, de miután erre kimegyek és leszidom, másodszor már nem próbálkozik meg vele. Inkább bebújik a házába, és onnan néz ki rám szemrehányó tekintettel (ahhoz nagyon ért), hátha megsajnálom és beengedem. De én vagyok olyan gonosz és csak annyit mondok neki, hogy ha visszahúzná az orrát is, máris nem fázna annyira :-)

Maestro, 2006. 10. 29., vasárnap #

A fegyverismereti vizsga Verőcén volt, a művelődési házban. Én próbáltam volna előzetesen készülni rá, de Tündi megnyugtatott, hogy a vagyonőröknek is fegyverhez kell jutniuk valahogy, úgyhogy ne aggódjak túlzottan. Nem is aggódtam, és Ágiczát is nyugtatgattam, hogy ő se aggódjon.

A vizsgához szükséges tudnivalókat ott helyben egy előadás során meg is osztották velünk. Valóvan nem sok újat hallottam, két hónap lőtérlátogatás után nagyjából ismertem már eddig is a fegyverek fő részeit és a jogi hátteret is. Mondjuk, pár helyen hümmögtem magamban, de nem éreztem kötelességemnek kijavítani az előadót. A kilőtt lövedék energiája például emszervénégyzetperkettő és nem emszervé - de végül is nem mindegy? A nagyokos fizikusok meg azt nem tudják, mi a szánakasztó szerepe, pedig a gyakorlati életben ez a tudás ad nagyobb esélyt a túlélésre és nem mindenféle képletek biflázása...

Ahogy vége volt az előadásnak, nem adtak esélyt a frissen megszerzett tudásnak arra, hogy kipárologjon a fejünkből: azonnal tesztlapot kaptunk, és amit az elmúlt órákban magunkba szívtunk, azt gyorsan kiadtuk. 25 kérdés volt, amiből legalább 22-re kellett jó választ adni. Nem okozott különösebb nehézséget hibátlanul kitölteni - még Ágiczának sem, pedig ő tényleg itt hallotta a legtöbb dolgot először, nem volt olyan előképzettsége, mint nekem. A szóbeli vizsgán négyen voltunk, sorban kaptunk egy-egy kérdést és a vizsgabiztos igazán segítőkész volt, értékelte a tudás morzsáit is és segített összerakni a mozaik hiányzó darabjait is.

Aztán volt még egy gyakorlati vizsga is, ahol kettőt kellett lőnünk egy MCM-mel (kiskaliberű sportpiszoly, ilyennel edzek hetente kétszer-háromszor). Itt nem az volt a lényeg, hogy milyen eredményt lövünk, hanem hogy biztonságosan tudjuk-e kezelni, tölteni-üríteni a fegyvert. Tehát tárat be (azt előzékenyen megtöltötték nekünk), csőre tölteni, kettőt lőni, tárat ki, töltetlenséget ellenőrizni, letenni. Ágicza nem sokat lőtt korábban ilyen pisztollyal, de azért neki is sikerült a két lövés. Most tehát megvan a papírunk a fegyverismeretről maroklőfegyverre, valamint golyós és sörétes vadászfegyverre is. Nekem mindenképpen kellett ez a vizsga, mert csak így mehetek versenyezni és így lehet majd saját sportfegyverem Ágiczának annyiból lehet érdekes, hogy így jogszerűen lőhet majd az én pisztolyaimmal, és ha később mégis szeretne saját fegyvert, akkor egy lépéssel közelebb van hozzá.

Addig is, amíg megcsinálom az itthoni lőállás rendes megvilágítását, eszembe jutott egy mentő ötlet: a fotózáshoz használt reflektorállványok egyikére raktam fel a lőlapot megvilágító lámpát, ez biztonságosan tartja és állítható is:

Hatalmas szél volt este, és szakadt az eső is. Annyiból nem is baj, hogy a legtöbb új növény már el van ültetve, a fűmagot is elszórta Ágicza, most már eshet. És, ha már ennyire nem bántuk, esett is.

Maestro, 2006. 10. 28., szombat #

A mellettünk lévő üres telken már nagyjából látszik, hol lenne a ház. Hát nem a miénk mögött, vagy inkább még egy kicsit előre tolva, ahogy pár hónapja azt nekünk mondta. Sokkal inkább úgy állna, hogy félig a mi nyugati teraszunkra látna rá. B+. Amikor mi építkeztünk, kimondottan ügyeltem arra, hogy a szomszédunk teraszára ne lássunk rá és ők se a miénkre. És ugyanezt kértem a másik szomszédtól is, aki meg is ígérte. Hát, erről ennyit.

Mondtam Áginak, hogy azonnal ültessünk két rohadt magas, gyorsan növő fajta fát a teraszunk mellé. Bokrok már úgyis vannak ott a kerítés mellett, de fa is kellene. Fafajtát tudna is Ágicza, de a nádastó útban lenne nekik. Viszont az a kis tó nem egészen váltotta be a hozzá fűzött reményeket, víztisztításra-vízforgatásra nem is használtuk, csak úgy elvolt magában. Na, most fogjuk és elbontjuk onnan. Kilapátoljuk a földet és a sódert, az megy a másik két tóba. A fóliát és a geotextíliát megpróbáljuk egyben kiemelni, mert az előkertben lenne belőle valami kis dísztó. A beton peremet sajnos nem lehet egyben kiszedni és máshol felhasználni, azt muszáj lesz valahogy szétverni és kidobni.

Vagy a közelgő hidegfrontot éreztem meg, vagy csak egyszerűen beteg voltam, de nem éreztem magam túl jól. Azért lőni elmentem, de persze nem ment az sem valami fényesen, hamar haza is jöttem. Annyi haszna azért volt a kiruccanásomnak, hogy hoztam gázbeton-dübeleket a tároló polcaihoz, és ha Ágicza felkeni a lapokra a második réteg lakkot is, akkor teljesen össze fogom tudni rakni a polcokat.

A Rétesházban újabb kóstolót kaptam a kolbászos, sonkás (ez az én javaslatom volt) és füstölt sajtos haséból. Nem tudni, mikor, de majd egyszer felveszik ezeket is az állandó kínálatba, most még csak a tesztelés folyik. Alapvetően támogatom az elképzelést, mert finomak ezek is, már csak a tulajnak kell rámondania az áment.

Aztán eldőltem aludni, holnap visszaállunk arra a hülye téli időszámításra, és reggel megyünk a fegyverismereti vizsgára. Azt hiszem, túl sokat úgysem tudtam volna rá készülni, a pihenés volt a legokosabb, amit tehettem.

Maestro, 2006. 10. 27., péntek #

Reggel első dolgom volt körülnézni a kertben. Hát, jelentős változások vannak, minden sarokban új fák magasodnak. Most nincs túl sok levél rajtuk, de azért így is látszik, hogy végre fák vannak a telken (és nem csak a pataknál)!

A fák már kimondottan sárgák, de továbbra is tart a verőfényes, csodaszép őszi idő. Ilyen szép napon csak valami jó hírt hallhattam az access pointról is. Beszéltem a szerviz illetékes szakemberével és végül is kiderítettük, hogy nem az egység volt rossz, hanem a hozzá adott leírás (így jár, aki elolvassa a manuált). Az volt a trükk, hogy belépéskor - a használati utasításban írtakkal szemben nem 'admin'-t kell beírni felhasználónévnek, hanem üresen kel hagyni ezt a mezőt. Akkor el fogja fogadni a jelszót és jöhet a minden részletre kiterjedő konfigurálás...

Aztán persze mentünk a fenevaddal az erdőbe, és ezúttal egész könnyedén utánam mászott egy kisebbfajta magaslesre. És teljesen felmászott: azaz én ott ültem és nézelődtem, a világ dolgain merengve, aztán egyszer csak ott termett mellettem a kutya. Mondom én, hogy igazi vadászkutya ez. lehet, hogy a kedvéért kiváltom az engedélyt golyós fegyverre is és majd együtt vadászunk, ülünk a magaslesen, puskával a kezünkben... Itthon aztán láttam, hogy Nyafika inkább a szomszéd telken gyűlő építőanyagokon mászkál, amíg Kajla a közelében sétál a kertben:

A mellettünk lévő telken elkezdett fákat telepíteni a szomszéd, de ahogy látom, mégis csak hátrébb tenné a házikóját, nagyjából a miénkkel egy vonalba. Basszus, most még nem lenne késő az északi ablakunk alá elültetett fát arrébb tenni, hogy ne a távoli erdészeti utat takarja, hanem a majdani házat. Holnap első dolgom lesz ezt megbeszélni Ágiczával.

Krampuszka továbbra sincs jól, még mindig pisilget mindenhová. Ágicza ma elvitte orvoshoz, ahol szintén adott egy kis mintát a kezelőasztalra. De ez éppen kapóra is jött, annyi kiderült, hogy nem lelki eredetű a probléma, hanem keményen valódi betegség, kapott rá gyógyszert és majd jövő héten visszük megint. Hasonló gyulladás lehet, mint ami a nyáron volt. Szegényke, de legalább nem kell tovább szednie azokat a hatalmas tablettákat. Bár, Ágicza már egyedül is egész ügyesen lenyomta a torkán.

Aztán, ha már ilyen szép idő volt, kipróbáltam a belövőállványt. Szépen megfogja a puskát, a magasság is nagyon finoman állítható, és az egész szerkezet szintbe hozható a két csavaros lábával. Persze, a kertben elvitte a szél a lövedékeket, de 35 méteres távon jól látszott, hogy inkább csak vízszintesen szóródnak a lövedékek, függőlegesen szinte mind ugyanoda megy. Most hétvégén mindketten dolgozunk, de jövő héten itt az őszi szünet, bármelyik nap elmehetünk az iskolába és elvégezhetjük a lövedékteszteket a szélcsendes tornateremben.

Azt mondanom sem kell, hogy hűséges kutyám mellettem feküdt a fenti művelet során, és meg sem rezzent a lövésekre. Igaz, a légpuska nem is olyan hangos, de a kutyák hallása nagyon éles. Persze, az is lehet, hogy Kajla nem is bátor, hanem csak nagyothalló. Hiszen azt sem hallja meg mindig, ha szólok neki... :-) De a valószínűbb magyarázat mégis az, hogy tökéletes vadászkutya alkat, még ilyen apróságokban is.

Az állvány kipróbálása után pedig fogtam a notebookot, és kiültem vele a teraszra blogot írni. Szeptember közepe óta vártam erre a pillanatra, csak mindig közbejött valami. Most viszont megvolt a szükséges, szoftver, hardver, hálózat - úgyhogy ma már kint a szabadban írtam a ZeBlogot. Kinn is maradtam addig, amíg csak rám nem esteledett. Akkor a kedvenc tervező fotelomban folytattam, lábaim előtt természetesen a kutyával, mert ha nem is vele foglalkozom éppen, ő akkor sem mozdul el a közelemből.

Úgy tapasztaltam, hogy írni azért kicsit kényelmetlenebb a zsúfolt notebook-klaviatúrán, mint a nagy gépem ergonomikus billentyűzetén, de a végére egészen belejöttem. Böngészni pedig éppen olyan jól lehet itt is, mint a másikon és nem is lassabb. Ágicza gépén viszont valamiért elég lassú az internet, de ezek szerint valami beállítási gond lehet mögötte. Eddig a hálózat is lassan ment nála, de most kapott a gépe egy 2.0-ás USB kártyát, és azóta nem az USB-s wireless adapter a gyenge láncszem a rendszerben. Majd, egyszer, hosszú téli estéken újratelepítem mindkét számítógépünket és akkor majd rendesen fog menni minden.

Maestro, 2006. 10. 26., csütörtök #

Reggel gyorsan összeszedtem a holmimat, és fél nyolckor már ott voltam a bejárati épület előtt. Kicsit elkapkodtam a dolgot, mert a nap felkelt ugyan, de még át kellett küzdenie magát egy facsoporton, amik éppen az épületre vetettek árnyékot. De nem volt probléma, a vasnyúl-lövészet megtanított a türelemre, hiszen szeles időben is csak annyi a trükk, hogy meg kell várni a két széllökés közti pillanatnyi csendet és akkor lőni. Mondjuk, itt egyértelműbb volt, hogy melyik lesz a megfelelő pillanat, mert a nap szép szabályosan mászott az égen.

Addig A.-val beszélgettünk, aztán amikor a homlokzat már megfelelően napsütötte volt, megcsináltam a felvételeket. Elvittem magammal a kisebbik fényképezőgépet is, hogy legyen nálam tartalék is, ha a másikat bármi baj érné. Szerencsére erre nem került sor, de most mégis használtam valamire: A. készített rólam néhány képet, amint éppen panorámát fotózok. Jól jönnek még ezek a képek, ha egyszer majd elszánom magam és kicsit jobban népszerűsítem a weboldalunkon a panorámafotózást...

Még két panorámát csináltam meg a kiállítási területen, ebből az egyiket úgy, hogy közben végig telefonáltam: úgy állítgattam az állványokat, exponáltam és állítgattam mindent, hogy közben a vállammal szorítottam fülemhez a telefont (lelkes kísérőm természetesen ezt is dokumentálta).

Volt egy fedett szín, ahová csak délelőtt sütött be a nap, ezt is lefotóztam még egyszer. Itt volt kiállítva többek között a zsanai kitörésgátló is, pontosabban ami megmaradt belőle. Egy része nem csak hogy megolvadt a nagy forróságtól, de fel is forrt. Elég durva...

Aztán útnak indultam, mert még előttem állt egy-két tennivaló. Most Budapest felé mentem, de Veszprémnél lekanyarodtam a mellékutakra, mert arra gondoltam, benézek Császárra is, rég nem látott ismerőseinkhez. Ahogy mentem, mendegéltem az úton, egyszer csak a szemközti domb tetejéről rám vigyorgott egy vár.

Ez egy olyan 'ojjektum' - mondok magamban - aminek talán fel lehet mászni a tetejére és onnan fotókat készíteni, nem tehetem hát meg azt, hogy csak úgy továbbhajtok. Vissza is fordultam, és nem sokkal később már a vár felé vezető úton kaptattam felfelé, egy fényképezőgéppel a kezemben. A legtetejére nem lehetett felmászni, de azért így is csináltam néhány jó panorámát. Csak úgy kézből, mivel siettem - de szerintem az elmúlt napok intenzív edzése után nem lesznek rosszak így sem :-) Nem is lenne rossz várúrnak lenni: masszív kőfalak, remek kilátás, magaslati levegő és nem utolsó sorban a pallosjog. És ilyen magasból biztos lenne direkt rálátás valami szélessávú internetet szolgáltató adótoronyra is, egyszóval királyi élet lenne...

Voltaképpen Császáron pihentem először úgy igazán hétfő óta. Jólesett egy kicsit üldögélni és elbeszélgetni ebben a nagy rohanásban. És, hogy ne szakadjak el olyan hirtelen a panorámafotóktól: jövőre szeretnének csinálni egy weboldalt a kertészetről, amihez panorámafotókat is kellene készíteni. Már eddig is imponáltak nekem azok a hatalmas üvegházak, szerintem igen látványos képeket lehetne ott készíteni, amikor tele vannak virággal. És küldtek Ágiczának négy karton árvácskapalántát, köztük a kedvencét is, ami félig lila, félig fehér színű. Szegény Ági, mire hazaérek, éppen végez a növények elültetésével, erre beállítok egy újabb adag ültetni valóval :-)

Tatánál rácsatlakoztam az 1-es útra, és onnan már gyorsan bent voltam Pesten. De odáig egész elhagyatott utakon mentem végig, és nagyon hangulatos volt az út, fagyönggyel megrakott nagy fák szegélyezték, és alig voltak szembejövők, a terelővonalon mentem ezerrel és az ablakon kitartott fényképezőgéppel fotóztam a tájat:

Budapesten átvettem egy nagy halom számítástechnikai alkatrészt, szoftvert és egyebeket. Mindezt bepakoltam a szintén új Samsonite notebook-táskába és örültem, mert idáig egy hullámpapír dobozban hurcolásztam szegény számítógépet, kissé méltatlan körülmények között telt a nálam töltött első hónapja.

Az irodában egyből rácsatlakoztam a drótnélküli hálózatra, és csodálatos élmény volt gyors számítógépen, gyors internetet használni. Eddig ez csak félig sikerült mindkét előfordulási helyünkön: itthon egy erőmű gép 4 KB/s-mal hasít a GPRS neten, az irodában pedig egy ezeréves öreg roncs gép kerregett, a megabites hálózatra kötve. Letöltöttem az Art*lantis új verzióinak a demóját, kíváncsian várom a próba eredményét. A nagy kérdés mindenekelőtt az, hogy meg tudnak-e nyitni akkora fájlokat is, mint amikkel én szoktam dolgozni...

Már öreg este volt, mikor hazaértem, de az utcai kerítés közelébe ültetett platánfát így is azonnal észrevettem. Tényleg hatalmas, és még így kevés levéllel is egészen rendes fának néz ki. Ágicza egészen idáig ezen munkálkodott, fákat ültetett, bokrokat telepített szerte a kertben. Kajla teljesen odavolt az örömtől, hogy megint láthat, már csak ezért is érdemes kutyát tartani. De a macskafélék is sorban jelentkeztek nálam, leszüretelni a nekik járó pocakolás-mennyiséget. És egy jó gazda nem okozhat csalódást az ő jószágainak...

A drótnélküli hálózat központi egységét kicserélték, de ez is ugyanazt csinálja, mint az elődje: nem fogadja el a jelszót, amikor belépnék a beállítási felületre. Hát már soha nem lesz ennek vége?!?

Maestro, 2006. 10. 25., szerda #

Ahogy reméltük, ma gyönyörű idő volt. Bodros fehér felhők a kék égen, napsütés, sárguló lombok. A lombok egy része a földön, de egy kis traktorral mindig előttünk jártak és takarították sorban a fotózási helyszínek környékét. A napot azzal kezdtük, hogy hármasban végigjártuk az egész szabadtéri területet és kijelöltük a panorámák helyét. A térképre csak egy-egy nagy pontot rajzoltam, de mindegyiknél kitörpöltük, hogy melyik lenne a legjobb nézet, ahonnan minden a legelőnyösebb oldaláról látszik, és éppen eltakarja valami az oda nem illő konténereket, fóliákat és egyebeket.

A., a muzeológus egész napra mellettem maradt, inkább elhalasztotta a weboldal és az adatbázis felépítésével kapcsolatos tárgyalásait. Ez bölcs döntés volt, mert beszélgetni lehet hóviharban is, de a fotózásra tényleg most volt itt az utolsó alkalom. Nem csak az állványok kezelésében segített, hanem segített minden helyszínen, hogy mit mennyire érdemes megmutatni. Némi tudásmorzsát is felcsipegettem közben, mert minden érdekesebb kinézetű gépezetnek megkérdeztem a rendeltetését és ő szakszerű magyarázatokkal látott el.

Délelőtt felhős volt az ég és fújt a szél, ezért egy-egy panorámával nagyon kellett sietnem, nehogy beboruljon közben. Aztán viszont várnunk kellett, hogy legyen egy összefüggőbb derült vagy éppen borult tíz perc, amiben a következő panoráma elkészülhet. Délutánra viszont teljesen lesöpörte a szél az égről a felhőket, én pedig sorozatban készítettem a fotókat.

Ma összesen 19 panorámát fotóztam végig, egyik felét dél körül a kocsiban töltöttem át (mire jó a notebook!). Gyakorlatilag megvan az összes panoráma, némelyik többször is, és újracsináltam a tegnapi kültéri fotókat is, ahol olyan bánatos volt az égbolt. Természetesen még délelőtt még egyszer felmásztam a Gulliver tetejére is, és gyönyörű fotókat készítettem: felhők tömkelege, a reggeli napsütéstől plasztikus város, felszálló pára, stb.

Abban maradtunk, hogy este átnézem a fotókat és holnap még egyszer kijövünk, hogy reggeli fényben is lekapjuk a bejárati épületet, meg ha valami nem sikerült volna tökéletesen, akkor azt megismételjük. A délután már a vége felé járt, de még világos volt és szépen sütött a nap. Kicsit mászkáltam a városban, épületeket fotózva, aztán (mert igénytelen és türelmetlen vagyok) kerestem egy McDonald's-ot, mivel reggel óta nem ettem egy falatot sem. Nem egykönnyen találtam meg, de végül meglett és még parkolóhelyet is találtam a közelében. Hazafelé aztán megint bolyongtam egy kicsit, mert térképem nem volt, és csak a szállás és a múzeum közötti utat ismertem.

A vendégszoba egy önálló kis apartman volt, teakonyha, étkezőasztal, zuhanyzó-WC és egy kétágyas szoba. A tévé nem igazán tudott lekötni, de alatta a polcon találtam néhány könyvet. Természetesen egytől egyig olajipari vonatkozásúakat, de a több ezer méteres talajszelvények almanachjai mellett megtaláltam Vidos Dénes: Zalai olajos történetek c. könyvét. Ezt még az este folyamán ki is olvastam, és ajánlom mindenki figyelmébe.

Átnéztem a panorámákat is, hogy melyiket kell megismételni. Nem sok ilyen volt, és azok is inkább csak olyanok, hogy a délelőtti nap besütne a tető alá és akkor nem lennének árnyékosak azok a gépek sem, meg hasonlók. Holnap reggel már úgy indulok el innen, hogy ne kelljen már visszajönnöm összepakolni, megcsinálom ezeket a fotókat és aztán indulok haza.

Maestro, 2006. 10. 24., kedd #

Még jó, hogy tegnap úgy kialudtam magam, mert ma már hajnali hatkor fel kellett kelnem. A fotós felszerelésem már össze volt készítve, bedobáltam még egy szatyorba néhány ruhadarabot és tisztálkodó holmit, aztán már indultam is. Esztergom felé keltem át a Dunán, a zűrös fővárost messze elkerültem. Ahogy elkerültem az autópályákat is, végül is Székesfehérváron át mentem, aztán a 8-as úton Vasvárig, onnan pedig már csak egy ugrás volt Zalaegerszeg.

És hogy mit kerestem itt? Az élet most igazolja legalább utólag, hogy érdemes volt annyi pénzt és energiát invesztálni a panorámafotózásba. Mert ugyan elég sokan foglalkoznak ilyesmivel szerte az országban, de meg is lehet nézni a képeiket. Én a professzionális panorámákra specializáltam magam, igényes ügyfelek részére. Az természetes (lenne elvileg) mindenkinél, hogy a gömbpanoráma valóban teljes gömb legyen, ne látsszon a kép alján az állvány vagy valami más, az állványt kitakaró logo. Az is alap dolog, hogy a házak falai függőlegesek, a horizont pedig vízszintes. Már ez is nagy dolog, ha valakinek megy, legalább is amilyen panorámákat látok néha a weben... Én még annyi többletet teszek hozzá, hogy ki tudom választani a legjobb helyet a fotózáshoz (fel is merek oda mászni), és egy-egy állást több napszakban is végigfotózok, hogy a legjobb képekből fűzhessem aztán össze a panorámát. Ez persze sok macerával jár, de ha van aki megfizeti, akkor én megcsinálom nagy lelkesen.

A zalaegerszegi Magyar Olajipari Múzeum egyik muzeológusa lett a kísérőm, illetve ott volt a fotókat majdan felhasználó webdesign cég képviselője is. Így hármasban beszéltük át, hogy pontosan hol és mit kellene lefényképezni. De először az igazgatósági épületben fotóztam Papp Simon emlékszobáját, aztán megkaptam a kulcsokat a vendégszobához, ahol az elkövetkező napokban lakni fogok. Aztán átmentünk a város másik végébe, a tulajdonképpeni múzeumhoz. Ez alapvetően szabadtéri kiállítás, csak néhány épület van az időszaki kiállításoknak és az esőre érzékenyebb apró maketteknek. De a lényeg a szabadtéri részen van, ahol 30-40 méter magas fúrótornyok állnak, gőzgépek és himbák hevernek mindenfelé.

Eléggé borús idő volt és lógott az eső lába, ezért inkább a beltéri fotókkal kezdtem, azoknak direkt jó is, ha egyenletes megvilágítás jön minden irányból. Kis csapatunk másik két tagja segített rendezkedni a termekben, egyes kiállítási tárgyakat úgy forgattunk át, hogy a kamera felé essen a látványosabb nézetük, szóval jól elszórakoztunk. Mindig is szerettem olyan helyekre bemenni és piszkálni az ott látható cuccokat, ahová másoknak nem szabad, szóval éppen nekem való feladat volt ez a fotózás.

Amikor a belső terekkel végeztem, még csináltam egy-két külső panorámát is, de egyre borultabb lett az ég, nem is folytattam. Ezeket is csak azért készítettem el, hogy ha holnaptól beköszönt a hóvihar, akkor a semminél még ez is több. De akármi lesz is, addig kell maradnom Zalaegerszegen, amíg elkészülök vele. Még egy hét, és a színpompás őszi lombok helyett már csak a kopasz fák lesznek körben, aztán egy látogató sem kapna kedvet a weboldal alapján idejönni...

Felmásztam viszont a legmagasabb fúrótoronyba, ez a 41 méter (kb. 12 emelet) magas Gulliver. Akkora böszme nagy csövekből van összerakva, hogy nem külső létrán van a feljárata, hanem a csövek belsejében lehet felmenni egy létrán. Meglehetősen horrorisztikus volt felfelé mászni a sötét, galambszartól iszamlós létrán, fél kezemmel a fényképezőgéppel. Mint gyerekkoromban a légópincék létrája, csak ott nyirkos vasbetonból voltak körülöttem a falak. A webes srác a 15 méter körüli közbülső szinten kiszállt és nem forszírozta a továbbmászást. Én viszont mentem tovább, mert bár innen sem volt rossz a kilátás, de azért mégis csak más felmászni egészen a tetejéig. Már a legtetejénél jártam, amikor egy fertelmes légykolónia közepébe kerültem. Ott lehetett a fészkük, és szemem-szám tele lett velük, ahogy körülöttem repkedtek. A kijárat vasajtaja pedig le volt drótozva, azt előbb ki kellett volna bogoznom. Először visszamentem pár méterrel lejjebb és próbáltam kiköhögni a letüdőzött legyeket. Aztán - ezúttal nem csak képletesen - vettem egy nagy levegőt, felmentem és addig nyomtam az ajtót, amíg pár centis rés nyílt a szabadba. Utána már nem volt más dolgom, mint tartani a hátammal, amíg a legyek kisereglenek a napsütésbe. Aztán már nyugodtan kibogozhattam a drótot és kiléptem a legfelső szintre, egy korláttal körülvett rácsos járdára. Elkészítettem a körbe néző fotókat, csináltam néhány képet a toronyról és az oda felvezető útról is.

Az állvány viszont jól vizsgázott, szépen készültek a lefelé néző fotók, aztán a folytatás már könnyen ment a normál állvánnyal és panorámafejjel. Este áttöltöttem a képeket a notebookra. Nem is tudom, mit csináltam volna e nélkül, az 1 GB-os microdrive szinte már teljesen megtelt, talán még egyetlen panoráma fért volna rá. Pedig isten bizony nem is sejtettem akkor, mikor a notebookot megvettem, hogy ilyen nagyszabású fotózáshoz fog majd kelleni. Notebook híján a pótmegoldás az lett volna, hogy USB-n átmásolom az igazgatóság valamelyik számítógépére a képeket, aztán onnan kiírom DVD-re vagy CD-re, és úgy viszem haza. Azért így kényelmesebb volt... Másra is jó volt a számítógép: este zenét hallgattam rajta és egy filmet is megnéztem.

De a nap még nem ért véget. Ha már úgyis itt voltam az országnak ebben a zugában, átugrottam Szombathelyre az elkészült belövőállványomért. Szépen megcsinálták, a legutóbbi képen látottnál kicsit filigránabb kinézetű, de éppen olyan masszív és finoman állítható. Lefotózni még nem tudtam, mert a szállításhoz szétszereltük. Összerakva sem olyan nagy, elférne például a hátsó ülésen, de szétszedve egy nájlon szatyorban is elfér az egész. De persze a nappali padlóján van elég hely, és úgyis panaszkodik Ágicza, hogy nincs elég bútorunk :-)

Voltaképpen csak egy gyors állványátvételre ugrottam át, de aztán még néhány órát elbeszélgettünk a sráccal a lövészetről. Közben benézett még egy lövész kollégánk is a műhelybe, akivel szintén egy csapatban lőttem a legutóbbi versenyen. Nézegettük, milyen távcső lenne jó a puskámra, ami 25 méter felett is használható és mégsem túl hosszú, de nem nagyon találtunk ilyet. Elég ritka az olyan távcső, ami elég nagy nagyítású, de mégis elég rövid ahhoz, hogy a felhajtható töltőkapu ne ütközzön bele. Nehéz ügy...

Már odafelé is szakadt az eső, de a hazaúton 70-80-nal mentem csak, úgy húzták oldalra a kocsit a vízátfolyások. Körmendtől Egerszegig akkora villámok csapkodtak, hogy kilométerekre megvilágították az utat előttem. Csak abban bízhattam, hogy hamar elvonul a vihar és nem kell napokat ülnöm a vendégszobában egy olyan tévé társaságában, amin csak a királyi 1 és 2 jön be. Ha viszont kiderül az idő, az tökéletes lesz: a házunk fotózásánál is megfigyeltem már, hogy eső után vannak a legszebb bárányfelhők.

Ágicza egész nap fákat ültetett. Mire hazaérek, rá sem fogok ismerni a kertre...

Maestro, 2006. 10. 23., hétfő #

Egyszerűen muszáj lesz vennünk egy GPS-t. Minden sétánk alkalmával felfedezek egy-két újabb erdészeti utat, amiket egyre inkább úgy érzem, hogy fel kellene térképeznem. Gyönyörű az erdő, most már minden sárga, a fák és a föld is. Ez már a vége, még egy hét és kopár feketék lesznek a faágak. Újabb utakat próbáltunk ki, és bár még nincs róluk térképem, mindig hazatalálunk. Jók ezek a séták, nagyon szép helyeken járunk ezzel a tökéletlen kutyával.

És Kajla egyre jobban elfogadja a vezetésemet. Már nem csak jön mellettem, de egy ideje rendszeresen rám néz és figyeli, hogy merre nézek, merre megyek. Ezt úgy értem el, hogy nem megyünk kilométereket egy úton, hanem néha kanyargunk ide-oda, megyünk egy kört a ritkásabb erdőrészekben is. Tehát nem állhat rá csak úgy az irányra, hanem muszáj rám figyelnie. Amikor elengedem, egy darabig ugyanúgy jön mellettem, és ha el is kezd kóborolni, 10-15 méteren belül marad. Ha jobban eltávolodik, akkor visszahívom, egyébként pedig hagyom szaglászni. A labrador mellett biztosan vizsla lehetett a másik komponens a turmixban, mert állandóan nyomot követ. És néha még a lábát is olyan tipikus vizslás tartásba emeli.

Meglocsoltam a ház előtt a gyepet, és Kajla önfeledten ugrált, harapta a vízsugarat, kaffogott, forgott, rohant körbe. Sátánfióka ez, én mondom.

A nap nagy részét átaludtam, előre is gyűjtöttem az erőt a most következő fotózáshoz. Amilyen borús és néha esős időt jósolnak, három napra terveztem a fotózást, hogy egy-egy panorámát meg tudjak ismételni, ha esetleg szebb lenne az idő. Ez megoldotta a szállást is, egyszerűen a szerda éjszakát is a múzeum vendégszobájában fogom tölteni. Szombathelyre valamelyik este elmegyek a belövőállványért, aztán még csütörtökön is tudok fotózni, és estére már itthon is vagyok.

Elméletileg lesz segítségem a fotózásnál, de azért megpróbáltam olyan állványt kitörpölni a föld felé néző fotókhoz, amit egy mozdulattal arrébb tusok tenni. Viszonylag egyszerű megoldást eszeltem ki: egy reflektorállványra keresztben felfogattam egy másikat. A kihúzható végére jön a fényképezőgép, a másikra pedig ellensúlyként felakasztottam egy harmadik, összecsukott állványt. Persze, vannak külön ilyen célra kitalált vízszintes rudak, formatervezett ellensúllyal és csuklós rögzítési pontokkal, de ezt a meglévő alkatrészekből is meg tudtam építeni, némi kreativitással pótolva a speciális elemeket. És statikailag természetesen tökéletesen megfelelő, valamint nem borul fel akkor sem, ha leveszem róla a fényképezőgépet.

Mivel az elkövetkező napokban a notebook lesz egyetlen szórakozásom (illetve ötletem lett volna még, de azt Ágicza leszavazta :-), felmásoltam rá néhány filmet és sok zenét. Ezen kívül azért is kelleni fog, mert három nap termése nem fog elférni a fényképezőgépben, időnként át kell majd töltenem a képeket. És az sem rossz, hogy rögtön meg is tudom nézni őket, válogathatok. Ha nagyon unatkozom, akár még el is kezdhetem összefűzni őket. Bár, szerintem egy egész napos fotózás után húzok aludni és kész. Esetleg megpróbálkozom még extra panorámákkal is, csak a saját szórakozásomra: alkonyati fotó a fúrótornyokról, városkép a fúrótorony tetejéről, stb.

Maestro, 2006. 10. 22., vasárnap #

Ágiczával ketten vittük el Kajlát sétálni, és ez nagyon tanulságos volt. Amíg én fogtam a pórázt, és Ágicza a másik oldalamon jött, addig minden rendben volt. Aztán elkezdtünk kísérletezni, hogy ha egyikünk viszi és a másik előre megy vagy lemarad, hogy akkor mi történik. Nos, ha Ágiczánál van a póráz, akkor Kajla teljes erejéből belefeszül és húz előre. Ha nálam, és mi megyünk elöl, akkor gyönyörűen jön mellettem. Ha viszont Ágicza előttünk van, akkor megint csak rohanna. Vagyis az ő kis esze szerint: ha gyenge asszonyi kézben van a póráz, akkor értelemszerűen neki kell vezetnie a vadászatot. Az alfa-hím irányítása mellett már nem szégyen kicsit hátrébb haladni egy kajla fülű béta-hímnek. Az asszony pedig soha ne menjen az ő ura(i) előtt, mert még valami baj éri, meg egyébként is.

Amikor Ágicza egyedül viszi sétálni, akkor is nagyon húzza előre, de ha kicsit szabadon engedi rohangálni, akkor lenyugszik és valamennyivel kezelhetőbb lesz. Tegnapelőtt például a patakon is átkelt Ágicza után, egy kidőlt fatörzsön egyensúlyozott át, persze nagy nyüsszögések közepette. Utánam meg felmászik a magaslesre, bár attól aztán igazán be van tojva.

Amikor hazajövünk, egy kicsit fáradtabb, de azért nem fekszik le azonnal aludni. Előbb még megugatja Nyafikát, aki a polc alá bújik előle. De érdekes, hogy amint szólok neki, azonnal otthagyja és jön hozzám. Néha már az az érzésem, hogy várja is a csendre intést: neki kutyaként kötelessége megugatni a macskát - de ha egyszer nem szabad, akkor már nem szégyen visszavonulni a villámsebesen repülő karmok fenyegető közelségéből. Mert Nyafika amilyen szép kis cicalány, olyan félelmetes tud lenni, ha megtámadják. És nem véletlenül ő a legjobb egerész a cicamacska-gyűjteményünkben, szabad szemmel alig követhetőek a mancsmozdulatai.

Ágicza elszórt egy adag fűmagot a telek előtti területen, mert maradtak ritkásabb foltok az első telepítés után. Meg is locsolta, aztán folytatta a növényültetést (már egy hete csak növényeket telepít a kertbe). Kipakoltam a nagy tárolóból a ház elé és felfúrtam a falra a polcok tartóit. A külső vasbeton-kő fallal nem is volt semmi gond, atomstabilan megfogták a dübelek. A másik oldalon viszont az Ytong falban nem maradtak meg igazán mozdulatlanul a dübelek. Itt okosabb lesz majd felfúrni 14-esre a lyukakat és gázbeton-dübelt beleverni. Most úgyis csak léceket tettem rájuk és ezekre az üres kartondobozokat, de majd lehetnek itt nagyobb terhek is. A tároló mindkét oldalát bepolcozzuk, az ablak alatt két nagy széles polcon növények telelnek, a fürdőszoba felőli falon pedig a mindenféle egyéb kacatok. A polcok alatt hagytam elég helyet, hogy a nehezebb dolgokat a földön tárolhassuk. Nem sok hely marad majd a két polc között, de nem is nagyon kell, sokkal fontosabb, hogy végig lehet majd menni a tároló végéig.

A rétegelt lemez polclapok éleit gyaluval megfózoltam, és rezgőcsiszolóval végigmentem rajtuk. Ágicza aztán a ház mögött lelakkozta őket. Sajnos, csak egy rétegre volt elég a lakk, és nem ártana egy komolyabb védelem a fának. Úgyhogy majd még veszek lakkot, és kapnak még egy réteget. Ezért csináltam egyelőre átmeneti polcokat lécekből, a rendetlenség nagyobbik részét ezek is elnyelték, de majd az igazi masszív polcokra fogunk mindent rendesen felpakolni.

Ha már úgyis kint fúrtam-faragtam, megcsináltam a 'kutyaházat' is. Pontosabban, vágtam egy lyukat a kisebbik tároló ajtajára. Így Kajla be tud menni csukott ajtó mellett is, és az ajtó mögött rögtön ott van a fészke, puha rongyokkal és Ági régi műszőrme kabátjával. Hátrébb a téli gumik, maradék cementes zsákok, csempék és cserepek, de azt talán kibírja. Majd csinálok neki egy olyan házat, aminek első oldala maga az ajtó, és le is szigetelem kívülről. Körülötte még mindig lehet pakolászni, és a kutyának is jó meleg kuckója lesz. Most egyelőre az is elég, hogy nem kell nyitva hagyni a tároló ajtaját a hidegben. Később, ha majd eléri a végleges méretét, beépítünk egy nagy kutyaajtót a nyílásba, és tökéletes háza lesz...

Onnantól aztán nem kell féltenem a téli gumikat, mert a kutya feje fölül nem merné senki elemelni. Már csak a kutyára kellene valakinek vigyáznia, mert egyelőre bármelyik arra járó turista el tudja csábítani magával. És ilyenkor alkalmi süket lesz, hiába hívom. Amikor meg végül visszajön, akkor kimondottan sunnyog. Szerintem azt képzeli, hogy ha lehajtott fejjel oson el mellettem, akkor nem veszem észre... Érdekes, a macskák soha nem sunnyognak, ha valami rosszat csinálnak, akkor is emelt fővel néznek a szemembe ('levertem B+, és?!?'), és csak akkor szaladnak szanaszét, amikor Ágicza is észreveszi a kárt és a bűnös fejét követeli.

Építési napló, 2006. 10. 22., vasárnap #

20 fok, borús idő. Polctartók felcsavarozása a tároló falára, polclapok csiszolása és lakkozása.

Maestro, 2006. 10. 21., szombat #

Egyszer már sétáltunk Kajlával a magányos magasles felé, és ma is arra mentünk. Két helyen ismerek magasleseket a környéken, egy tágas mező szélén 3-4 darab is van körben elszórva, a magányos példány pedig az erdőnek egy egészen más részén van, az erdészeti út mellett. Megint ott üldögéltem és néztem a tájat, Kajla pedig lent nyüszített. Majd elszánta magát, és egészen a létra felső harmadáig utánam jött! Ott aztán elfogyott a bátorsága - se le, se fel - úgy vittem le a vállamon. De legközelebb már tutira fel fog jönni hozzám...

Ági kirakott a lőtéren és elment növényeket venni. Éppen az utolsó sorozatot lőttem, mikor megérkezett, és indultunk haza. Lehet, hogy többet kellene aludnom, mert ma is csak 175-177 kör között lőttem, ennél azért jobbat is tudok. Viszont kiderült, hogy nem kell bánkódnom a szerdai lövészet elmulasztása miatt, ugyanis jövő héten csak szombaton lesznek kint.

Kajla ma jól megkergette az Öreg Kövért a tetőtérben. Azt hiszem, ennyi testmozgás rá is fér, úgyis csak alszik egész nap. Végül aztán sarokba szorította, de nem ment hozzá közelebb. Kövér morgott és fújt rá, ezen kívül megpróbálta orron karmolni. Kajlának volt annyi esze, hogy nem ment közelebb, csak távolról ugatta. Érdekes, hogy ha rászólok, azonnal abbahagyja az ugatást és lefekszik mellém. De kicsit később aztán megint folytatja a hajszát. Végül Kövér kitört a sarokból és elfoglalta a nyerő pozíciót, a lépcső közepére ült le. Kajla meg sem próbált utána menni, a lépcsőn lefelé botladozva különösen védtelen az a hosszú orra. Kövér pedig felfújta magát és teljesen olyan volt, mint egy nagy, undok, szőrös gombóc:

Amikor nyugalomra intettem, a visszafojtott indulatainak a legkülönfélébb módokon adott hangot. Nyüszített, röfögött, hörgött, nyikkantott, vakkantott és még sorolhatnám. A doki szerint 'éneklő kutya' lesz belőle, amolyan beszédes fajta. Pont, mint Tappancs, az is olyan szövegelős macska. Amúgy is, ezek ketten Tappancssal megérik a pénzüket: Kajla a macskák ropiját habzsolja lelkesen, Tappancs pedig a kutya kajájából szokott csórni magának.

Kerek egy hete próbálom elérni telefonon a bádogosunkat. Múlt szombaton itt járt, de csak bedobott egy cetlit a postaládába. Szerintem nem látta a kocsit, a drótkerítés zárva, és be sem csengetett. Pedig Ágicza itthon volt... Azóta nem sikerült felhívnom, de nem adtam fel a reményt.

Van még más is, amiről eddig nem írtam, mert elfelejtettem. Például néhány hete kirótták a házunkra is az ingatlanadót, kemény hatezer forintot (soha több ne legyen). Aztán be kellett fizetnem majdnem 14 ezret valami autópályakezelőnek, mert a múltkor Debrecen felé menet mégis csak leolvasták a rendszámunkat. A faszt beléjük, egy normális országban ingyen lenne az autópálya, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy ott menjen a forgalom. De mivel csak 4 napra lehet bérletet váltani és ezt tisztességtelennek tartom, elvből nem megyek soha fizetős autópályán. Erre is csak véletlenül kerültünk, és kellőképpen meg is bántuk.

Maestro, 2006. 10. 20., péntek #

Ma egész nap tárgyaltam, ami egyrészt elég fárasztó volt, de mindkét ház első tervei tetszettek a megbízóknak. Az egyiken gyakorlatilag semmit nem kellett változtatnunk, és a másikon is csak apróbb módosítások kellenek, amik a koncepciót nem érintik. Ahogy végeztem, mentem is lefeküdni, eléggé kimerített ez a nap.

Délután volt egy kis időm és dobáltam kicsit Kajlának azt a hülyén pattogó, rücskös gumilabdát. Meg kellett állapítanom, hogy amikor így rohangál a ház előtti füvön (fekete állat, vakító fehér fogakkal és az utána lebegő füleivel), hogy határozottan van benne valami ördögfiókás. Ez tényleg a sátán kutyája, nem e világi szerzet.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy délután azt a kis cickányt tartotta a fogai között, amit még a múlt héten engedtem szabadon a kertben. Persze lehet, hogy egyszerűen azóta megint elkapta valamelyik macska, és otthagyta a sovány falatot, Kajla pedig megtalálta. De az is lehet, hogy a valami ördöngösség van a dologban, mert nem szoktak halott egérfélék újra megjelenni...

Most telefonáltak, hogy kicsit késik a puskabelövő állványom elkészítése, mert éppen beszállítót váltanak. Annyiból viszont jó hír, hogy személyesen a tervezője fogja nekem meghegeszteni, úgyhogy a minőség garantált lesz. Ha minden jól megy, szerdán akár át is vehetem Szombathelyen, úgyis ott leszek a közelben. Csak az a kínos, hogy valószínűleg sötétedésig fogok fotózni Zalaegerszegen, aztán még egy szombathelyi túra, nem lesz már erőm biztonságosan hazáig vezetni, úgyhogy még egy éjszakára szállást kellene találnom valahol.

Találtam egy jobb képet is az állványról, így nézne ki. Ma komoly szél volt, de most éppen ezért ültem ki lőni a kertbe. Megfigyeltem, hogy a legnagyobb szélben is vannak 5-10 másodperces szünetek, amikor gyakorlatilag szélcsend van. A legjobb türelmesen várni és egy ilyen szünetben lőni, mert egy-egy erősebb széllökés már 20 méteren is akár 7-8 centire elviheti oldalirányban a lövedéket...

Maestro, 2006. 10. 19., csütörtök #

Minden reggel ilyesfajta látvány fogad a fürdőszobában: az ablakon besüt a felkelő nap és a ház előtti rózsák árnyéka látszik az üvegen. Nagyon bevált ez a homokfúvott üveg: belátni nem lehet rajta, de rengeteg fény jön be a fürdőbe, vidáman indul minden napunk.

A kert végében besárgultak a juhar levelei, és a patak mentén is sárgulnak a fák. Ilyenkor szeretem az őszt, a gond a színpompás levelek és a havas táj közötti átmeneti időszakkal van, amikor olyan vigasztalanul csupasz és sötét minden. De most még szép a juhar, szinte világít ott a kertben.

Most néztük, hogy Kajla mancsa majdnem akkora, mint Ágicza keze. Egyszerűen hatalmas mancsai vannak.

Na, meg az a bojt a farka végén... Mikor a minap a vasnyulak madzagjai között mászkált a kutya és kilátásba helyeztem neki a fenékbe lövetés lehetőségét, Ágicza azt találta mondani, hogy inkább a bojtot lőjem le a farkáról. Valami azt súgja, hogy Ágicza még nem egészen barátkozott meg ezzel a bojttal. Pedig azóta más kutyatulajdonosok is megerősítették, hogy - bár eddig fel sem tűnt nekik - de az ő kutyájuk farka is ilyen.

De a Nap Fotója mégis csak az alábbi: Kajla kutya az ölemben ül és áhítattal néz fel a gazdájára. Ezen a képen rajta van minden. A mindenfelé gyűrődő kajla fülek, a nagy mancs, és legfőképpen az az ártatlan tekintet, amit olyankor vet be, amikor valamit megrágott vagy tönkretett és nem szeretné hirtelen felindulásból fenékbe rúgott és utcára kitett kutyaként végezni. És bejön neki! :-)

Bevittem a szervizbe a notebookot és a wireless access pointot. A notebook bánata hamar kiderült: amikor legutóbb rátették a Windowst, a wireless egységnek csak a szorosan vett driverét töltötték le a HP oldaláról és telepítették fel, a kapcsolódást és a beállításokat biztosító szoftvert már nem. Most pótolták, és a notebook rögtön látta a helyi hálózatot és fel is kapcsolódott vidáman (amit igen okosan tett, mert a B-terv az volt, hogy szombaton a lőtér homokfalának támasztom, .357-es Magnum lövedékekkel szitává lyuggatom, majd pedig diadalüvöltéssel ugrálok a roncsain). Az access point viszont tagadhatatlanul hibás volt, ott is maradt garanciális cserére, majd jövő héten kapok helyette másikat

Ágicza már aludt, úgyhogy megfogtam Krampuszt, kinyitottam a száját, belenyomtam a gyógyszert, összefogtam az állát és simogattam, amíg le nem nyelte. Mire igazán felébredt volna, már lenn is volt az a nagy tabletta.

Maestro, 2006. 10. 18., szerda #

Ma végre úgy mentem kutyát sétáltatni, hogy volt nálam fényképezőgép is és a farkaskutyát is kiengedték játszani. Így tehát több felvételen is megörökítettem, amint a kajla jószág fáradhatatlanul rohamozza a nála kétszer nagyobb kutyát. Az inkább kitért előle, illetve türelme fogytával visszakézből a földhöz teremtette, de Kajla nem adta fel, mindig újra rárohant. Félelmetes fenevad ilyenkor és nem tudom, mi lesz belőle, ha megnő... És egyre szabályosabban jön mellettem. Csak annyi kell neki, hogy egy kicsit elengedjem és kitombolhassa magát, aztán szépen jön a pórázon.

Lassan már két hónapja tart az a tendencia, hogy ha kimegyek Verőcére lőni, akkor ott szép idő van. Ma is így volt, de nem sikerült megismételni az egy héttel ezelőtti eredményemet. Be kell látnom, hogy egyáltalán nem biztos még az a II. osztályú szint. Persze, az atomstabil III. is nagy dolog, mikor sokan azon görcsölnek, hogy a saját fegyverük megtartásához szükséges minimumot meglőjék. De akkor is, ha néha meg tudtam csinálni, akkor talán csak egy kis gyakorlás kellene ahhoz, hogy mindig meg tudjam.

Elkészültek a polclapok, de csak cipőkanállal fértek volna be az autóba. Abban maradtunk, hogy most inkább ott hagyom és majd utánfutóval hazafuvarozzuk. De láttam őket, hatalmas széles polcok lesznek, mert a sok vacak mellett növényeket is fogunk rajtuk teleltetni. A fali konzolokat még a múlt héten megvettem, e hét elején beszereztem a dübeleket a falra tételhez és lakkot is vettem, mert talán nem árt lelakkozni őket, ld. növények és locsolás.

Este Őrbottyánban tárgyaltam, de ebből még fogalmam sincs, lesz-e megbízás. Viszont igent mondtak egy panorámafotózási ajánlatomra, jövő hét elején Zalaegerszegre utazom, egy szabadtéri múzeumról kell 18 darab szférikus panorámafotót készítenem. Elég durva lesz, egy nap valószínűleg nem is lesz rá elég, ott fogok aludni és másnap fejezem be. De hogy komoly referencia lesz belőle, az biztos.

Maestro, 2006. 10. 17., kedd #

Reggelre kelve teljesen deres volt a határ, a kerti csapba is belefagyott a víz. A szűrőház most nem repedt meg, mert még időben víztelenítettem, de ez intő jel volt arra, hogy itt az idő az egész kültéri rendszerből leengedni a vizet. Mostantól a házból vagy a vízaknából lehet majd vizet tölteni a tavakba vagy locsolni a gyepet és a növényeket.

Egy nagy fóliával kibéleltük az utánfutót és átugrottunk a szomszédos tehénfarmra. Most csak disznókat láttunk egy ólban és mellettük egy nagy fehér kutyát kikötve. Ez valószínűleg kemény csávó lehetett úgy kutyaszemmel nézve, mert Kajla nagy ívben elkerülte és inkább a malacokkal próbált meg kommunikálni:

Teleraktuk az utánfutót jó érett marhatrágyával. Ennek már nincs igazán szaga, némi jóindulattal komposztnak is nézhetnénk. Nem is volt olyan rossz ott lapátolni a jó levegőn - különösen, ha az ez után következő wireless networking kísérleteimre gondolok.

A notebook továbbra sem látja a hálózatot, és ami a legfurcsább, nem is tudok olyan menüt előhozni, ahol mondjuk beállíthatnék csatornát, IP-címet vagy titkosítási módot. A Cisco access point pedig azt játssza, hogy nem enged belépni a webes kezelőfelületébe. Kábelen át elfogadja a jelszót, de a részletes beállításokat tartalmazó webes rendszerébe nem enged be vele. Kiderült, hogy levásárolni sem lehet a wireless eszközöket, mert bontott csomagolású termékeket nem vesznek vissza. Még egy esélyt kapott végül, csütörtökön beviszem a szervizbe és megnézik, mi a gond vele. Nem sok kedvem van már ehhez az egészhez, legszívesebben meghirdetném az egész kurva notebookot és a drótnélküli hálózatot, szopjon vele tovább az, akinek két anyja van. Kerek egy hónapja van meg, de még egy rohadt sort nem írhattam vele a kertben ülve úgy, ahogy azt fél éve tervezgetem.

Krampuszka hatalmas nagy kerek tablettákat kap, amit tegnap este még úgy-ahogy lenyelt két darabra törve és a szájába tuszkolva, de azóta fejlődött az immunrendszere és a szervezete kilökte magából a pasztillákat. Ezért végül Ágicza összemorzsolta és tejfölbe keverte a gyógyszert, és fecskendőből nyomtuk le a szegény cica torkán.

Maestro, 2006. 10. 16., hétfő #

Krampuszkát megint elkapta valami betegség, összevissza pisilget mindenhová. Csak most bővült a repertoárja, mert a kanapé és a tetőtéri heverő mellett a kutya kosarában is megcélozta a párnát. Persze ez utóbbi cselekedete lehet, hogy csak rasszista indíttatású demonstráció a kutya itt léte ellen. Mindenesetre elvittük állatorvoshoz, és ha már mentünk, vittük a többi kövér jószágot is oltani. Tappancsot nem raktuk be a kosárba, hanem a kalaptartón üldögélt, mint a valaha oly népszerű 'bólogató kutya', és nézelődött út közben.

Megkérdeztem az állatorvost, hogy mi ez a rókáknak kitett vakcina, ami miatt nem lehet szabadon engedni a kutyákat az erdőben. Nos, ez valóban veszettség elleni vakcina, ami szájon át hat. Nem annyira hatékony, mint az oltás, de ha csak 93%-os védettséget ad, már az is nagy dolog a semmihez képest. Nagy meglepetésemre kiderült, hogy nem a kutyákat féltik a vakcinától, hanem a vakcinát a kutyáktól. Ugyanis repülőről szórják le az erdőbe, valami rókaszemmel nézve finom falatba rejtve a drága hatóanyagot. És egy jobb orrú kutya 2-300 ezer forint értékű vakcinát fel tud zabálni egy röpke délután alatt...

Ma mind a négy fémvadat kitettem a kertbe, és sorban lelődözgettem őket. A piros festés nem sokat ért, mivel a becsapódó lövedékek egyenletes szürke ólomréteget kentek a 'kill zone'-ra és a lyuk környékére egyaránt. Kajlát addig kizártam a telek elejébe, mert a tökéletlenje persze rohangált és belegabalyodott a zsinórokba. Nem is tudja, milyen kevés választotta el akkor az azonnali seggbelövetéstől.

Ágicza ma növényeket ültetett, és ez lesz a legfőbb elfoglaltsága egész héten. Hogy valamit én is hozzátegyek a ház gyarapításához, megrendeltem a polcokat a tárolóba. Az újfajta rétegelt lemezek csak 150x150 centis táblában vannak, de a raktár sarkában még találtak nekem két akkora táblát, amikből szinte hulladék nélkül kijött az összes polc, amit akartunk.

A múltkor hozott egy köbméter tehéntrágya elfogyott a nagy növénytelepítésben, és Ágicza már megtette a lépéseket egy újabb adag érdekében. Erre este beszólt a tehenes szomszéd, hogy sajnos nem ér rá kiszállítani, de nyugodtan menjünk ki és vigyünk utánfutón, amennyi kell. Remek. A 'szart lapátolni' kifejezés eddig csak átvitt értelemben szerepelt a szótáramban, most megnézhetem a gyakorlatban is....

Maestro, 2006. 10. 15., vasárnap #

Na, ma azért kicsit javult a hálózati helyzet, Ágicza gépe is bekapcsolódott a rendszerbe, de notebook továbbra sem lát semmit a hálózatból. Nem tudom, mi a kurva anyja van, minek tesznek bele olyan drótnélküli adaptert, ami a tőle egy méterre lévő adót sem látja?!? Hosszas munkával rájöttem viszont arra, hogy nem kötelező közvetlen drótos kapcsolatnak lenni az access point és az én gépem között. Vagyis az AP-t feltehetem mondjuk a ház tetejére vagy bárhová, és akkor az én számítógépen is vezeték nélkül kapcsolódik hozzá. De mivel ez az egység úgyis itt lesz a tetőtérben, valószínűleg egy hosszabb kábellel fogom a gépemhez kötni, az azért gyorsabb egy kicsivel. De az így felszabaduló adaptert sem vettem meg hiába, mert a kurva HP notebooknak szégyenszemre ez fog majd kiállni az oldalából, mert a beépített hálókártya nem jó semmire :-(

Nyafi nagyon kerülgette a szemetest, és aztán megláttam, mire vadászik: egy picike cickány menekült a fiókos szekrény pereme alatti résbe húzódva. Nyafika még tegnap foghatta, csak elrakta ínségesebb időkre. vagy megszökött tőle és mostanra sikerült csak felkutatnia. Elhappoltam előle és kitettem a kertbe, úgyis méreten aluli volt. Ahogy kiraktam a kis tó mellé, Tappancs kezdte el kerülgetni, de aztán kiengedtem Kajlát, és - mint a rajzfilmekben - a kutya védte meg az egérféleséget a macskától.

Persze, ma is kinéztem Verőcére a lőtérre, egy heti intenzív lövöldözést nem lehet csak úgy ukkmukkfukk abbahagyni, kellett némi könnyed levezető gyakorlat. És jól is tettem, hogy kimentem, mert Gyuri éppen rám gondolva hozott egy olyan MCM pisztolyt, amin nagy, profi módon megcsinált csősúly volt. Ami azt illeti, nem lőttem vele jobban, mint a másikkal, de egy ergonomikus markolattal már meg tudom rendesen tartani és akkor már jelentkeznek az orrnehéz fegyver előnyei (mármint hogy nehezebben leng be az eleje az öntudatlan izommozgásoktól).

Úgy látszik, mostanában minden megbízónk érdeklődik a légpuskás lövészet iránt. Amíg az asszonyok a berendezést nézegették a házhoz, felállítottunk két fémvadat a kertben és megpróbáltuk lelőni őket. Az volt, amit a versenyen is tapasztaltam: a 15 és 22 méterre kitett állatokat kivétel nélkül eltaláltuk mindketten. Aztán hátrébb ültünk, és akkor már sokkal nehezebb volt, mert fújt a szél is. Remek élmény látni a távcsőben, ahogy a pontos találat után elvágódik a vasmadár.

Kicsit megnyugodtam, kutyához jobban értő barátaink szerint nem olyan vészes ez a Kajla-jelenség, csak nekünk szokatlan a puha és békés macskák után. Amikor például rétest ettünk, éppen az asztalnak azon a sarkán volt kirakva, ahol a kutya tálja szokott lenni, mikor úgy teszek, mintha abból enném azt a pár darab vaníliás karikát. Szegény kutya, csak nézett ránk, ahogy hárman állunk ott és lakmározunk. Lefeküdt, a mancsára hajtotta a fejét és a rangsorban elfoglalt helyére gondolt. Ma egész jól viselkedett, a reggeli sétán is szépen jött mellettem (ha éppen nem valami vad nyomát követte). Újabb és újabb erdészeti utakat fedezek fel a közvetlen közelünkben, lassan érdemes lenne beszerezni egy olyan GPS-t, amivel fel lehet térképezni az egész úthálózatot.

Vissza kellene fognom a blogírást, mert a tervezés és a hálózatépítés mellett egyre kevesebb időm jut rá. Most is már fél négy van, húzok aludni. Hétfő reggel úgyis mindenki azt hiszi, hogy 9:00-kor ott ülök az asztalnál, kezemben a felemelésre kész telefonnal. Pedig nem, akkortájban éppen vaddisznó- vagy őznyomokat követünk egy fekete sorscsapással az erdő mélyén.

Maestro, 2006. 10. 14., szombat #

Galád módon megint Ágira hagytam a kutyasétáltatást. Egyetlen dolgot felejtettem el, a verseny előtti ellenőrző belövéshez kellett még csinálnom valami céltáblatartókat. Végül vastag drótból hajlítottam meg, az gyorsan megvolt és a célnak megfelelt. Aztán indultam is, mert még át kellett vágnom egész Budapesten, le a térképen egészen Dabasig. Ott egy vadászház melletti erdőben volt a verseny. Ezúttal nem találtam kutyát, emberből viszont kitettek az út szélére egy-két ordas nőstényt (de azokat nem akartam befogadni, Ági nem örült volna nekik). Ja, és a kurvák is lépést tartanak a korral: hazafelé menet, mikor már sötétedett, piros villogós biciklilámpával a kezükben sétáltak fel 's alá.

A vadonatúj dobozomat látva valaki megjegyezte, hogy egy bolond százat csinál... :-) Annak idején ő készített magának egy ilyen puska- és felszereléshordozó ládát, és azóta minden versenyen lát néhány újabb változatot. A technika is egyre tökéletesedik, egyszer talán majd kialakul a Tökéletes Megoldás, és azután évszázadokon át alapvetően olyanok lesznek a Field Target lövészládák, legfeljebb a rétegelt lemezt váltja fel a hiperszuperpolimer vagy az űrkerámia.

Ez a verseny is úgy működött, hogy nem voltak a pályákon bírók, hanem négy fős csoportokban voltunk és amíg egyvalaki lőtt, a másik három írta a találatait. Szerencsére ezt a sportot még nem érte el a nagy biznisz, ez jó értelemben vett amatőr sport: az emberek jó kedvvel lőnek, és örülnek a másik bravúros lövésének is. Éppen ezért fel sem merült, hogy bárki csalna.

Mikor bemutatkoztam a csapattársaimnak, az egyikükről kiderült, hogy vele beszéltem néhány napja fél órát telefonon, és ő csinálja majd nekem azt a bizonyos belövőállványt. És a lövés is jól ment, az első pályán három célt is ledöntöttem (12 pálya volt, pályánként 4 céllal). Pedig nem túl jó esélyekkel indultam, ugyanis a 7,5 J alatti puskámmal csak 25 méteres távra gyakoroltam. Valamiért azt hittem ugyanis, hogy a standard kategóriákban csak ilyen távolságra kell lőni. Amint kiderült, hogy nem. Majd talán jövőre. Így hát ugyanúgy lőnöm kellett 30-40 méterre lévő célokra is, mint a nagyobb erejű kategóriákban indulóknak. Gyakorolni már nem volt időm, egy lágy ívű vonallal extrapoláltam az alá/fölétartási görbémet a 25-40 méter közötti intervallumra, és bíztam a jó szerencsében.

Végül is a céloknak pontosan a felét találtam el, 24-et döntöttem le a mai napon. És - amire különösen büszke vagyok - a legnehezebb, kötelezően állva lövendő pályán mindet eltaláltam, még a 30 méterest is. Ilyen tökéletes 4-es pályám aztán már csak a legvégén volt, egy különösen nehéz kompozíciónál. A célok a bokrok mögött voltak, úgy kellett átlőni az ágak között. Gondosan helyezkedtem, kerestem az átlövéshez szükséges helyet, és meg is lett mind a négy fémvad. Lehet, hogy a nehéz pályákkal azért boldogultam jobban, mert azokat komolyabban vettem és ezért gondosabb voltam? Nagy tanulság volt ez annyiból, hogy többre is képes lennék, csak nincs elég türelmem ugyanannyi figyelmet szentelni a 15 méteres madárnak, mint a 35-ösnek. Pedig az is megérdemelné...

Annyiból nagyon jó volt ez a verseny, hogy egyértelműen láttam, nem a csodafegyvereken múlik a siker. Aki a mi kategóriánkban (7,5 J alatti elősűrített levegős) első lett, annak ugyanolyan Walther LGR-je volt, mint nekem. És volt, aki több százezres csodapuskával lőtt fele annyit, mint én.

Úgyhogy megint csak megfogadom Laci barátom tanácsát: elsősorban, leginkább és mindenekelőtt pontosan lőni tanulok meg, és nem próbálom pénzzel kiváltani a szükséges lövészeti tudást. Az utolsó pályán egy kicsit előre megízlelhettem azt, milyen lehet igazán jól lőni. Addigra jöttem bele igazán a dologba, gyakorlatilag mozdulatlanul tartottam a célra a puskát, a távcsőben láttam, hogy még alá kellene célozni 3 mm-rel, meg egy csipetnyit oldalra a szél miatt, annyival arrébb is tettem a szálkeresztet - és előre éreztem, hogy el fogom találni.

Ezen a fotón az egéralátétből készült praktikus lövedéktartót örökítettem meg:

Véget ért a verseny, kis várakozás után jött az eredményhirdetés. Legutóbb Pomázon 10-ből tizedik lettem, a célok 14%-át eltalálva. Most 12-ből hetedik, kerek 50%-kal. A javulás szemmel látható, érdemes tehát gyakorolni. A 25 méter alatti céloknál csak az oldalszél tudott kifogni rajtam, azt még jobban ki kell ismernem. És persze gyúrni kicsit a nagyobb távokra is, hátha nem változik a szabályzat és jövőre is mindent le kell vadászni, nem pedig a két közelebbit kétszer egymás után. De ha marad a nagy táv, kell egy nagyobb nagyítású távcső. Ha viszont 25 méter lesz a limit, akkor tökéletes lesz a mostani is.

Az érem és az oklevél mellett ezúttal kis lyukasmadaras plasztikákat is kaptak a díjazott kollégák. Le merném fogadni, hogy - még ha csak közelről és kellően óvatosan is - de legtöbbjük azért átlőtt ezen a madáron is :-)

Még egy jó hír (mármint nekem jó, és rossz a fémvadaknak): megnézte a távcsövemet egy hozzáértőbb kolléga is, és szerinte alkalmas arra, hogy az alá/fölétartás helyett a magassági állítócsavarral korrigáljam a lövedék esését. Ez azért nagy dolog, mert célozni a szálkereszt közepével kényelmes, nem pedig a 2/3 osztással lejjebb lévő ponttal, amit csak én képzelek oda... Úgyhogy ezután majd tekergetem a csavart és mindig középre lövök, ami ösztönösen jobban megy.

A verseny után megbeszéltem a belövőállvány részleteit is, és kaptam négy darabot abból a fajta fémállatból, amiknek a prototípusát még Pomázon láttam. Mert lőlapra lőni ugyan pontosabb dolog és jobban látom a hibáimat is, de az mégis csak olyan mesterséges: lőni bizony igazi fémvadakra kell. Kajla is segít demonstrálni: a fekete vadállat közepén lévő kis foltra kell célozni:

Amint a fotón is látható, esténként már begyújtunk a kandallóba. Nappal jó a klíma, de estére eléggé lehűl itt a völgyben a levegő. És itt láthatóak a kandalló előtt melegedő fémállatok közelről. A szögekkel le kell őket cövekelni a talajhoz, a madzag pedig a visszaállításhoz kell majd. A közepükön egyforma nagy lyuk van, de különböző szűkítő lemezeket lehet elé tenni a kívánt nehézségi fok eléréséhez. A versenyen persze inkább a kis lyukak domináltak, a nagyobb 'kill zone' csak a 30-35 méternél távolabbi céloknál tűnt fel. A forma sem közömbös: hosszas válogatás és mérlegelés után egy nyulat, egy mókust, egy madarat és egy baglyot hoztam haza.

De a nap még nem ért véget. Végre volt egy kis időm a wireless hálózat kiépítésére, hát nekiálltam. Hiszen volt install CD, EasySetup gomb és minden. Több óra elkeseredett anyázás után már eljutottam odáig, hogy az én számítógépem az USB-s ketyerén át látta saját magát, mert hogy a hálózatot biztosító access pointba bele kellett dugni egy hálózati kábelt is. De akkor minek vettem mindkét számítógéphez USB-adaptert? A notebook pedig baszott felcsatlakozni a hálózatra, hiába állítottam be bármit. Hajnali négy felé már ott tartottam, hogy a picsába hát, visszaviszem az egészet és veszek helyette egy 50 méteres hálózati kábelt, azt kilógatom B+ az ablakon és azon át lesz majd kerti netezés és blogírás...

Maestro, 2006. 10. 13., péntek #

Azt hiszem, Ágicza azzal pecsételte meg a sorsát a mai napra vonatkozóan, hogy péntek 13-a dacára is fogta a kutyát és elvitte sétálni. Valahogy nem állt a helyzet magaslatán és a fenevad ezt persze tökéletesen megérezte. Húzta-vonta Ágit maga után, a szép szóra nem hallgatva. Azt hiszem, Ágicza is átélte azt a bizonyos 'agyonütöm B+ a kutyát az erdőben és azt mondom otthon, hogy elszökött' hangulatot, amit én két héttel ezelőtt. Csak az volt a gond, hogy a frusztrációját rám vetítette ki (azaz velem üvöltözött minden apróságon).

Ágicza még mindig zsörtölődött és anyázott, fogtam hát a puskát, és kimenekültem a kertbe, még egy utolsó edzésre a verseny előtt. Sokkal kényelmesebb volt így lőni a támasszal, és a többlet súly is növelte a stabilitást, de még messze nem volt tökéletes az eredmény. Azért 20-25 méteren a lövések fele benne van a 15 millis körben, a 30-asban pedig majdnem mindegyik. Azaz a győzelemhez még kevés ez a tudomány, de már nem is a béna amatőr színvonala. Utána szereléssel és előkészületekkel töltöttem a nap nagy részét. Itt vártak még a drótnélküli hálózat elemei is, de annak majd akkor állok neki, ha kicsit jobban ráérek. Addig pedig mennek a bitek dróton át, ahogy eddig is.

Délután összeraktam a lövészládát. Nem volt nagy kaland, összecsavaroztam és kész, a lényeg az a két egyedi formájú bevágás volt a tetején, amikbe éppen beleül a puska. Nem volt itthon túl sok alkatrészem, ezért végül feláldoztam egy rakományrögzítő hevedert, amit úgysem nagyon használtunk, abból lettek a fülei. A maradékból ragasztottam a felfekvések vágott felületeire is. Egyrészt puhább így, másrészt dizájnosabb is. A kép felső szélén feltűnő fehér foltokból az avatott olvasók már sejthetik, milyen látványra számíthatnak majd a következő fotón :-)

Igen, Tappancs is megszemlélte a kész ládát és szagolgatta a kutya hűlt helyét, mert előtte néhány perccel még Kajla járt errefelé, szintén ládaszaglászási és fotónszereplési célzattal. Nem tudom, hogy csinálják, de a macskák tulajdonképpen egyre nyugodtabban közlekednek mindenfelé a házban és a kertben. Valahogy mindig elkerülik a kutyát és ez hasznukra válik: így veszélytelen edzhetnek a hardcore macskahajszoló kutyák elkerülésére és a menekülési fortélyokra.

Minden macskának megvan a maga stratégiája. Tappancs leül a lépcső közepére és a kutya - okulva a korábbi pofonokból - inkább meg sem közelíti. Krampuszka a gardróbban bújik el, mert a ruhák közé sem szívesen dugja be a hosszú orrát valaki, ha közben morgás és fújás is hallatszik a másik oldalról. Nyafika ügyesen félretúrta a polcon a könyveket, és most szinte bárhol el tud tűnni a magasban, ha megjelenik az ugató veszedelem. Egyedül az Öreg Kövér nem töri magát, az ő harci művészete más természetű. Ő csak fekszik továbbra is az ágyon, és ha jön a kutya, sértett képpel fúj rá. De pofozni ő is tudhat, mert Kajla csak távolról ugatja. Amikor viszont alszik a kutya, akkor minden macska lábujjhegyen oson, és nézeget körbe, mint a kommandósok a bevetésen. A sportos életmód mellé társul az a tény, hogy a kutya imádja a macskakaját, ezért csak este van elöl a macskák eledele. Kész fogyókúra ez a kutya.

Délután még volt egy tárgyalásom, ami végül is az estébe nyúlt, de nem bántam. A végére egy kicsi és egyszerű, ám nagyon alaposan kitörpölt helyiségkapcsolatokkal rendelkező ház képeit tölthettem a fel megbízónk tárhelyére. Közben elbeszélgettünk erről-arról, és lőttem párat vendégünk légpuskájával is, amit elhozott magával (valahonnan megsejtette, hogy érdekelni fog, hát elhozta :-) Ahogy végeztünk, összepakoltam a holnapi versenyre való holmikat és mentem aludni.

Ágicza csak estére szedte össze magát e szerencsétlen nap megpróbáltatásai után. Akkor fogta a kutyapszichológiás könyvet és elvonult olvasni. Holnap talán higgadtabban fogja tudni kezelni a problémát.

Maestro, 2006. 10. 12., csütörtök #

Szobon a hentestől hoztunk Kajlának igazi velőscsontot. Már a szatyorból is ki akarta rángatni, de Ágicza előbb két órán át főzte, hogy biztosan kipusztuljon belőle minden kórokozó, ami a nyers disznóhúsban tanyázik (az a hogyishívják, mi a neve, na). Úgy látom egyébként, hogy a kutya nagyon jó beszédtéma, ismeretlen emberek is lelkesen mesélnek a kutyájukról, tulajdonságairól és hősi tetteiről. Bár az is igaz, hogy párbeszéd helyett leginkább mindenki csak a maga állatát dicséri, de akkor is.

A növényeket csak ma vettem le az utánfutóról, kis fenyőfélék és bokrok és egyebek. 1-2 hét múlva lesznek nagyobb fák is, de azokhoz majd teherautó kell, mert 4-5 méteresek is vannak közöttük. Ez az egész szállítmány az északi oldalra kerül majd. Most, hogy a szomszédban is építkezés kezdődik, aktuálissá vált a régóta tervezett sövénynövény-telepítés. A teraszunk mellett és egészen le a kerti pergoláig sűrű bokrok lesznek, a ház és az utca között pedig nagyobb fák, de nem olyan sűrűn. Az a lényeg, hogy feleslegesen ne vegyük el a fényt a szomszéd házától, de azért megmaradjon a saját kertünk intimitása is. Ha minden igaz, ezek gyorsan növő fajok, egy-két éven belül már rendesen takarnak majd.

Az általános iskolában beszéltem az igazgatónővel. Meséltem neki úgy általában a légpuskás fémvadlövészetről és konkrétan a tervezett belövés folyamatáról. Meglepően nyugodtan fogadta a hírt, csak azon aggódott egy kicsit, hogy nem sérülhetnek-e meg a terem két végében felszerelt gyerekbecsapódást gátló szivacsok. Megmutattam neki a ma reggeli lőlapomat, ahol a 20-25 méterről leadott lövések legrosszabbika is éppen csak, hogy kilóg a legkülső, 4 centis körből. A tornateremben pedig nem is kézből lőnék, hanem állványból. A biztonság kedvéért viszek egy nagy fa lapot is a golyófogó doboz mögé, de a lényeg, hogy használhatjuk a termet, és mint zebegényi lakosok, igen kedvezményes áron. Annyit kért csak, hogy a tökéletes biztonság érdekében akkor lőjünk, amikor egyáltalán nincsenek gyerekek az épületben, vagyis hétvégén vagy az őszi szünetben. Tökéletes időzítés, úgyis éppen akkorra lesz meg a belövőállvány :-) Lemértem a termet, a hosszabbik oldala 25,6 méter, átlóban pedig 28 méter felett van, éppen megfelelő.

Pesten csak úgy pattogtam egyik helyről a másikra, és többek között elhoztam a wireless hálózati komponenseket is. Épp idejében, mert hamarosan leesik a hó és én még nem is írtam blogot a tóparton ülve... :-) Most már csak össze kell raknom és a mi két számítógépünk közé sem kell többé kábel, a notebook pedig jó esetben az egész kertben szintén látja a hálózatot és az internetet is.

Azt hiszem, idén már csak ráérős munkákat vállalok el. Éppen egy ilyet tárgyaltam ma le, és szokás szerint nagyon örültem, hogy akiknek tetszenek a munkáink, azoknak mennyire tetszik. A sztár persze a saját házunk, ezek szerint nem csak nekem tűnik olyan otthonosnak. Mert hogy a fotóit látva nem azt mondta az asszonyka az urának, hogy 'találtam egy építészt', hanem 'megtaláltam az építészünket'...

Kajla egész nap a csontját rágta lelkesen, és le nem tette volna semmi pénzért. Láthatóan sokkal érdekesebb, mint a szárított marhabőrből készült műcsontok. És mindent megtesz, hogy a velőt kicsalogassa belőle. Tiszta aranyos, itt rágja mellettem a csontot és ha felkelek, jön utánam. Ugyanolyan, mint a macskák, azok is állandóan ott hevernek körülöttem. Éppen láttam Nyafikát lemenni a lépcsőn, csak egy rutinszerű pillantást vetett az alvó Kajla felé és ment tovább, minden sietség nélkül. Mostanában az este az övék, mikor a kutya kint alszik. Ilyenkor le sem lehet vakarni őket, jönnek hangosan dorombolva és bújnak a nyakamba, főleg a lányok. És - Kajla minden aranyossága dacára - mi azért mégis csak alapvetően macskások vagyunk. Ágicza néha öntudatlanul is cicának hívja a kutyát, ami tiszta nevetséges ('Ne ugass már, cica!'). Remélem, nem lesz emiatt identitászavara.

Megkérdeztem az állatorvosunkat is, hogy jó ötlet lenne-e egy hasonló korú másik kutya Kajla mellé. Szerinte igen, szépen lekötik egymást, bár ha mindkettő fiú, akkor később lehet köztük némi ütésváltás. Igazából még nem tudom, most mindketten úgy érezzük, hogy egy kutya is éppen elég a háznál. Egyelőre még nem hamarkodjuk el az újabb kutya beszerzését, bár nem is tettünk le róla teljesen.

A doboz alkatrészeit levágták a lapszabászatban, holnap már csak össze kell raknom.

Maestro, 2006. 10. 11., szerda #

Változó, hogy mekkora túrákra indulunk Kajlával. Néha csak néhány kilométerre megyünk el és inkább faágakat dobálok neki, máskor viszont hosszabb utakat járunk be. Ma úttalan utakon mentem vele, egy használaton kívüli, félig-meddig visszabokrosodott erdészeti úton. Na, itt nem próbált meg elém vágni, szépen jött a nyomomban! Azt is megtanulta, hogy a fákat arról kell megkerülni, mint én. Különben fennakad a póráznál fogva és patthelyzet van. Ami azt illeti, összesen egy ilyen eset kellett egy fával és egy másik egy fekvő faággal (ami alatt oktalanság lett volna átbújni), és utána már mindig mellettem maradt. Fülessel ma is rohangáltak egyet, aztán itthon már csak aludt egész nap (nem kis megkönnyebbülésünkre).

Egyre pontosabban megy a céllövészet, Kajla pedig végig ott pihent mellettem. Ha átmentem egy másik távolságra, ő is felkelt és jött velem, aztán elnyúlt mellettem és aludt tovább. Már azt is megtanulta, hogy a narancssárga műanyag tálcát kerülnie kell, úgyhogy egyáltalán nem volt terhemre. Most az a taktikám egyébként, hogy amíg nem zavar vagy értetlenkedik, addig velünk lehet a kert hátsó részében is. Ha viszont elveti a sulykot, akkor megy előre házat őrizni. Ennek kapcsán kezdi megtanulni a 'B+' vezényszót, aminek pontos jelentése: 'ha még egyszer ezt csinálod, mégy előre házat őrizni'. És megérti!

És egyre jobb őrzőkutya lesz belőle, minden arra járót megugat. A hangja pedig már régen nem az a gyerekes vakkantás, hanem mély hangon ugat és morog. Zordó lesz ebből, komolyan. Ágicza felvette és most látszott, hogy egy hónappal ezelőtt még csak feleakkora volt...

Elhatároztam, hogy összetákolok magamnak egy lövészládát a versenyre. Muszáj, mert a távcsöves puskát nem rakhatom le csak úgy a földre. A láda nagyjából így néz ki, az aljában vannak a lövedékek, papírok és szerszámok, a tetején lévő kivágásokba pedig stabilan beültethető a puska. Vannak fülei is, így egy kézben szállítható az egész felszerelés. Gyorsan fel is vázoltam, szabásmintát rajzoltam hozzá és Verőce felé menet leadtam a lapszabászatban. Nem tudták túl hamarra vállalni, de mondtam nekik, hogy nézzék már meg, csak pár kis darab és a szombati versenyre lesz. Végül abban maradtunk, hogy holnapra valószínűleg meg tudják majd csinálni, Pest felé menet majd beugrom érte.

Verőcén egy ihletett pillanatomban meglőttem egy 185 körös eredményt is. Ennek örömére egy grafikonba foglaltam másfél hónapos sportlövő karrierem eredményeit. A kék vonal az aznapi legjobb eredmény, a piros a legrosszabb, a zöld az egész napi termés átlaga. Annyi látszik belőle, hogy a III. osztályú minősítést a legrosszabb napom legrosszabb sorozatával is megcsinálom, az tehát nem kérdéses. De a II. osztály szintjét hiába értem el már többször is, az egyáltalán nem biztos. Majd, ha a zöld vonal is 180 fölé megy, akkor lesz igazi (a szerencsénél jóval több) esélyem a II. osztályra. Az igazán magabiztos tudás persze az lenne, ha a piros is túllépné azt a határt...

Maestro, 2006. 10. 10., kedd #

Már régóta azon tűnődöm, hogy egyszerűen muszáj lesz abszolút pontosan belőnöm majd a puskámat. Ugyanis ha biztos lehetek a fegyver pontosságában, akkor már tudom, mit kellene elérnem vele és így tudok tanulni a hibáimból is. Amíg ez nincs meg, addig soha nem fogom tudni, hogy a beállításkor rontottam el valamit vagy pedig most. Ehhez viszont abszolút szélcsend kellene. Ami nagy néha lehetséges a kertben is, de a nap akkor is süti közben a földet, az pedig melegszik, és másként viselkedik felette a lövedék. Felhívtam tehát V. urat, nem tud-e olyan épületet a környéken, ami megvan 25-30 méter hosszú és amit kibérelhetnék néhány órára. Így hirtelen az iskola újonnan épült tornaterme jutott eszébe, de kételkedett abban, hogy azt az igazgatónő oda merné adni lövöldözés céljára.

Azért én beszéltem a hölggyel, bár a bérbe vétel pontos célját nem siettem tudomására hozni, inkább személyes találkozót kértem tőle. Holnap lesz testületi ülés, éppen akkor döntik el az új bérleti díjakat, úgyhogy csütörtökre beszéltünk meg találkozót. Akkor megbeszéljük a részleteket, és persze lemérem a tornatermet, hogy egyáltalán mekkora is.

Mindehhez persze nem elég az, hogy csak úgy kézből lövök, mert az egyelőre még inkább csak az én pontatlanságomat mutatja. A két hónappal korábbi pomázi bajnokságon láttam egy belövőállványt, amit az egyik kolléga gyárt. Estére már tudtam, hogy ki az illető és telefonon meg is beszéltem vele a részleteket. A szombati versenyre nem tud ilyet hozni, mert éppen nincsen raktáron. Viszont akkor megbeszélhetjük a részleteket és egy hét alatt elkészíti. Vagyis a következő versenyre már be tudom lőni a cuccot rendesen.

Kajlát ma jól meghempergették a fűben, Füles letörölgette vele a harmatot az udvaruk fűszálairól. Nagyon jól szórakoznak így ketten, és ahogy elnéztem a fogcsattogtatva támadó Kajlát, egyre erősebb bennem a meggyőződés: talán mégis inkább Zordónak kellett volna elnevezni...

Gyönyörű őszi idő volt, kint reggeliztünk a teraszon. Mint annyi hülyeséget, az 'indián nyár' kifejezést is átvettük a hülye amerikaiaktól, pedig van ennek rendes magyar neve is: vénasszonyok nyara ez, kéremszépen. Még mindig enyhén álomkórosnak érzem magam az állandó korai felkeléstől, úgyhogy kellőképpen vénasszonyos hangulatban voltam az időjáráshoz. Van még más is, ami lassan már egy hónapja idegesít és leköti az energiám nagy részét, de erről egyelőre még nem írok, marad a kutya és a Field Target.

Ezen az őszön Art*Lantis renderelőprogramot vehettünk volna akciósan, pontosabban a két régi, tesztelésre kapott licenszünket upgrade-elhettük volna kedvező áron. Tudni kell, hogy ennek a programnak két változata van, az 'R' és a 'Studio'. Az egyik csak állóképeket készít, a másik interaktív QuickTime panorámákat és animációkat is. Nagyszerű - gondoltam - Ágicza kap egy R-t, én meg egy Studiót és korszerűek leszünk. De azért utánaérdeklődtem az Archimage-nél, hogy mennyire kompatibilisek egymással ezek a változatok. Kiderült, hogy egyáltalán nem. De lefelé, se felfelé. Egyik sem olvassa a másik által írt fájlokat, és nagy valószínűséggel mindez szándékos. Vegyünk tehát két Studiót, az a biztos. Hát a nagy lófaszt nekik, ezt az üzletpolitikát nem támogathatjuk. Maradunk tehát a 2000-es verziónál, végül is azzal sem készülnek rossz látványtervek. Majd csak akkor veszünk újabbat, ha már muszáj lesz, mert a 2-3 év múlva megvásárolandó ArchiCAD 13 vagy 14 már nem fog tudni ehhez való formátumot menteni. Meg aztán nem akarunk még egyszer belefutni olyasmibe, mint az ArchiCAD SE-vel, hogy megvettük akciósan, aztán rá 3-4 hónappal megvehettük volna 300 ezerrel olcsóbban is ugyanazt. Ha jól fejtettem meg a Graphisoft üzletpolitikáját (sorban letarolni az egyre kevésbé fizetőképes fogyasztókat), akkor okosabb kivárni még egy kicsit és tavasszal megkaphatjuk 50 ezerért is azt, amit most 87-ért kínálnak :-)

Este ugyanolyan szépen ki tudtam rakni Kajlát, mint tegnap. Úgy látszik, ez a módja, nem kitenni kell a házból, hanem kimenni vele és onnan beküldeni a tárolóba, akkor nyafogás nélkül gömbölyödik és alszik tovább. Behajtottam utána az ajtót, hogy ne fázzon annyira az éjjel. Majd ki kellene vágnom azt a lyukat az ajtó deszkáin, de egyelőre még nem visz rá a lélek, hogy belevágjam a dekopírt. Pedig az lesz a megoldás, téligumi- és kutyatároló helyiség lesz a kisebbik kamrából.

Maestro, 2006. 10. 09., hétfő #

Ma reggelre Ágicza elszánta magát és megmutatta a kutyának, hogy ki az úr a háznál. Lement hozzá, adott neki enni, elvitte sétálni - mindezt a megfelelő finom erődemonstráció kíséretében. Eleinte ment is szépen a dolog, de a sétáról hamar visszafordultak. Ezt néztem az ablakból, és valóban, inkább Kajla húzta maga után Ágiczát... Ági pedig minden rezzenésére megállt, teljesen a kutya irányított a sétát. Felkeltem gyorsan és együtt indultunk útra megint. Máris nagyobb lett a fegyelem kajlafülűéknél, jó darabig szépen jött mellettem. Csak akkor indult be, amikor odaértünk az erdőben épült gerendaházhoz, ahol egy fiatal, egy év körüli farkaskutya van.

Elengedtem Kajlát, hadd rohangásszanak a kerítés két oldalán, azt mindig nagyon élvezik. A nagy zajra kinézett a házigazda is, és kiengedte Fülest játszani. Azt a kergetőzést, amit azok ketten levágtak, filmre kellett volna venni! Kajla merészen támadta a nála többször nagyobb kutyát, az pedig inkább csak lerázni akarta. Illetve, néha csak úgy véletlenül rálépett, bár Kajla ettől még a földön is gurult egy kicsit. A legszebb az volt, mikor Füles - szintén véletlenül - a farkával legyintette arrébb a kis vakarcsot. Kajla hősiesen állta a sarat, nem futamodott meg. A végén pedig csak lefeküdt a földre és nézett, hogy akkor most vigyük haza... Megkérdeztem, hogy máskor is kijöhet-e Füles játszani, neki is jót tenne, úgyis ott van egymagában egész nap. Abban maradtunk, hogy nyugodtan csengessünk be (mint Pistikéért a focizó kissrácok) és kiengedik Fülest.

Délután az egyik gondolatom az volt, hogy Kajla határozottan akkor a legaranyosabb, amikor alszik. Olyankor édesen szuszog, pocakolható és nem bántja sem a berendezést, sem a macskákat. És a macskák is kíváncsiak ám, egy méterre is megközelítik és kinyújtott nyakkal obszerválják az alvó szörnyeteget. És mióta Kajla itt van, nem trappolnak elefántcsorda módjára a fafödémen, hanem igazi macskához méltóan, lábujjhegyen közlekednek, hangtalanul suhanva párnás talpacskáikon.

Aztán felvetettem Áginak, hogy talán sokkal kevesebb gondunk lenne a kutyával és ő is jobban eltöltené az időt, ha lenne egy társa. Egy másik kutya. Mondjuk, egy újfundlandi, azt elég körbevinni ház körül és aznapra totál kifárasztottam. Az éppen nekem való kutya lenne. Fajkutyát nem vennénk drága pénzen, de ha akadna valahol egy újfundlandi (vagy egyéb macikutya-jellegű) keverék kölyök, azt éppen be tudnánk fogadni...

Kajla késő estig bent aludt a házban. Este adtam neki enni, és amikor feljöttem, hamarosan ő is feljött utánam és nyüszített nekem. Ha jól értettem, kikéredzkedett. Ki is engedtem, mire pisilt egy nagyot és szaladgálni kezdett az éjszakában. Beküldtem a helyére a kamrába, ahol összegömbölyödött és onnan nézett rám aranyosan. Hangosan megdicsértem és ott is maradt szépen. És bejöhettem békével és nem dörömbölt éjjel, hanem szépen aludt tovább. Ha így halad, lassan akár le is bonthatjuk azt a belső kerítést :-)

Maestro, 2006. 10. 08., vasárnap #

A tegnapi szélcsendes idő abszolút ajándék volt a sorstól, ma már a kissé-közepesen-nagyon fújó szél dominált. Azért ezt is ki tudtam használni, 5-25 méter között több távolságról is lőttem sorozatokat, hogy lássam, mennyire tudja eltéríteni a szél a golyót. Hát, bizony el tudja. Hogy oldalra eltéríti, az várható is volt. De a szembe/hátulról fújó szél is lassítja/gyorsítja egy kicsit, ami enyhe alá/föléhordást eredményez. De éppen ettől érdekes a Field Target, hogy abban az adott pillanatban kell sikereset lőni, és - mint az igaz vadászatnál - itt sincs második esély: egy cél - egy lövés.

A tegnapi szép görbém a mai eredmények alapján kicsit hullámosabb lett, de aztán felrajzoltam azt is a grafikonra, hogy mekkora a 15 mm-es átmérőjű (a legkisebb) cél mérete és ebből az derült ki, hogy ha tökéletesen középre tudnék lőni, nem is kellene az alá/fölétartással foglalkoznom, mert mind a célon belül érkezne be. De mivel az ember keze csak remeg egy kicsit, hát nem árt 1. megtanulni pontosan lőni, 2. mégis csak rásegíteni egy kis számolgatással :-)

Reggel már fagyott, úgyhogy - okulva a tavalyi esetből - víztelenítettem a kerti csap szűrőjét. A KPE csöveket nem, így még tudok vizet venni szükség esetén, de a szűrőház ridegebb anyagból van, az repedne meg elsőként. Aztán még néhány hét és teljesen lezárom a kerti vezetékeket. Ha nagyon kell víz valamelyik tóba, akkor majd a házból engedünk (persze a lágyítatlan vízből), vagy pedig arra az alkalomra felhozok egy locsolócsövet a vízaknából.

Mostanában mintha álomkóros lennék, délután eldőlök aludni és alszom reggelig. Vagy a túl korai felkelés ártott meg ennyire, vagy - ami valószínűbb - valami betegséget alszom ki ilyen módon, ahogy máskor is szoktam. A nap többi részéről ezért nincs is túl sok élményem.

Szépen összejöttek mindenféle munkáim, úgyhogy (minden látszat ellenére) nem csak lövöldözéssel és kutyaneveléssel telnek a napjaim. De a tervezésről most nincs mit írnom, majd mutatok képeket, ha elkészülnek. Az építészek úgysem a szavak emberei... Én például ceruza nélkül erősen csökkent értékű tárgyalópartnernek érzem magam, mert szinte mindent egyszerűbb felskiccelni, mint hosszasan magyarázni.

Olyan szép, békés esténk volt, hogy Kajla nem basztatta a teraszajtót, hanem csendesen nyüsszögött egy kicsit a helyén a kis kamrában, aztán elaludt. Érdemes volt megcsinálni azt a kerítést!

Maestro, 2006. 10. 07., szombat #

Reggel nekiálltunk a kapuk készítésének ill. a háló alatti átjutás meggátlásának. Közben, mivel szélcsendes idő volt, megismételtem a tegnapi belövést, csak most a jobbnak tűnő 20 méteres távra és a tökéletes szélcsendnek köszönhetően sokkal pontosabban. Volt még egy-két újításom, amiket egyszer majd megírok részletesen, de egyelőre a féltve őrzött szakmai titkok közé tartoznak.

A fenti folyamat eredménye ez a grafikon lett (klikk a képre a nagyításhoz!). Ez arra jó, hogy ha a távcső segítségével lemértem a cél távolságát, meg tudom határozni az alá/fölétartás mértékét. Egy 17 méterre lévő célra például 1/4 osztással kell alá célozni, akkor fogom pontosan eltalálni. Természetesen ez az egész csak erre a puska-távcső-lövedék kombinációra használható, amivel kikísérleteztem.

A puding próbája az evés: a belövés végeztével kitettem egy lőlapot és 5-25 méter között mindenféle távolságokból lőttem rá. Ahogy majd a versenyen is kell, lemértem a távolságot, megnéztem a korrekció mértékét, céloztam és lőttem. A lövések egy másfél centis körön belül csapódtak be, vagyis tökéletesen működött a rendszer. A versenyen persze lehet némi oldalszél, lejtős vagy emelkedős terep, szóval van még némi bizonytalanság a dologban. Most már csak gyakorolnom kell, hogy a másfél centis körből fél legyen...

Közben elkészült a kerítés kutyabiztossá tétele is. A hálót sűrűn leszúrt betonvasakkal fogtuk a földhöz, az ároknál pedig szinte rácsként besűrítve, nem is fért át sehol a kutya, pedig délután már próbálkozott...

És itt van persze a kapu is, két réteg lécből, merevítve. Azért két réteg és nem egy vastagabb léc, mert így nem kellett lapolásokat kialakítani a sarkoknál, hanem adódott magától az eltolás. Persze, kifelé nyílnak, hogy a kutya súlyát ne a rigli és a pántok viseljék, hanem a kerítésoszlopok. Ugyanilyen lett a hátsó oldalon is. Felületkezelést nem kaptak, mert akkor egy-két év múlva kénytelenek leszünk majd valami végleges megoldást találni helyette. Ha túl tartósat készítünk, esetleg megmarad, mint a tetőtérben a parketta helyett lerakott ipari filc szőnyeg...

Ma Ágicza is eljött velem lőni, és egész jól ment neki. Persze, két kézzel lőtt a kiskaliberrel is, de ha csak a maga szórakozására csinálja, akkor ez mindegy. Versenyen viszont egy kézzel kellene lőni - és még nem tudja, de lehet, hogy mégis megpróbálkozik majd azzal is. Nem lenne rossz, a közös hobbi mindig jó dolog. Ma is sikerült 180 kör fölé mennem, de csak egyetlen alkalommal és csak 1 körrel. De a lényeg úgyis az, hogy az 'álomhatár' legyőzhető, innentől már csak gyakorlás és koncentráció kérdése. Próbáltam csősúllyal felszerelt pisztollyal is lőni, de nem éreztem semmilyen - sem pozitív, sem negatív - hatását. A testre szabott markolat valószínűleg sokkal többet fog jelenteni.

Hazafelé menet benéztünk Magyarkútra is, ez egy kis zsák-üdülőfalu Verőce mellett. Teljesen hangulatos, Ágicza rögtön ki is jelentette, hogy itt kellene neki ház. És Zebegény nem lenne jó? - kérdeztem. De, jó az is... :-)

Este Ágicza elvitte sétálni Kajlát, de nem nagyon ment neki a dolog, a kutya húzta maga után ezerrel, nem hallgatott rá. Amúgy is arról panaszkodott, hogy túl durván játszik vele a kutya és hiába szól rá, harapdálja a kezét és a ruháját. Velem ilyesmit nem csinál, illetve ha mégis erősebben harapna, hamar odébb penderítem és utána nem próbálkozik egy ideig. Ágiczát viszont láthatóan nem ismeri el maga felett állónak, ezért vele szemben sokkal több mindent megenged magának. Nem igazán tudtam Áginak segíteni. Nekem könnyű a dolgom, mert velem az emberek sem okoskodnak. És nem azért, mintha bárhogyan megtorolnám. Egyszerűen csak fel sem merül bennük, hogy érdemes lenne baszakodni velem, tehát nem is teszik. És a kutya valószínűleg ugyanezt gondolhatja magában. Ahogy látom, a kutyával igen könnyű szót érteni, csak úgy kell vele bánni, mint az emberekkel: alapvetően jóindulattal és szeretettel, de azért tudatosítva az erőviszonyokat és következetesen reagálva jóra-rosszra egyaránt (ld. még: 'tit for tat' :-). Ágiczának viszont ez nem nagyon megy. Most gyorsan elolvasta a Kutyapszichológia c. könyv első felét, ahol pontos útmutatás van arról, hogy lehet a kutya számára is demonstrálni a dominanciát. Azzal tette le, hogy nem tudja még, menni fog-e neki. Ejha, mondom, ez ám a domináns hozzáállás...

Építési napló, 2006. 10. 07., szombat #

20 fok, napos idő. Telken belüli kerítés aljának lecövekelése, kerítéskapuk készítése.

Maestro, 2006. 10. 06., péntek #

A szokásos technikával indultam építőanyagokat vásárolni: felkötöztem a tetőcsomagtartóra a nagy létra egyik darabját, erre már fel tudom majd fektetni az 5 méteres tetőléceket. Hoztam betonvasat is, de azt egyszerűen félbe hajtottam, úgyis sok kis darabra fogjuk majd vágni, mindegy neki egy kis görbeség a közepén. Egy jószándékú öregúr figyelmeztetett, hogy megspórolok ötezer forintot, ha egy piros rongyot akasztok a végére. Mivel úgyis piros mackófelsőben voltam, hát kikötöttem a lécek végére és ingujjban, ám törvénytisztelő módon vezettem hazáig.

Illetve, ha már úgyis szállítottam mindenfélét, hoztam egy adag macskaalmot is. Elég régen vettem utoljára, a nyáron alig használták a macskák, ott volt nekik az egész kert. Most, hogy be vannak zárva a házba, ez is jobban fogy. A kutyával még nem köszöntött be a felhőtlen béke korszaka. Ha jóval kevesebb ugatással is, de még mindig hajkurássza őket. A macskák pedig még mindig orrba nyomják, ha túl közel merészkedik, és körülnéznek minden sarkon. Nyafika pedig megtalálta az ideális védelmi pozíciót Ágicza számítógépénél. Kajla ide csak az orra hegyét tudja már felnyújtani, azt pedig valamiért nem annyira akarja, tehát Nyafika mintegy páholyból figyeli a szeleburdi eb ténykedését:

Ma energiatakarékos módon futtattam a kutyát: meglocsoltam a gyepet, ő pedig fel-alá rohangált, üldözve a vízsugarat. Érdekes, hogy a zuhanyszerű víz valamiért jobban irritálja, mint az egy erős vízsugár, de azért azt is megkergeti (megugatja, megharapja), ha az éppen menekülni látszik. Teljesen tökéletlen ilyenkor ez az állat, a fülei lobognak, ugrál és csahol. És a végére olyan lesz, mint egy ázott birka.

Az új távcsövet felszereltem a puskára és elkezdtem belőni a jövő heti versenyre. Életem első olyan Field Target versenye lesz, amire készülök is, ehhez mérten nagy reményeket fűzök hozzá... Bemértem a távcsövön a távolságokat (még megvoltak a kertben az öt méterenként levert karók), és belőttem a puskát 15 méteres távra, aztán megnéztem azt, hogy más távolságokon mennyit kell alá- ill. fölétartani. Mindezt jó erős szélben, az egyes szélrohamok közötti szüneteket kihasználva, amennyire lehetett. A részletekkel nem untatnám az olvasókat, itt található egy alapos leírás a folyamatról. Az egyetlen különbség, hogy én egy kicsit sportosabb módszerrel dolgoztam: egyetlen célra lőttem és én ültem mindig át a megfelelő távolságra. Levezetésként még lőttem egy párat a kacsákra, természetesen esélyük sem volt.

Kajla komolyan egyre tökéletlenebb: nem volt neki elég a reggeli vízvadászat és lelocsoltatás, belemászott a nagy tóba is. De teljesen, és aztán ott rohangászott mellettem csurom vizesen. Ezen kívül valamiért azt gondolta, hogy nagyon vicces dolog odaosonni az éppen elmélyülten célzó gazdihoz és az oldalába nyomni a hideg orrát.

Jó dolog ez a kutya, de nem bánnám, ha lenne rajta egy kikapcsoló gomb. A macskák miért bírnak akár fél napot is simán meglenni nélkülünk? Persze, azért nem annyira vészes a helyzet, úgyis éppen azt fejtegettem Ágiczának, hogy ideje szakítani ezzel a dekadens világgal és visszatérni a hagyományos szerepekhez. A férfiak legyenek férfiak és a nők legyenek nők: a férfi dolga gondoskodni a családról, fegyvert forgatni és az erdőt járni a kutyával, az asszony pedig otthonná varázsolja a házat, pitét süt és gyereket nevel. És nem érdekel, hogy kétezerhányat írunk, az életnek ez a rendje.

Maestro, 2006. 10. 05., csütörtök #

Az egyik kerítéskaput bezártam, a másik helyét betömtem egy régi raklappal, de hiába. Kajlának nagyjából fél percébe került körbeszaladni és megtalálni az ároknál azt a helyet, ahol át tudja préselni magát a kerítés alatt. Így Ágicza lelkes asszisztenciát kapott a növénytelepítéshez. Azt hiszem, itt is azt kellene, mint a nagy kerítésnél, hogy meghajlított végű betonacélokkal a földhöz szegezni a hálót, az ároknál pedig még valami extra erősítést kitalálni neki. Lehetne persze Kajlának is a lelkére beszélni, hogy ne akarjon már annyira átmenni, de a betonvasas megoldás hatékonyabbnak tűnt.

Tahiban kezdtem a napot, egy épülőfélben lévő munkámat néztem meg. Itt most az ácsok dolgoznak, őket igazítottam el, aztán megnéztem a kőművesek eddigi munkáját is. Az íves alaprajzú, ferde tetősíkhoz illeszkedő koszorú például már önmagában is szinte műalkotás, nem is akárki tudná így kivitelezni:

Ez csak egy apró részlet, de tanulságos. A létránál kevés egyszerűbb dolog van a világon, de még ezt is meg lehet csinálni úgy, hogy gyorsan és precízen összerakható lesz és a szokásos (a pallóra két szöggel odaütött) fokoknál sokkal erősebb tartást ad:

Pesten egész nap mászkáltam. Először is leadtam a notebookot abban az üzletben, ahol vettem. Megadtam pár nevet, partícióméretet és más hasonlókat, aztán nekiálltak legyalulni a Linuxot és Windows 2000-t telepíteni rá. Gondoltam, hogy majd ott állok a hátuk mögött és tanácsokkal látom el őket, de aztán inkább a városba mentem más ügyeket intézni :-) Végre átvehettem azt a távcsövet, amit még a puskával együtt vettem, de igazítani kellett a szerelékén és csak mostanra készült el.

Utána visszamentem a szervizbe, lesni a notebook életre keltését. Amíg beszélgettünk erről-arról (régi ismerősöm a cégtulajdonos, és mellesleg én tervezem a családi házát), egy érdekes golyóstollat láttam. Két, egymással összekötött üveggömb volt a tetején, az alsóban valami folyadékkal. És ha a kezembe fogtam, a gömbben lévő gáz kitágult és felnyomta a folyadékot a felső gömbbe, ahonnan hasonló melengetéssel vissza lehetett nyomni illetve idővel lehűlt és visszament magától is. Miután a rendeltetésszerű játékot hamar kiismertem és meguntam, elkezdtem kipuhatolni a benne rejlő további lehetőségeket is. A végére némi trükkel sikerült a folyadékot úgy feltornáznom a felső gömbbe, hogy fent is maradt. Az ilyen apró sikerektől érzi az ember teljesnek az életét (illetve a frászt, nem szép dolog abuzálni egy gömbbe zárt, védtelen löttyöt)...

Elkészült a notebook, rajta a Windows (és minden frissítése, hibajavítása és egyebek), a szükséges programokat már én is fel tudom rakni rá. Megrendeltem még egy-két kiegészítőt hozzá, szoftvereket és alkatrészeket is. Kisütöttük, miként fogjuk megoldani a drótnélküli hálózatot a házban, ahhoz is összeírtuk a szükséges alkatrészeket. De ezeket majd csak jövő héten fogom megkapni, most csak a nyomtatónkhoz való második lapadagolót vettem át. Ez nagyszerű cucc, a segítségével ugyanabból a nyomtatóból felváltva tudok A4 és A3 méretű lapokat is kiküldeni, tiszta királyság.

Mire végeztem, már csak az Auchan volt nyitva, vettem a kutyának egy nagy halom rágcsálni valót, tápot és konzerveket, hadd legyen karácsonya. Kifelé menet láttam, hogy az Auchannak saját benzinkútja van, ahol 6-7 forinttal olcsóbb a gázolaj, mint máshol, úgyhogy meg is tankoltam.

Maestro, 2006. 10. 04., szerda #

Mostantól egy ideig csak pórázon sétálhat Kajla kutya. Az erdei út mentén nagy vörös plakátot láttam, miszerint csalétket helyeztek ki a rókák részére, veszettség elleni vakcinával, és kéretik a kutyákat nem elengedni az erdőben. Ágicza tegnap elvitte állatorvoshoz és kapott egy újabb adag oltást mindenféle ellen. A doki azt mondta, hogy sokat nőtt - amit mi persze nem annyira veszünk észre, de neki azonnal feltűnt. Én csak onnan látom a növését, hogy mostanában már teljes erőmből kell sprintelnem, különben lehagy a futásban. Két hete még én húztam magam után a pórázon, most meg már simán legyorsul. Még egy-két hónap, aztán előszedem a kamrából a görkorcsolyámat, Kajla kap egy hámot és kutyavontatással megyek át Nagymarosra friss péksüteményért...

Ma megcsináltuk a kerítést a ház két oldalán. A technika ugyanaz volt, mint a telket körülvevő nagy kerítésnél, csak itt akác helyett a maradék fenyőpallókból csináltuk az oszlopokat. Lyukakat fúrtunk a földbe, az oszlopok végét bekentük bitumenes masszával és beállítottuk a helyükre. Aztán kihúztunk egy-egy drótot alul-felül és felrögzítettük a dróthálót.

Ajtónak hasonló megoldást csináltunk, mint a bejárati kapuknál, egy-egy darab betonvassal merevítettük a hálót és ezt majd valami kampókra akasztjuk és úgy nyitjuk-csukjuk. Ágicza persze felvetette, hogy meg lehetne csinálni a bejárati kaput is, mert elég fárasztó húzni-vonni a nagy hálót a földön. De ezt majd egyszer máskor.

Ma jelentős áttörést értem el a céllövészetben. Korábban már keseregtem itt, hogy a 180 körös eredmény valami lélektani határ lehet, mert egyszerűen nem tudom átlépni. Nos, ma át tudtam! 182, aztán 183. Tehát nem lehetetlen, csak sokkal jobban kell figyelni a beállásra, rohadtul koncentrálni a célgömbre és nem kettőt-hármat lőni egymás után, hanem szépen egyenként. Amint látható, eddig nem sokat törődtem a technikával... De talán nem is baj, mert így van még hová fejlődnöm :-) Próbáltam gyors sorozatban is lőni, de az nem lett olyan jó. Illetve, a minősítést még úgy is meglőttem volna, de eléggé elmászott a cél közepéről a szóráskép. Mindegy, képből is jobban kedvelem az állót, mint a mozgót, és az általam tervezett dolgok is mind statikus jellegűek, nem izegnek-mozognak. Azt pedig utálom, ha sürgetnek. Talán ezért lehet, hogy a lövészetből is a pontlövészet megy igazán jól.

Estére már kiderült, hogy nem az igazi ez a betonvas-merevítésű kapu, a ház mögött már meg sem csináltuk, hanem lécekből készítünk oda valami masszívabbat. A napokban beszerzem az anyagokat és majd valamikor megcsináljuk.

Építési napló, 2006. 10. 04., szerda #

20 fok, napos idő. Telken belüli kerítés építése.

Maestro, 2006. 10. 03., kedd #

Már nem is fogok erről annyit írni, úgyis minden napom ugyanúgy kezdődik: hét óra felé felkelek (ami már magában is jelzi, mennyire megváltozott az életem), megetetem Kajlát, demonstrálom a falkavezérségem tényét és sétálni indulunk. Mindig másfelé viszem, de egy-másfél órát elmászkálunk az erdőben. A telefonomat itthon hagyom, csak nyugi van és természet, meg a kutya. Ez a kis idő tökéletes arra is, hogy átgondoljam az előttem álló napot és kicsit lazítsak. Kajla mintakutyaként viselkedik, amíg el nem fárad. Tökéletesen jön a lábam mellett, és akkor sem megy előre, ha elengedem a pórázról. Így mendegélünk az erdőben, közben néha megpocakolom vagy dobálok neki faágakat. Csak akkor rohanna előre, ha valami vad szagát érzi, olyankor ugat és húz előre ezerrel. Hazafelé kicsit több megállással, de szintén egész gördülékenyen megy a séta.

Az erdő mélyén találtunk egy magaslest, amire rögtön fel is másztam nézelődni. Kajla egy darabig várt lent, nyüsszögött és nézett felfelé, aztán elkezdett felmászni utánam! Egyszer-kétszer leesett már a legaljáról, de aztán megtalálta a helyes fogást és az egyharmadáig felmászott. Akkor inkább lementem érte, nehogy onnan zúgjon le. Még egy hét, és már mellettem ül a magaslesen :-)

Megvettem a kerítéshez valókat: drótháló, U-szegek, kampók és dübelek stb. Oszlopokra nem volt gondom, maradt annyi 5x10-es palló, amiből kijön az a pár kerítésoszlop. Bonobit is volt még itthon, a földbe kerülő részek lekezelésére.

Közben körbeérdeklődtem hozzáértőknél és kiderült, hogy nekünk legokosabb feltelepíteni egy Windows-t a notebookra, a Linux helyére. Mert a munkához mindenképpen Windows kell (az ArchiCAD miatt), azt a néhány másik programot pedig vele párhuzamosan futtatom, tehát nincs értelme vesződni a virtuális gépekkel. Majd, ha lesz ArchiCAD Linux platformra is, majd akkor.

Nem csak a kerítésen pirul a vadszőlő, de az én kis szőlőm is teljesen bepirosodott. Kezdenek hullani a levelei, kezd látszani az az indaszövevény, amit gondos munkával alakítgattam egész nyáron. A még mindig zöld növény az a bizonyos hajnalka. Most látható az a két ága is, amik a múltkori átterelgetés óta futottak fel a vadszőlőre.

Kajla farka végén egyre terebélyesedik az a bojt. Ágicza szerint teljesen nevetséges, de nem engedem kozmetikázni. Lehet, hogy oroszlánkutyánk lesz majd?

Maestro, 2006. 10. 02., hétfő #

Megérdeklődtem a tüzépen, és van 120-as kerítéshálójuk. Sajnos, nem vadháló, hanem az a klasszikus kerítésfonat. De ennyit a macskák simán átugranak úgyis. Vagy majd szégyenszemre a szomszéd felé menekülnek a saját kutyánk elől :-) Igazából abban reménykedem, hogy megszokják majd egymást és nem is kell majd mindig zárni azt a kerítést, csak ha Ágicza ültet vagy ha kisgyerekkel jönnek vendégek stb.

Ágicza Pestre ment szaktanácsadni, egész délután egy cég irodáinak átalakítását skiccelgette, aztán az irodából letöltötte nekem a VMware Workstationt, amivel a linuxos számítógépen is lehet Windows-t futtatni.

Mivel vészesen kezdett fogyni itthon az ennivaló, szendvicset készíteni pedig lusta voltam, inkább fogtam a kutyát és elmentünk rétesért. Már reggel is szépen jött mellettem, most sem volt vele gond - odafelé. Ahogy észrevettem, inkább hazamenet fogy el a türelme, és húzna maga után haza. Amivel persze csak azt éri el, hogy le kell ülnie és várnia egy kicsit, mielőtt tovább mehetnénk. Szóval még nem tökéletes a technikája, de néhány nap alatt ez is éppen elég. Még a maradás-idejövés kombinációt fogom neki most megtanítani, aztán egy-két hónapig nem tanul újat, hanem az alapokat fejlesztjük tökélyre és emellett csak játszunk. De azt minden evéskor megmutatom, hogy ki az alfahím a falkában. És rohadtul érti is! Amíg kiöntöm a tálkájába a ropit, ott liheg mellettem. Amint elkezdem enni a darab kekszemet (amit látszólag az ő táljából veszek ki magamnak), azonnal arrébb megy néhány méterrel, lefekszik és a mancsaira fektetett fejjel néz rám. Én közben rá sem nézek, nagy csámcsogva megeszem a kekszet és ő csak utána kapja meg a 'maradékot'. A házból is mindig én megyek ki elsőnek, ennek is megvan a maga jelentése.

Ez elég gyenge fotó, de ma is ott visított a jégmadár a teraszon. A kép már a kerítésen ülve készült róla, de tényleg egyre bátrabb lesz, szinte naponta látjuk:

Vettem egy nagy levegőt és kirámoltam a sok kacatot a kisebbik tárolóból. Ez egy alig egy négyzetméteres kis helyiség, tele mindenféle kacattal és maradék építőanyaggal. A lomtalanítás után csak a téli gumik, a maradék csempék és pár apróság maradt benne. A gumik elé leterítettem Ágicza régi műszőrme kabátját, és Kajla eddig használt rongyszőnyegeit a nyugati teraszról. Az ajtókeret elé belülről odatámasztottam egy deszkát, és résnyire nyitva hagytam az ajtót. Végezetül bedobtam a kabátra a gumicsontját, erre Kajla rögtön be is ugrott a fészkébe és ott rágcsált csendesen.

Feltelepítettem a notebookra a VMware 30 napos tesztverzióját. Ez tulajdonképpen csinál egy virtuális számítógépet, amire feltelepíthető a Windows (fel is települt gond nélkül). Csak attól tartok, hogy ilyen telepítéshez is kell majd venni még egy licenszet, és a VMware sem olcsó. Meg abban sem vagyok biztos, hogy minden előnye ellenére nem hülyeség-e egyik oprendszer alól futtatni a másikat, ha csak azt használom - talán mégis csak fel kell tenni rá egy Windows-t és kész. Persze csak a jól bevált 2000-t, ezzel is tiltakozva a szoftvergyártók azon politikája ellen, hogy minden évben új programot adnának el nekem a régiek hibáinak kijavítása helyett...

Este kinéztem, hogy mi ez a feltűnően nagy csend. Kajla ott aludt a helyén, nem dörömbölt, nem nyüsszögött - aludt. Azt hiszem, azért is jobb hely ez neki, mert rálát az utcára, nem kell a ház mögül előrohannia minden gyanús hangra. Ha tényleg beválik ez a hely, majd vágok a dekopírral egy lyukat az ajtóra és a tárolóban építek neki egy speciális kutyaházat, aminek az első fala maga az ajtó. Csukott ajtó mellett természetesen megfelelő gumiprofilokkal tömítve, az egész ház pedig hőszigetelve, ahogy azt kell. De hát egy építész kutyája lakjon is tökéletes kutyaházban! :-)

Maestro, 2006. 10. 01., vasárnap #

A nap kezdetére az a hangulat nyomta rá bélyegét, hogy tököm tele ezzel a kutyával. Hajnal óta dörömbölt a teraszok üvegén, és minden takarás ellenére megtalálta a módját, hogy újabb karmolásokat ejtsen az ajtó keretén. Ráadásul Ági is állandóan nyavalygott, ha valamelyik macska kiszökött, mert hogy nem mer majd visszajönni és ilyesmik... Kedvem lett volna keresni egy éppen kidőlni készülő, korhadt öreg fát és aláállni kutyástul. Kajla nem is okoskodott, jött mellettem lesunyt fülekkel és az élet nagy kérdésein merengett.

Hazaérve azonban már győzedelmeskedett az örök optimizmusom, és ki is találtam a megoldást. Ketté fogjuk választani a kertet, a ház egy-egy hosszanti oldalfalától a kerítésig húzunk egy alacsonyabb, belső kerítést. A déli oldalon a fürdőszoba ablakánál lesz, az északin viszont egészen hátul, hogy tudjon inni a nádastóból, és titkos reményeink szerint erre a részre pottyantaná az output termékeket, nem pedig mindenfelé az előkertben.

Ez a megoldás zseniálisan megoldaná a legtöbb problémánkat. Egyrészt a teraszajtókhoz nem férne hozzá kívülről. Másrészt a macskák végre közlekedhetnének a kert többi részében. Harmadrészt, nem annyira az út irányába kóborolnának el :-) Én Kajlának is a kis tárolóban lenne valami háza, onnan kilátna az utcára. A bejárati ajtót pedig meg tudjuk védeni a kaparástól, szóval a rendszer tökéletes lenne.

Ágicza szerint végre megnőttek akkorára a növényeink, hogy 8 centinél távolabbról is készíthető róluk fénykép. Csinált is néhány szép képet a kert különböző részeiről.

Délután kitaláltam a kerítést. Nem nagy ügy, végül is 14 méter az egész, de azért lesz rajta két kapuféle, rögzítés a házhoz illetve a meglévő kerítésekhez. Egy nap alatt megleszünk vele, csak az a kérdés, hogy mikor jön el ez a nap. Először beszerzem a hozzávalókat, aztán a héten valamikor megoldjuk.